Egyik firenzei utunk során – hála Istennek – Judit kikötötte, hogy ő bizony újra és alaposan szeretné megnézni az Uffizi Múzeum összes gyönyörűségeit. Igaz, már kétszer voltunk ott, de első alkalommal egy bávatag idegenvezető aberrált ízlésére kellett szorítkoznunk, ami annyit tett, hogy megállt a XII. századi táblaképeknél, és ömlengett róluk végtelenül, aztán pedig kifutva az időből és a termekből az igazi kincseknél csak továbbhajtott bennünket. Másodjára pedig megismerkedhettünk az összes előttünk álló és tolakodó japán autógyári munkás tonzúrájával, ennek következtében ezen összhatás következtében már-már azt hittük néha, hogy Botticelli Vénusza azon a bizonyos helyen nagyon kiszőrösödött. Ilyen előzmények után boldogan engedtem a követelésnek, én viszont kikötöttem, hogy oda én már nem megyek. Így végre nekem is beteljesedett régi álmom, hogy magányosan rójam Firenze utcáit, legalább egy fél napig. Aztán majd ebédnél kölcsönös élménybeszámolót tartunk. Így is lett.
Megkezdett bolyongásom természetesen nem volt céltalan. Már rég kinéztem egy olyan vonzó célpontot, amely ugyan nincs a turistaáradat vonalában, mivel két híddal lejjebb van, mint a Ponte Vecchio, azaz mintegy ötszáz méterrel, és akkor már kit érdekel, ráadásul még a firenzeiek többsége sem ismeri jól, talán épp emiatt. Egy kedves kis téren lévő hasonlóan szép templomról, a Chiesa di San Salvatore in Ognissantiról lesz szó, azaz az Ognissantiról.
A gyönyörű Chiesa Ognissanti (Mindenszentek) az Arno jobboldali partján a Milánóból elüldözött humiliátik (megalázottak), a textilkészítés céljából itt letelepedő bencés szerzetesrend temploma volt. A XIII. század közepe táján történt a letelepedésük Firenzében, és akkortól ez a környék teljes mértékben ennek a munkának lett alárendelve. A ma is itt lévő Santa Rosa gátat is ők építették a textilkészítéshez szükséges egyenletes, folyamatos és biztonságos vízellátás érdekében. Persze, amikor jött az árvíz, a gát ezen nem segített.
A templom főkapuja felett egy félköríves dombormű látható (lunetta), ami Mária megkoronázását ábrázolja. A szépséges lunettának majolika díszítése Benedetto Buglioni (1459-1521) műhelyében készült. Érdekesség, hogy a sok átépítés után is a templom mögötti harangtorony megőrizte XIII. századi formáját.
Most már kerüljünk beljebb, mert az igazi szépségek és titkok ott lapulnak. Jól választottam, tökéletesen egyedül voltam a templomban, a sok csörtető turista éppen máshol tülekedett, vagy pizzáért állt sorba, “egyesek” az Uffiziban csodálták Botticellit, miközben én éppen egyik gyönyörűséges freskója előtt álltam egymagam. Óriási élmény volt, hogy a hatalmas templomban eközben hirtelen megszólalt a zene, és a gyengéd szimfonikus muzsika teljesen elandalított. Csak leültem egy padban, hallgattam a muzsikát, és közben néztem a gyönyörű freskókat. Na, ez az igazi élmény, távol a turizmustól, a kavalkádtól, mégis Firenzében, az én második választott városomban. Már majdnem kikeresztelkedtem, amikor észbekaptam, és elkezdtem sorba venni a látványosságokat.
A templom akár a főnix nevet is viselhetné, hiszen története az állandó rombolás, átalakítás, lemeszelés, majd feltámadás.
A szerzetesek remek ízléssel lemeszelték a XVII. században Ghirlandaio freskóit, aztán kb. kétszáz év múlva úgy kellett apránként restaurálni, eredeti pompájukban helyreállítani. Még csoda, hogy az olaszok az 1860-as években betiltották egy időre a szerzeteseket….
Kezdjük talán bejárásunkat a Vespucci családdal, akik a környéken építették meg palotáikat, és az Ognissanti is az “ő templomuk” lett. Nagyon gazdag család lévén a reneszánsz eljövetelével egyre-másra adták megrendeléseiket a művészeknek a templom feldíszítésére.
Remek példa (lenne), hogy a megszerzett vagyon egy jó részét ők bizony mecenaturára fordították. Erről ennyit…. Így legalább az ő nevük is fennmaradt, és a művészek is örökbecsű műveket alkothattak.
Kezdjük talán a Vespucci kápolnával, amelyet Domenico Ghirlandaio freskói díszítenek.
Az alsó történet Jézus levételét ábrázolja a keresztről, felette pedig a híres Könyörületes Madonnát látjuk (Madonna della Misericordia).
A családfő és a freskók megrendelője, Amerigo il Vecchio Vespucci, az Öreg, közvetlenül Szűz Mária előtt térdepel imádkozva, piros ruhában. Hátulról ábrázolta őt a művész rendkívül karakteres arcvonásokkal, kopasz fejtetővel és hófehér hajjal.
