Az előző részben nem mondtam el, miért is kerestem 2022-ben mindenáron Szardínia szigetén hosszabb időre “menedéket”. Bonyolult gondolataimra és félelmeimre egyszerű a válasz: A Covid után ki voltam már éhezve az újabb és újabb itáliai utazásokra, és ehhez jött az orosz – ukrán háború. Félve a még esetleg bújkáló vírusoktól és a féktelen haduraktól, beleértve a mögöttük megbúvó éhes oligarcháktól, akik esetleg vírusírtóként egy kis taktikai atommal való dobálózástól sem riadnak vissza, biztonságos helyet kerestem – volna – szeretett, ámde többségében nem viszontszeretett családomnak arra az időre, amíg tisztábban lehet látni a helyzetet. Az már az én hülyeségem és naivitásom, hogy mindig azt hiszem, előbb-utóbb tisztábban fogunk látni. Egy fenét, az egész világ egy nagy zöldhályog, tisztánlátás kizárva. Ehhez jött még a vágy, hogy a családon kívül minél kevesebb embert és civilizációt lássak egy jó darabig. Na jó, de akkor hogy jön ide Szardínia szigete. Úgy, hogy azt gondoltam, ha Szardínián, Costa Smeraldán van Berlusconinak és mellette Putyinnak is a két hatalmas birtoka, sőt, más hatalmasságoknak is, hát oda csak nem dobnak sajátmagukra semmit. Mellettük meg szerényen mi is meghúzódunk, amíg elvonul a vihar a vírusokkal együtt. Itt került a képbe a Márti néni által gründölt unokaöccs, Bandi bá, az ő felmagasztalt szardíniai “villáival” (és alumínium kanalaival), amelyek épp egy ilyen némileg elhagyott, ámde romantikus, sőt, rom-antikus helyet engedtek sejtetni, biztosítva a természet háborítatlan lágy ölét.
Élemedett koromra és az álmaimban szereplő nagy családra is tekintettel, mindjárt két házikóra is igényt tartottam, remélve, hogy a család különböző csápjait meg tudom győzni erről a nagyon klassz kis tengerparti közös nyaralásról, hangoztatva, hátha ez az utolsó…
Nem próbáltam, de valószínüleg egy zsák bolhát vigyázzba állítani könnyebb, mint nevezetteket megszervezni azonos időben, azonos helyre. Hát, nem is sikerült. Kinek-kinek az időpont nem volt megfelelő, kinek az egyébként felettébb simulékony személyiségem, amelynek hallatán – elképzelve a közös programokat legalább két hétig – borsódzó háttal rohantak el az ellenkező irányba, de biztosítva arról, hogy nélkülük is remek lesz ez az egész. Az első két hétben csupán Judit és lányom, Alíz nem tudtak elmenekülni. Így hát velük kezdődött Szardínia felfedezése. Az előző részben leírt kezdeti és majdan folyamatos nehézségek ellenére hármasban remekül leküzdöttük a nomádsággal együttjáró szokatlan helyzeteket, és így visszatekintve inkább szeretett izgalommal és vágyakozással gondolok az ott eltöltött első két hétre. Ennek igazolása, hogy aztán egy hónap múlva vissza is tértünk a “bázisra”.
