Hallgasd és olvasd!
/https://www.youtube.com/watch?v=1Q-EHMxxp8M
Álmomban – mint már annyiszor – megjelent nagyapám. Ünnepi fehér inget, kicsit ódivatú, hosszított, mellényes fekete zakót viselt, és ősz haja volt, feje tetején az elmaradhatatlan kis sapkával. Csend volt, sütött a délutáni nap, és csak ültünk a szobaablak előtt, a kis vidéki rabbilakás aprócska előkertjében, amit egy szőlőlugas takart. Mi lett volna, ha… szólt hozzám. Mi lett volna, ha nem hiszek olyan erősen Istenben, és 1941-ben elmegyünk mi is Amerikába, a jómódú rokonok után. – Igen, nagyapa, úgy nőttem fel, hogy ez a kérdés egész végig kísértett: vajon én is lennék ilyen erős a hitben?
Az élet sohasem fekete-fehér, inkább csak úgy láthatatlanul szövődik a jó és a rossz. Sok mindent tudtak, hallottak, de hittek. Hittek abban, hogy jó hely, ahol élnek, megtartják a törvényeket, mi baj lehetne? Süt a nap, nincs földrengés, békében mennek a napok egymás után. Nagyapa, ha végigment a Petőfi utcán, megemelték kalapjukat az emberek: Jó napot főtisztelendő úr! – köszöntek neki kicsit zavartan. Hja, tényleg, mit is mondhattak volna – mosolygok magamban.
– Látod nagyapa, ez a mai napig nem változott. Legfeljebb annyit, hogy mára már megbicsaklik a hangjuk, ha ki kell mondani, hogy zsidó, vagy inkább finomkodnak, hogy izraelita, meg mózeshitű, és még jó, ha nem a szlengből veszik a szinonimát. – Akkor ez még nem volt így. Ha azt mondták: zsidó, biztos lehettél, hogy finom a bor, amit kapsz, hogy nem lesz kukac az almában, hogy inkább egy-két dekával több lesz a zacskóban a csemegésnél, vagy ha nincs pénzed, majd elsején megadod. A város épült és gyarapodott. Nem mondták ránk soha, hogy „idegenszívű”. Aztán, jött a válság, kevesebb lett a munka, de azért ugyanúgy megvolt szombaton a sólet, a barhesz és az egy-két korty édes sábeszi bor. Azt mondták: ja persze, a zsidót nem sújtja a válság. Nem mesélem el, min mehettek keresztül, amíg elértek addig a bizonyos rámpáig. Nagyapa ötvenhetedik évében járt akkor, pont, mint most én. Ott, akkor, abban a pillanatban örökre és visszavonhatatlanul összetört minden. Nem kellett semmit sem mondani, akárcsak eddig, tudta akkor is, hogy merre vezet az út. És ő ment.
Talán csak annyi reménye lehetett, hogy fiait időben Pestre juttatta a biztos pokolból. Hjaj Nagyapa, talán megnyugtat, hogy imáid meghallgatásra találtak, apu és a nagybátyám – ha nem is egyszerűen – de túlélték. Aztán egy olyan korszak következett, amiben az istenhitnek szinte semmi tér nem jutott. Felnőttem, sok mindent tanultam, de nem tudtam semmit. A világ egy ezer cserépből álló, összetört üveg volt bennem. Mindig Téged kerestelek, és én is mindig azt kérdeztem: mi lett volna, ha… Miként alakul az életem, ha melletted ülhettem volna a kisszéken, tanulva az imákat és a szokásokat? Ha jókat beszélgettünk és nevettünk volna, ha időben megmagyarázhatod az életből vett példákat. Ha közben együtt nassoltuk volna a nagymama finom süteményeit, ha összekacsinthattunk volna a vicces jeleneteken, vagy ha a kántor hamisan énekel… Mi lett volna, ha nem törik ketté a béke, ha tanítgattál volna, és már kicsi koromban kialakulhat bennem a hit.
Aztán elvégeztem az egyetemet. Egy vasárnap reggel a Te kisebbik fiad, nagybátyám azt mondta: „Tanulj szorgalmasan, és meglátod, majd egyszer te leszel a zsidók ügyvédje, képviselője.” Tudod, nagyapa, szégyellem, de én akkor hangosan kinevettem őt. Akkor még nem hittem, nem értettem, hogy Te üzensz általa. A sors és a szerencse úgy hozta, hogy – na persze tudom, hogy ezt is Te intézted – közel kerültem a hithez, és valóban, immár tizenkét éve ügyvédként is képviselhetem a zsidóságot. Visszatérőként egyre-másra kerültek a helyükre a dolgok, értelmet kaptak az elmúlt több évtized mondatai, történései.
Sokszor álmodtam, hogy jössz fel a Naphegy utcán a fekete zakódban a mamával, és becsöngetsz, és újra együtt vagyunk. Nevetve mondod, hogy te is szereted a krumplis pogácsát, amit anyu süt, és éppúgy csinálja, ahogy a mama szokta. Aztán kézen fogsz, átmegyünk a szobámba, megmutatom a könyveimet, és jókat beszélgetünk. Család vagyunk, ahogy mások. Akiket nem öltek meg, nem üldöztek el. Akiknek nem vették el a nevét, a vallását, a hitét, a nyelvét.
Tudom, hogy Nagyapám sosem tudta volna megbocsátani magának, ha akkor elhagyta volna a közösséget, csak, hogy magát mentse. Hite mindig felülkerekedett az ösztönein. Hiába a gonosz erők, hiába a gyűlölet, mi mindig megyünk a számunkra előírt úton, akármi is történjék.
*** A szőlőlugas pirosló levelei közt a nap már búcsúzkodva szórta alkonyi sugarait. Nem szóltunk, csak ültünk a nagy békességben. Valami ott, akkor, abban az álomban összenőtt és a helyére került. Elmúlt sok-sok évtized, de egyetlen gondolat mindig tovább visz: A HÁBORÚNAK VÉGE. HA AKAROD…
2011. január 10.
