https://filmhiradokonline.hu/player.php?id=22989
Sokféle szerencse létezik. Ebben a történetben két, különlegesen nagy szerencséről lesz szó. Sajnos, a szereplők közül többen már nem működnek, nem is élnek, de a történet eredeti és végtelen. Egyszer volt, hol nem volt, negyven évvel ezelőtt üldögéltem az irodámban, ami egy kb. hat négyzetméteres kuckó volt, amikor illedelmesen kopogott valaki. Egy fekete barettsapkás úr jelent meg az ajtóban, és megjelenéséből egyből tudtam, hogy nem tudom kirúgni rövid úton, csak úgy. Ja igen, merthogy akkoriban a II. kerületi Tanácsban dolgoztam, mint elnöki referens, és ebből kifolyólag a megigért, de lehetetlen ügyek megoldójaként szerepeltem a munkahelyi névsorban. Nos, ennek az úrnak, lobogó felleghajtó vagy inkább malaclopó köpenyét látva igazi színházi külleme volt, és nagyon barátságosan már az ajtóban megkezdte rámzúdítani kifinomult és udvarias stílusban mindazt a fájdalmat, amely őt lakóhelyén érte. Egy szabálysértési ügy volt nagyjából, amelyben szerepelt a szomszédja, mint ördög (és pokol), egy kibogozhatatlan és helyrehozhatatlan lakóhelyi helyzet, jóadag irigységgel és gyűlölettel leöntve, és természetesen Ő a feleségével, mint ennek elszenvedői. Előadásából éreztem, hogy egy védtelen és érzékeny művészlélek szívének vérzését lennék hivatott elállítani, amelyet egy-két telefonnal, kivételesen sikeresen és gyorsan el is intéztem. Megkedveltem az intelligens urat, akiről kiderült, hogy festőművész, díszlettervező, és abszolút nem tud eligazodni – rengeteg társával együtt – a jog és az államigazgatás néha valóban nehezen érthető dzsungelében. Itt következett be a nagy szerencse. Ő ugyanis ettől kezdődően óriási tisztelettel viseltetett szerény közigazgatási munkásságom iránt, el sem hitte, hogy azért vannak megoldható ügyek, én pedig csodáltam művészetét, hiszen ismeretlenül is ismertem már díszlettervezői munkáit a Madách Színházban. Meséltem neki édesapám festményeiről és megpróbáltatásairól, ő is elmesélte, hogyan tették őt hidegre az 50-es 60-as években, míg végül aztán 1987 év elején, valamikor januárban, az óriás hóesés kezdetén feleségével ellátogattak hozzánk a Naphegy utcába. Nézte-nézte Apukám festményeit, majd felkiáltott: De hiszen akkor maga egy festőgyerek, egy festőcske – és nevetett. Nem tudtam, miért mondja, számomra csak később derült ki, hogy ezzel, mint művészettörténész egyetemi tanár Tintorettora akart utalni, én pedig akkor suttyóként hallgattam. Ahogy végignézte Apu képeit, teljesen megigézve kijelentette: Tudja, a maga apja tudott fát festeni. A legnagyobb dolog a festészetben, és roppant ritka. Csendéletet, portrét könnyebb festeni, de fát….. Apu halála után négy évvel olyan jólesett hallani egy elismerő mondatot, főleg attól, aki ezt nem érdekből, ám nagy hozzáértőként mondja. Ő volt hát Szinte Gábor festőművész, díszlettervező, művészettörténész, egyetemi tanár. A két család – Édesanyám is részben erdélyi származású lévén – elmerült az estébe hajló, múltidéző beszélgetésben, a teázgatás mellett észre sem vettük, hogy későre jár. Sose felejtem el, ahogy mentek lefelé a Naphegy utcán, két feketekabátos alak a sárga lámpák fényénél, az akkor már óriás hóesésben. Szőnyi István képein látni hasonlót (Szinte Gábor, mint kiderült, Szőnyi István festőművész tanítványa volt, de gondolom, a hóesés nem ennek illusztrálására történt). Egy megelevenedett díszlet volt az egész. Akkor volt az elmúlt kb. száz év legnagyobb hóesése, ami csak másnapra derült ki. Na ugye, hogy nem kell minden kötözködő szomszédot utálni, ők is jók valamire, ha másra nem elrettentő példának. De ha ők nincsenek, sose ismerhettem volna meg ezt a kitűnő művész-polihisztort.
Aztán évekig nem találkoztunk, nem hallottunk egymásról, másfele vitt az utunk.
Mígnem 1991-ben egy kedves meghívót hozott a posta.
