Hosszas meditálás, vajúdás és főleg alkudozás után sikerült szerelmemmel, Itáliával kiegyeznem egy néhány hetes együttlétben, egy idősebb kedves úr „közvetítésével”. Neki ugyanis van két-három házikója Szardínia szigetén, amelyeket néhai birkapásztorok és billogozók leszármazottai hagytak rá némi készpénz ellenében, nekem pedig – szerénységemet hangsúlyozva és korellálva hasonlóan szerény, sőt egyre szerényebb megtakarításaimhoz – sikerült vele megállapodnom, hogy enyém lesz. Nem ő, hála Istennek, hanem a két kis házikó, először két hét „próbaidőre” hosszabbítási lehetőséggel kecsegtetődve. Kérdeztem őt, és hozzá hasonlóan fiatalos, irigylésre méltóan fitt unokanővérét, aki nála öt évvel idősebb, mindössze nyolcvanhat éves, vajon milyen is lesz a helyszín, mivel címet, ilyesmit nem tudtak mondani, de majd Endre (András, Bandi bá, sőt Itáliában Andrea) elvezet minket oda. Amikor találkozunk. Ha….
Itt már kicsit gyanakodtam, mert hogyan fogunk találkozni, mert ő nem mobilozik, nem internetezik, és Szardínia szigete ehhez képest azért mégiscsak nagy, a maga rejtelmeivel együtt. De megnyugtattak, mihelyt megérkeztem telefonáljak, kaptam egy svájci telefonszámot, amit majd ő vesz fel Szardínián. Akkor oké, így már más, bár kissé aggódni kezdtem. Kérdeztem még, hogy mégis milyen a hely, jellemzők, felszereltség, stb. Egybehangzóan mondták, minden nagyon jó, nagyon sokan szeretik. És bővebben? Van ott minden, csend, nyugalom, stb… Telefon? Az sajnos nincs, mert nincs térerő. Internet? Az sincs. És TV? Az van, persze, hogy van, de nem működik, mert nincs se internet, se antenna. De lehet rajta filmet nézni, vannak VHS kazetták, Hupikék törpikék, 101 kiskutya, Pinocchio, Sztárom a párom, stb.., de mindegyik német nyelvű lesz, ha nem baj. Persze, hogy nem baj, hiszen a berozsdásodott kazetta lejátszó se működik, úgyhogy teljes lesz a relax. És van még mikrósütő, sajnos nem működik, viszont mosógép az sajnos nincs is.
A megbeszéltek szerint hétfőn hajnalban indultunk útnak Budapestről Judittal és a lányommal, Alízzal. Lenyomtam közel ezeregyszáz kilométert, és máris Livornóban voltunk, a hajókikötőben. A behajózás a kompba simán ment, kedves udvarias és összeszokott társaság, mi sem először tettük meg az utat, 2014-ben már jártunk Szardínián, igaz, csak egy-két napra. Nagyon elcsodálkoztam, amíg néztem este hét körül a Szardíniáról beérkező óriás kompot, a mi leendő kompunkat, hogyan száll ki a motorosok, autósok, kamionok végeláthatatlan sora. Már- már azt hittem, mindenki kiszállt, ó én kishitű, amikor valahonnan előtört kb 15-16 nyergesvontató a parton és bevágtattak a komp belsejébe. Óriási tánc kezdődött, mert perceken belül már jöttek is kifelé a rájuk akasztott kamion pótkocsi szerelvényekkel, lerohantak vele, majd vissza, közel egy órán át. https://youtu.be/J2bpCS1Sazk