Most már inkább arról szólnék, milyen is Szardínia,
egy kicsit jobban megismerve csodás rejtelmeit. Ha még nem unjátok, elmondom, hogy kb. kétszáz éve ez a hatalmas sziget (negyedrész akkora, mint Magyarország, de csak nyolcadannyian lakják, mint Magyarországot) nélkülözte a ma számunkra létfontosságúvá lett dolgot: a kerítést. Aztán jöttek a szárd-piemonti uralkodók, hogy ez így nem mehet tovább, és fel lett parcellázva rendesen. (Azért a ma látható “kerítések” inkább csak jelképesek, kb. derékig érnek az összerakott kövekből.) Ők pedig nagy röhögve élvezték az “oszd meg és uralkodj” elvét. Kivéve, amikor a tenger felől, hol arab, hol spanyol, angol, francia, hol egyéb nációjú hódítók érkeztek, kiéhezve egy kis nasira, amit ez a gazdag és gyönyörű terület kínált. Innen is a mondás: “A rossz mindig a tenger felől jön Szardíniára”. A héber földrajztudósok és Biblia magyarázók kicsit elmérhették a terepet, miszerint Izráel földje maga a Kánaán, dehát legyen, én nem bánom. Itt viszont valóban volt minden: arany, ezüst, gyémánt, obszidián, mindenféle nemesfém, vas, szén (állapotábra az még nem volt..), csodálatos növények, gyümölcsök – a legrégebbi európai szőlőfajta és az ebből készülő Cannonau bor itt található, remek minőségét igazolhatom – gabonák, állattenyésztés, tisztavízű források, folyók, vízesések, stb… Apropó: tisztaság. Álljunk meg egy szardíniai szóra. A mai elpiszkolódott, fertőzött és egyre terméketlenebb világunkban Szardínia vezetése (Szardínia az egyik autonómiával rendelkező régió Itáliában a háromból!) célul tűzte ki, hogy öt even belül az egész sziget zéró szén-dioxid kibocsátású hely lesz. És hogy nem csak pofáznak, ennek jelentős eredményei máris láthatók, ahogy a földi halandó járja a sziget területeit. Szél- és naperőművek ezrei, szén-dioxid kinyerő óriás gömbök százai, stb… Szóval, ha már kifosztották őket mára szinte teljesen, de legalább egészségesek legyenek, ami valóban a legfőbb kincs. Rengeteg faluban, cittában száz év feletti az átlag életkor. Na de még révedjünk a múltba kicsit. Volt itt például egy csodálatos városka, Argentario, amint a neve is mutatja, ezüstöt rejtett a föld méhe, mindjárt itt a tengerparton, hetven méterrel a föld alatt, az itt bányászkodók között bizony csak 40 év volt az átlag életkor. A tengerparton kiképzett rámpához csak oda kellett állnia a derék angol demokratáknak, és már ömlött is a csillékből az uszályokba az ezüst garmadája. Ja, így könnyű hirdetni számunkra a demokráciát, meg a szorgalmatosságot, stb… Ma már csak szomorú és elhalt váza maradt ennek az egykor remekül működő kis bányászvároskának, senkit se érdekel, az EU megigérte, hogy majd lesz itt a múltat bemutató, restaurált rezervátum. Igérni könnyű, kivárni már nehezebb. Ma mindössze néhány család lézeng a munkás negyedek környékén, és próbál életben maradni, minden bizonnyal segélyekből. Szomorú.
Ugyanígy járt a sziget belső területén dél felé eső citták többsége, ahol remek minőségű szenet, rezet bányásztak és vittek az arra “illetékesek”. Ma már se szén, se az ellenértéke, mindössze egy-két fennmaradt igazgatósági épület, múzeumként működő vájat és akna emlékeztet a virágzó múltra.
Őrült szerencse, hogy a halak nem ismerik a társadalmi viszonyokat és rétegződéseket, így ők rendületlenül rakják ikráikat, ezért a halászat még vegetál úgy-ahogy. Amit azonban évszázadok alatt sem tudtak elrabolni a segítőkész hódítók, a gyönyörű táj, a tenger, a sziklák, a csodás partok és öblök, a hatalmas hegységek, vízesések, szóval a magasságok és mélységek. Ez a két szó jól jellemzi Szardíniát. Isten áldotta gyönyörű hely, és láss csodát, minden erőlködés ellenére az ember nem tudta tönkretenni. Pedig hányszor próbálta. Akinek az a szerencse adatott, hogy itt élhet, békésen és viszonylagos jólétben tölti el a reá kiszabott földi létet, és bizonyára az én információ hiányom, de olyat még nem hallottam, hogy valaki innen elkívánkozott volna. Jó, mondjuk ideérkezni sem könnyű, eléggé zárt közösségek vannak, de amerre jártunk azt tapasztaltuk, hogy az egész szigeten, a legkisebb kis cittában is megvan minden ahhoz, hogy az ember elégedetten és boldogan éljen. Szerencse, hogy a háborúk, torzsalkodások is elkerülik Szardíniát, épp elég részük volt benne az elmúlt néhány száz évben. Ennek egyik – máig megfejtetlen emléke és mementója – az ún. nurágik sokasága, amelyek leginkább védelmi, egy részük kultikus célokat szolgálhatott. Ma inkább csak turisztikai látványosság, de igen érdekes, izgalmas építmények, gránitból, bazaltból épültek csonka gúla alakban.
Sorolhatnám még az első két hét alatt reánkzúduló élmények, látnivalók, különleges enni- és innivalók sorát, de előzetesen csak annyit, hogy a számunkra kissé nomád körülmények ellenére is remek, és felejthetetlen élményekkel tértünk haza. A magam részéről nagyon vártam a visszatérést, ezzel a várakozásommal természetesen egyedül maradva.
* * *
2022. július 5.