Szinte Gábor kiállításáról szólt, stílszerűen az Építőművészek Kamarájának gyönyörű kis palotájába. Itt megismerhettük mi is az ő művészi képeit, szomorúan konstatálva, hogy ismét valaki, aki nincs a megfelelő magasságú piedesztálra emelve. Ezután még egy-egy kiállításán összefutottunk, de végül sokáig nem hallottunk felőle. A 90-es évek vége felé a szomszéd Géza bácsi becsöngetett hozzánk a hírrel, hogy az ő családja és Szinte Gábor jól ismerik egymást, és persze engem is. A kör bezárult. Horváth Géza bácsi elmesélte, hogy a művész egy hatalmas munkán dolgozik. II. Szilveszter pápa, az első francia származású pápa életútját festi meg tizenkét óriás pannón, és a dél-franciaországi Saint-Simon templomában fogja elhelyezni. Ott, ahol II. Szilveszter pápa élete kezdődött, igaz, még mint Gerbert néven, és nem lelkipásztorként, hanem sima birkapásztorként. Dehát valahol el kell kezdeni. A festmények az életút egy-egy állomását elevenítik majd fel, és maga a templom apszisa is, ahol a képek lesznek két oldalt, ennek megfelelő átfestést kap. Itt már találkozott a festőművész énje a díszlettervezővel. Géza bácsiék invitáltak, hogy menjünk együtt megnézni a készülő művet, na persze, nem Franciaországba, hanem a közeli Rákosligetre, ahol Szinte Gábor házikója és műterme volt. Lélegzetelállító kép, sőt képek fogadtak bennünket, és valahogy nagyon megtisztelve éreztem magam, hogy láthatom a műveket félkész állapotukban.
De miért akadt erre a témára Szinte Gábor. Már hosszú ideje meggyőződéssel és megrögzötten hitte – sok más verzió közül – a Nagy Legenda történetét, amely szerint II. Szilveszter pápa adományozta és küldte a Szent Koronát István királyunknak, így a pápa ezáltal a magyar államiság és kereszténység szimbolikus alakja is. Hát itt ért körbe a történet. Évekig készült a nagy mű. Ő szegény eközben megözvegyült, egymást érték a nem éppen inspiráló események életében, de végül 2005-ben állami, önkormányzati és egyéb támogatással (szállítás, installálás, felszerelés, stb.) elkészült, felavatásra került a gyönyörű panno sorozat.
Őmaga semmilyen anyagi ellenszolgáltatást nem kért ezért a sokéves munkáért, ez is mutatta az ügy iránti meggyőződését és elszántságát. Az avatásra állami méltóságok és műértők jelenlétében került sor a Saint-Simon-ban lévő Église Saint-Sigismund templomban, ami egy gyönyörű helyen lévő, nagyon szép neo-román katedrális.
Minden turistának ajánlható, nézze meg, ha éppen konyakért a közeli Cognacba, vagy borért Bordeaux-ba indul, óriási turista látványosság lett az évek során. Egy igazi magyar emlékhely született ezzel Franciaország szívében. Az ő nagy szerencséje volt, hogy a sok múlékony Madách-béli és Vígszínház-béli díszlet után egy ilyen örökbecsű maradandó művet alkothatott, ami reményeink szerint évszázadokig lesz ott látható. Mi ad okot erre a reményre? Szinte Gábor a hajlékony vásznakra speciális, tartós, korszerű falfestékkel, viniltemperával vitte fel a képeket. A viniltempera abszolút freskóhatást nyújt a vásznon, és sokkal biztonságosabb, mintha közvetlenül a falra festene. Magyarország így évszázadokon keresztül bemutatkozhat Európa egyik legszebb és leglátogatottabb turisztikai pontján. A képsorozat pedig ajándék Magyarországtól: Szinte Gábor a több, mint százhúsz négyzetmétert ingyen festette meg. Nem ez az igazi béke és az igazi barátság, tisztelet? Ennyit a pápa és a korona freskóiról. Na de mi volt az én nagy szerencsém? Hát az, hogy egy véletlen folytán megismerhettem Szinte Gábort, művészetét, sorsának egy részletét és művészettörténeti munkásságát. Ugyanis ő – mint valami jóindulatú Lucifer – új utakra vezetett. Két könyvet is írt Itália művészettörténeti “titkairól”, amelyeket földi halandó, turistaként bámuldozva, észre sem vesz. Állandó mondása volt: A turista jön, néz, de nem lát. Ennek jegyében születtek izgalmas itáliai írásai Velence, Firenze és a délebbi régiók emlékeiről. Én pedig nekiálltam, mint valami térképet, minden lépését követve bejárni és megismerni személyesen is Olaszország ezen “titkait”. Sőt, az idő múlásával még sikerült is az akkori történeteket itt-ott folytatni. Szinte Gábor – aki egyébként egész élete során hű maradt erdélyi gyökereihez – 2012 ősze óta már fentről irányítja a szép és a művészet iránt érdeklődőket. Utolsó levele – talán érdemtelenül – éppen nekem szólt.
Én pedig immáron tizenhat éve járom Itália szeretett zeg-zugait, csodálva a kultúra bölcsőjének minden megnyilvánulását ennek a rendkívüli embernek és művésznek az iránymutatásai alapján. Már több, mint 160 városában jártam, de úgy érzem, még csak az elején tartok. Bárcsak lenne erőm folytatni, mert bizony, van még mit felfedezni újra meg újra. Szóval, ez az én nagy szerencsém, hogy Szinte Gábor tanításai alapján egy új, számomra ismeretlen csoda-világot találtam, amiről majd igyekszem időről-időre beszámolni. Hátha ti is kedvet kaptok.