Fantasztikus látvány volt, és főleg a remek szervezésen csodálkoztam. Persze, a csodálkozás közben eszembe jutott, hogy mennyi remek nyugati gyártmány, technológia áru özönlik ki a hajó gyomrából nap, mint nap, minden rendben, ezekből biztosan nem kapnak az oroszok semmit, hiszen ők jól le vannak embargózva és szankcionálva. Ámbár valamennyi járműhöz, hajóhoz, géphez, stb… az oroszok adják az alapot, az olajjal, benzinnel, stb.., na de ki figyel erre oda. A lényeg az embargó. Meg a statuálás. Még jobban megnyugodva a háború ilyetén kimenetele felől bámultam és csodálkoztam a lemenő napban. A sok kvartyogó, barnabőrű közt kiríhattam a sorból, mert odalépett hozzám egy idősebb, markáns úr, sportos eleganciával öltözve, kedvesen köszönt, és látván bantu csodálatomat megkérdezte, honnan jövök. Elárultam neki és társainak, mert két idősebb házaspár volt a teljes csapat, szélesen mosolyogtak, majd az úr olaszul megkérdezte, hogy akkor magyar lévén biztosan tudok oroszul. Micsoda érdekes képzettársítás! 2022 nyarán, az olasz tengerparton, amikor épp csak, hogy kitört az orosz-ukrán háború, és Magyarország nem kijelentette, hogy beszáll, hanem bejelentette, hogy kiszáll, vagyis be sem száll. Kicsit bizonytalanul válaszoltam, hogy igen, bizonyos speciális kifejezéseket ismerek, mint például a kolhoz párttitkárának köszöntője november hetedikén, illetve a Komszomol gyűlés kezdete a Vörös Téren, de sajnos a középiskolában a pohár vízig, illetve a paprikás krumpli koviubival ebédre, hát addig nem jutottunk el, ha nem baj. Bizalmába avatott, mondta ő római, sokat volt Moszkvában, nagyon jók az oroszok és a magyarok, gratulál, és az ukránok pedig nagy hülyék és tolvajok. Istenem, hát mégiscsak Jó dolog magyarnak lenni itt-ott. Ők, olaszok egyértelműen orosz barátok, és minket is tisztelnek, ha nem is hangoztatják. Én csak annyit mondtam, hogy Szardíniára megyünk kikapcsolódni, de mindenképpen figyelni fogok erősen a politikai történésekre. Hogy magamban mit gondoltam, az maradjon titok. Szerencsére, Judit odajött és kimentett, épp csak annyit bírtam mondani, hogy feltétlenül átadom a gratulációt az arra illetékes attaséknak és tábornokoknak, és igyekeztem mielőbb bemászni a kompba, ahol a kabin ajtaja megvéd az efféle provokációktól. Remek kabint kaptunk két főre berendezve, de félóra alatt beszereztem a harmadik ágyneműt, törölközőt, szóval minden rendben ment. Másnap reggel már Szardínián ébredtünk Olbia kikötöjében, és átautóztunk a szigeten, hogy a megbeszélt helyen, egy aranyos kis cittában, városkában, de inkább faluban, bizonyos Pozzo San Nicolában (Szentmiklós kútja) esetleg mégiscsak találkozzunk Bandi bá-val. Ez a citta mindössze arról „híres”, hogy van benne írd és mondd egy kávézó, egy kisbolt és egy süteményes tésztázó. Ja, és egy körforgalom, ami onnan csak elfelé vezet. A kávézó előtt valamit kortyolgató, behúzott kalapban üldögélő, „oda se figyelő” emberek. Legyek garmadája, kb. ennyi. Vadnyugati filmekben látni ilyet, épp csak Morricone zenéje hiányzott, de nagyon, a közel 40 fok melegben. Azért az kicsit elgondolkodtatott – elhagyott veszélyérzetem kissé ébredezvén – , vajon a végső célpontul megjelölt bizonyos Lampianu település, bizonyos Lu Bacchili alcímmel ellátva (máig nem tudom, mit jelent) mégis mi lehet és hol, ha minden egyes ember csak saját külön idegenvezetővel érheti el, térképen való elhelyezkedés és más támpont híján.