A képen szerepel az ifjú Amerigo Vespucci is a Madonna jobb keze alatt, a sor végén kékes kabátban. A jobb oldalon egy szőke hölgy, Simonetta Cattaneo, azaz Simonetta Vespucci látható, akit a gazdag Marco Vespucci fiú vett feleségül, ezért is szerepel ezen a Vespucci családi képen. Úgy tartják, hogy egyébként Simonetta volt Botticelli híres festményeinek, a Tavasznak és a Vénusz születésének is a modellje, egyben, mint múzsa, habár ezek a képek később keletkeztek, mint Simonetta korai halála, az ok viszont elfogadható, hogy persze a művész is szerelmes volt belé. Szintén szerelmes volt belé az ifjú Giuliano de’ Medici, de a már férjezett Simonettáról ő is lemaradt, mivel egy vidám vasárnapon az össszesküvő Pazzik egy másik templomban agyonszúrták. Őket viszont még aznap felakasztották és kilógatták a Signoria épületének ablakain. De erről majd máskor részletesebben. Ilyen kedves szórakozásokkal teltek az évek a reneszánsz Firenzében. Sajnálhatta hát Simonetta, hogy nagyon fiatalon, mindössze 23 éves korában meghalt, pedig ő aztán igazán nem volt mosónő. Őt is ebben az Ognissanti templomban temették el, de sajnos a sírja nem maradt meg. A templom átalakításai során megsemmisült. Nem úgy a gáláns nagypapa, mint mecénás, akinek kriptája a mai napig is látható a templomban.
Óriási szerencse, hogy a Vespuccik Venezuela és Amerika felfedezgetése, továbbá ezen névadó ünnepségek előtt 1480-ban jól megversenyeztettek a falon két elragadó tehetséget, Sandro Botticellit, azaz “Hordócskát” (“leánykori nevén” Alessandro di Mariano di Vanni Filipepit) és egy bizonyos Domenico Bigordit, aki a továbbiakban Domenico Ghirlandaio néven szerepelt a halhatatlanok listáján. A két nagytehetségű fiatalember közel egykorú volt, mindketten a templomtól néhány házra laktak szüleikkel – akik szintén alkottak, egyikük tímár, másikuk ötvös volt -, és már fiatalkoruktól figyelemreméltó alkotásokkal örvendeztették meg a módosabb firenzeieket. A Vespucciak megbízták hát őket, hogy a templomban készítsenek egy-egy freskót Szent Ágostonról, illetve Szent Jeromosról. Kaptak is a nemes célra egy-egy oldalkápolnát, Botticelli a jobb oldalon középen, vele szemben pedig Ghirlandaio. Botticelli kapta Szent Ágostont feladatul ecsetre kapni, Ghirlandaio pedig Szent Jeromost. Hogy melyik futballbíró döntötte (volna) el a térfél választást, rejtély marad. A két mű viszont gyönyörűséges, és még így, közel hatszáz év távlatából is elragadó. A papok gyorsan mindkettő alá oda is pakoltak egy-egy gyóntató fülkét, hátha képnézegetés közben valakinek gyónni lesz kedve.
Na de, mit is festett meg freskóként a két zseniális művész. Szinte Gábor művészettörténész festőművész így ír erről:
„Botticelli képe egy Szent Ágoston-levél tartalmát jeleníti meg. 420-ban, mint Hippo püspöke, a mai Algériában azon elmélkedett, hogyan lehet leírni a szentek lelkületét, viszonyukat Istenhez, amikor hirtelen látomásként megjelent előtte Szent Jeromos, aki ekkor Betlehemben élt, és felelt a gondolatban feltett kérdésére. Azt mondta, erre csak akkor találhat választ a szent is, ha éppen a halál pillanata előtt áll, mint most, az est kezdetének óráján ő maga. Micsoda történet! Botticelli a tudós bibliafordító filozófus szobájában a könyvek között megfesti a vörös számlapú órát, az égszínkék alapon fehér számjegyek mutatják, hogy az este kezdete köszönt be. A vörös szín az élet, az égszínkék a menny. Szent Ágoston megrendülten néz egy láthatatlan pontra, élesen, jobbjával melléhez kap, baljában a tintatartót fogja, és az előző lap szélét tartja középső ujjával, vagyis a látomás lapfordítás közben váratlanul érte.
Erre válaszként festette Ghirlandaio Szent Jeromost, aki görög és héber tudás birtokosa. A kép sok tárgyat rendez köréje nagy gondossággal, például a szemüveg mellett az évszámot hegyével lefelé szétnyitott, megállított olló keresztezi, ami egy pillangóra mutat. Finom szimbólum a lepkeélet hosszúságát elmetsző halálról. Botticelli és Ghirlandaio tökéletes formáját találták meg az együttműködésnek, amellyel az Ognissanti falait feldíszítették.”
Azt már én tenném hozzá, hogy nem úgy, mint Michelangelo és Leonardo, akik a Sala Cinquecentoban, a Palazzo Vecchioban addig szívatták és hergelték egymást, pocskondiázva a másikat, amíg jó kis pofozkodás kerekedett ki a dologból, és ez a művészi ihletésnek sem tehetett túl jót.