Ám Bandi bá megnyugtatóan nagyon kedves volt, és egy rövid kávézást követően elindultunk A HÁZHOZ. Az mintegy hét kilométerre volt ezen lakott területnek mondható képződménytől, remek és hibátlan betonút, már-már becsapva éreztem magam, amikor Bandi bá váratlanul és indokolatlanul balra indexelt egy kis emelkedőn, és egy szinte észrevehetetlen földútra tért le egy eldugott kis völgybe, el-eltünedezve a méter magas hangában, elhanyagolt bokrok közt a susnyásban vágtázva bérelt kis Fiatjával. Itt-ott, egy-két tapasztott, beomlott tetejű romos kőházikó volt látható, némelyiknek csak kettő, maximum három oldala volt úgy-ahogy ép. A kiskunsági tanyavilág ehhez képest „Loszi” és Hollywood, gondoltam, de Bandi bá végül behajtott két romház és néhány szúrós bokor közt egy átabotán lekaszált területre és megállt.
Mi van, kérdeztem, elfogyott a benzin? Nem, nem, megérkeztünk. Én lenyomtam a biztonsági ajtózárat és megnéztem, mikor indul a komp visszafelé, de ő barátságosan integetett, szálljunk ki bátran, megjöttünk. Na jó, de hova? Hát, itt van az ő két „háza”, és itt a kert, és majd meglátjuk, van itt minden.
Ezt alátámasztandó, valóban bögölyök kezdtek el körözni a fejünk körül, amik a szomszéd mezőről jöttek át érdeklődni, ahol a birkák, tehenek, lovak, stb. legelésztek. Judit szerencsére nem tudta eldönteni, melyikünkkel végezzen előbb, bennem rettegést keltve, őrülten szúrós tekintettel és összeszorított fogakkal váltogatta célpontjait, így átmenetileg megmenekültünk, Alíz pedig sztoikus nyugalommal szemlélődve ácsorgott, sorsára várva, és bennem teljességgel megbízva – mint mindig – figyelte a fejleményeket, hát majd csak lesz valami. Bandi bá boldogan kitárta a két házikó ajtaját, és próbált volna betessékelni, de a kiáradó dohos, áporodott bűz miatt ez hosszabb nógatást és invitálást igényelt. Kicsit szabadkozott, hogy a Covid járvány miatt eddig nem nagyon volt nyitva a házikók ajtaja, ablaka kb. három évig, de hamar kiszellőzik, és jó lesz. Ebben tévedett, de egy idő után már mi is dohszagúak voltunk ruháinkkal együtt, így a különbség jótékonyan elenyészett. Csak amikor pizzázni mentünk egy-egy helyre, kapták fel a fejüket és húzódtak odébb az emberek. Na ugye, ennek is megvan a maga előnye. Így telt el az első néhány nap. Magyarázatot kaptunk a már említett telekommunikációs hiányokon kívül arra is, miért rozsdásodott el a tenger közelsége miatt a nyugágy, ami egyből leszakadt alattam, miért nincs melegvíz (vagy víz..) a mosogatóban (de ez végül is előny, mert a víz úgysem megy le az eltömődött lyukon), miért jó, ha este becsukjuk az ajtót, mert így az egerek nehezebben törnek utat felénk, hogy a már bentlévő társaikkal randizzanak, miért nincs szappan, törölköző, hosszabbító, miért nem lehet bedugni a svájci szabványú dugót az olasz szabványú konnektorba. A szappan és a törölköző nem is hiányzott egy darabig, ennek több oka is volt. Például az egyik, hogy a fürdőben se volt melegvíz, de Bandi bá nyugtatott, hogy kell néhány óra a nyolcvanliteres bojler felmelegedéséhez. Csak negyven óra elteltével kezdtünk kicsit gyanakodni, akkor a bojler beállítójához nyúltam, ennek következtében az egész leszakadt és lezuhant a földre. Bandi bá mondta, hogy ugye-ugye, nem kellett volna hozzáérni, türelmetlenek voltunk, mint Mózes a botjával a vízfakasztásnál. Majd jön Antonio, az ő mindenes helyi barátja és megjavítja, amit MI elrontottunk…. Addig is a svájci dugóból nyugodtan törjük ki a harmadik rudacskát, mert az „csak” a földelés, semmi értelme. Mivel a nyaralásba nem hoztam el a műhelyemből a fogókat, stb.. ő a fűben odébb valahol talált egy rozsdás fogót és bíztatott, hogy bátran törjem ki a rudacskát. Megtörtént és máris működött a halálosztó svájci kenyérpirító. De addigra a közeli kis cittában bezárt a kisbolt, így kenyér híján Alíz tartalék gluténmenteséből falatoztunk egy keveset. Este megérkezett Antonio, de valószínűleg náluk se lehetett víz, mert meglehetősen büdös volt. Olaszos, mi több, szardíniai temperamentummal kissé hadarva és kicsit selypítve, ami nem tájszólás volt, hanem hiányzott elől a két felső szemfoga – erősen próbára téve olasz tudásomat – megnyugtatott, hogy holnap este majd ismét eljön, és megjavítja a bojlert, mert biztosan csak a termosztát rossz. Ránéztem a bojler romjaira és erősen kételkedtem, de a hitem erősebb volt. És másnap estére valóban lett aztán finom melegvíz. Bandi bá már délben – biztos, ami biztos – felvette a bérleti díjat, Antonioval elmentek leadni a bérautót, majd elvágtáztak a repülőtérre Algheroba. A Karma törvénye azonban működött. Bandi bácsi a reptéren meghívta Antoniot egy kényelmes ebédre (hát persze, annyiból, amennyit tőlem kapott, akár meghívhatta volna Hawaiiba is), majd Bandi bácsi szegény – most tényleg megsajnáltam – elnézvén a menetrendet, próbált becsekkolni a repülőbe, ami viszont már egy órája a levegőben volt, és őt nélkülözve tartott vidáman Svájc felé. Elképzelem, ahogy szegény jóllakottan állt a pultnál, ahol közölték vele, hogy habár ez a gép elszállt, de a remény vele maradhat. Nagy szerencséje van, mert egy másik gép, ami csak egy héten kétszer megy, igaz, Milánóba, és onnan majd át kell szállni Monacoba, és onnan pedig busszal lehet hazatérni Svájcba, ám ez éppen ma van. Nosza, Bandi bá ismét befizette magát egy útra, és azóta már valószínűleg szegény haza is ért. Mert Bandi bá olyan magyar Szardínián, aki svájci és német is. Vagy svejci, aki a német határon lakik, vagyis itt is, ott is, és az adóhatóságok érdeklődésétől függően keresi fel aktuális tartózkodási helyeit, inverz módon. Csak a vicc kedvéért élezem így ki, mert egyébként egy végtelen jóindulatú, művelt, kedves, vidám, baráti és igyekvő idős úriember, és segítőkész, de nem egy igazi szállodai manager. És van szíve, nálunk csak a pénzt szereti jobban, de ne legyünk maximalisták, az ezüst is szépen csillog. Mi pedig egy kicsit előreszaladtunk az időben, azaz inkább visszafelé, hogy gyakoroljuk, mi van, ha semmi sincs.
Hideg vízben mosakodni – ja, és sötétben, mert a fürdőszobában, igaz csak átmenetileg, de két napig villany se volt – , kézzel ruhát mosni, nyers cuccokat zabálni, ha van, és az orosz- ukrán „meccs” helyett tehénbőgést, madárdalt, birka bégetést, és szorgos méhecskék álmosító zümmögését hallgatni. Ez van, biztosan. Viszont, ami megfizethetetlen: kb. három-négykilométeres körzetben nincs se ház, se ember, se autózaj. Ennek bizonyítéka: Otthon, Budapesten már hónapok óta a kellemes légkörtől, a vonzó politikusoktól és csatolt részeiktől folyamatosan nagyon, de nagyon magas volt a vérnyomásom, és nem ment le, 150 és 170 között ingadozott. Emiatt el is hoztam a vérnyomásmérőt magammal. Most reggelenként mérem, és 117-120, max. És mézédes a narancs, a sárgadinnye, a barack, a krumplinagyságú eper, puha és jóillatú a reggeli friss cipó a boltból, csodálatosak a szardíniai édes sütemény különlegességek, a friss sajt és a bor, kedvesek az emberek, már amikor találkozunk a kis kávézóban, csodálatos a pizza, és ami a csúcs: a fehérkavicsos tengerpart, a smaragd és türkíz színű víz, a lágy ringatózás, napozás a sziklák ölelte öbölben, ahol rajtunk kívül nincs senki.