Botticellinek is tetszett a hely, talán mert nagy szerelme, Simonetta is itt lett eltemetve, mindenesetre befejezve a festegetést és földi pályafutását kérte, hogy itt temessék el. A jobboldali kereszthajó egyik kápolnájának a sarkában valóban ott nyugszik Botticelli, aki 1510 május 17-én halt meg, szívének e kedves helyen. Sírja tehát ma is a San Pietro d’Alcantara-kápolnában látható. A földön egy egyszerű kör alaprajzú márványlap jelzi a reneszánsz egyik legnagyobb festőművészének sírját. A sír előtti kőkorláton egy kis kosárkában mindig üzenetek sokasága található, az idezarándokló, Botticellit imádó látogatók csodálatot kifejező soraival, üzeneteivel. Ghirlandaio a Santa Maria Novellában lett eltemetve. Botticelli több, mint tizenöt évvel élte őt túl.
Ez volt hát a délelőtti program. Judit az Uffiziban nézte Botticellit, én pedig itt.
Az Ognissantiban azonban van ám még mit csodálni és nézegetni.
Itt van például Napóleon kishúgának, Caroline Bonaparténak, vagy assszonynevén Caroline Muratnak, Nápoly hercegnőjének a sírja. Caroline nem kímélte férjét, Murat tábornokot, folyton piszkálta és ösztökélte még magasabbra, amíg végül tényleg jó magasan, egy akasztófán lehetett őt viszontlátni. Ekkor bújt el Caroline Itália különféle zeg-zugaiban, míg végül porhüvelyével az Ognissanti egyik mellékkápolnáját örvendeztette meg, gondolom, némi készpénz ellenében, hiszen azért a hírnév nem minden…
De legyen már ennek a templomnak magyar vonatkozása is, mondtam. És lőn! A jóravaló Vespucci család Árpádházi Szent Erzsébetnek szentelte az egyik oltárt. Egy gyönyörű képen látható, amint alamizsnát oszt a szegényeknek.
Ha jól megnézzük, mintha a rokonai is ott lennének a képen, akik közül jónéhányan nem nézték jószemmel Erzsébet adakozását, felesleges „pénzszórását”. De végülis, mint királyné, Lajos király felesége megtehette. Szép dolog a jótékonykodás, főleg, ha van miből. Erzsébetet háttere is erre kötelezte, hiszen ő volt IV. Béla kishuga, és a pénzszórást a szó másik értelmében édesanyja, Gertrudis sem vetette meg, aki aztán emiatt kés alá is került, bár nem önszántából. A fentemlített képpel foglalkozó kutatók némelyike olyasmit emleget, hogy a képen inkább Portugáliai Szent Erzsébet látható, de ez természetesen hülyeség. Magyar és kész. Nem hagyjuk!!! Habár valóban nincsenek a képen rózsák, hogyan is lennének, hiszen az aprópénz van ott, de ez még azért nem bizonyíték a portugálságra, hogy éppen erre a képre nem lettek rózsák odapingálva a pénz helyett, a történetet követvén. Különben is, a portugálok már találtak maguknak egy csodát, három pásztorgyerek traccsolt egy jót Fatimában magával a Boldogságos Szűz Máriával. Legyen nekik ennyi elég. Ez a festmény a magyaroké, és passz.
Ha unnád a beszámolómat, ne tedd! Mivelhogy tartogat még nekünk valami érdekeset ez az épület, mégpedig a templom melletti kolostor refektóriumában Domenico Ghirlandaio egy nagyméretű Utolsó vacsora freskóját.
Étkezőben utolsó vacsora, stílusos, nem? Nagy-nagy szerencse, hogy sikerült a bősz szerzetesi lemeszelés alól elővarázsolni. (Ezek a szerzetesek mindenütt lemeszelték az Utolsó Vacsorát, tán csak nem aggódtak ílymódon a másnapi betevőért…). Nem igazán korhű a megfestés, sem a ruházatot, sem a terítőt illetően, továbbá egészen jókedvű társaságot mutat be a freskó, idilli állapotot. Talán csak nem annak örülnek, hogy az egyik zsidó beköpte és elárulta a másikat jópénzért?
A helyszín azonban nagyon klassz, kár, hogy csak nagynéha van nyitva a kolostor és a kolostorkert a kerengővel, ahol több – leginkább névtelen – freskó is látható. Ha meggondolom, hogy Leonardo is megfestette az Utolsó vacsorát, aztán itt Firenzében a Pazzi kápolna mellett pedig Giorgio Vasari is, most meg ez itt, hát nem tudom, talán pénzfeldobással kéne eldönteni, hogy most akkor melyik is az igazi Utolsó Vacsora. Talán az, amelyikre még marad pénzünk és energiánk. Jó hosszú lett ez az iromány, és ez mindössze egyetlen délelőtt Firenzében, imádott városomban, a sok csoda helyszínén. Judit is kiélvezte az Uffizi összes csodáját, egy remek ebéd mellett egyeztettük Botticelliről szerzett beható ismereteinket, szóval ez is egy remek nap volt Firenzében.
* * *