Ennek fejében megéri, hogy Judit esténként a papucsával agyoncsap néhány jólfejlett fekete bogarat, Alíz pedig igyekszik kiűzni egy barátságos gyíkocskát a szobájából. Nem könnyű visszatérni a természetbe, kedves Rousseau barátom. Lassú dolog, de nekem vonzó. Nem is vesszük észre mennyire körülvesz már bennünket a …… hálózat….
Az egész családon látom, mennyire hiányzik a telefon, az internet (hiányzik is meg nem is). Észleltünk valamit az ágy alatt, ami egész éjjel pittyegett meg csipogott, kéken zölden és pirosan világított, kicsit zavaró volt, de azt hittük, mégis van internet, bizonyára találtunk egy routert. Némileg kétkedve bemásztam az ágya alá, előhalásztam a „routert”, amire áthúzva átlósan feketével egy jókora egér volt rajzolva. Hát, az nem router volt, hanem egy egér riasztó. De nem számítógépes egér, hanem valódi. Bandi bá teóriája ugyanis, hogy az egereket nem tudja kiírtani, de megpróbálja kizárólag a mi érdekünkben távol tartani. Ezt még alátámasztotta azzal, hogy megfigyelte, egerek csak akkor jönnek, amikor ő vagy valakik ott vannak Szardínián. Ja, persze, ha nincs ott senki, honnan lehetne tudni, hogy az egerek is csomagoltak és eltávoztak. Ezt a logikai tigrisbukfencet barátja, Antonio azzal toldotta meg, örüljünk, hogy az egerek a falban és a födémben vannak, csak ott kaparásznak, hiszen nem jönnek ki, így aztán nincs is semmi baj. Judit másnap reggel kérdezte, hogyan is mondják olaszul a memória mennyiséget? Mondom, gigabájt, de olaszosan dzsigabájt. Az jó, mert volt az ajtómon egy. Mondom micsoda. Hát csigabájt. Egy csigabájt. Azaz: valódi csiga bebújva a házába. Fulladozva a röhögéstől arra gondoltam, lehetséges, hogy Bill Gates valamikor itt nyaralhatott, mert minden stimmel. Egér, kukac, csiga. Csak nem úgy. Főleg, ha ehhez még hozzáteszem, hogy a családnak “engedélyeztem a sütik használatát”, na nem a számítógépen, hanem a már fentemlített szuper szárd süteményes boltban. Nehéz visszaszokni hát a természet világába,
És az átalakulás valóban nem könnyű, ezt viszont Juditon látom, akinek az első negyvennyolc órában kizárólag tökéletesen kidolgozott szökési, és velem kapcsolatos ölési tervei voltak (ld.: Pillangó, Dreyfus, stb..), mostanra azonban – kis túlzással – kezdi teljesen jólérezni magát. Látszólag. Mert ő fegyelmezett és alkalmazkodó katona, ez nagy előny. Mikor első éjjelünk után felébredtünk, boldogan újságoltam neki: Te, én olyan jól aludtam, és amikor felébredtem, képzeld, egyből tudtam, hol vagyok. Hát én is – mondta Judit keserűen. Hát ha még tudná, mi minden vár rá…..
Ne menjenek sehova, a reklám után – egy hónap múlva – visszajövünk!
* * *
2022. június 5.