Ez a történet arról kíván szólni, vajon egy-egy jókívánság, ami valahonnan érkezik, szívből jön-e vagy más indíttatásból, és ennek megfelelően valójában mennyit is ér a célszemély számára, vagy esetleg inkább a küldőnek. A jókívánságok ráadásul vezetgetik is a jókívánsággal elhalmozott személyt, gyakran tévútra, azt a hitet erősítvén – ha már elaludt teljesen a veszélyérzete és nem tesz különbséget időben -, hogy a számára megküldött garmada jókívánság mind-mind szívből jön, semmi érdek, semmi hátsó szándék. Ennek kiemelkedő példányai különösen a karácsonyi, újévi jókívánságok, főleg, ha a jókívánságokkal elhalmozott személy valamilyen posztot tölt be, és a protokolláris álarcba bújtatott “minden érdek nélküli meleg baráti” jókívánságok egy jövőbeni előnyt engednek a küldőnek sejtetni. Ezek a jókívánságok, és az egyéb kinövésekről, mint évvégi “bankettek és fogadások”, protokoll ajándékok ne is beszéljünk, valami mételyként, folyamatosan érkeznek, mindaddig, amíg az illető azt a bizonyos posztot betölti, hiszen, mint tudjuk, a szék határozza meg a tudatot. Ez a tudat pedig bizony kivétel nélkül tompul a nagy nyomás következtében. Mivel azonban “egy csók sem tart örökké”, eljő az idő, amikor a jókívánságokkal elhalmozott személy már nincs azon a bizonyos poszton. Nagyon-nagyon sokan – kisebb, nagyobb posztokon – átesnek ezen a mérgező folyamaton, és aztán jön a keserű ébredés, akár készülnek rá, akár nem. Természetesen léteznek őszinte barátságok és jókívánságok. Ezek valóban tartósak, széktől független és igazán ritka jelenségek.
Sajnos, a fenti folyamaton én is átestem. Nagyon komoly, és sokakban reményt keltő beosztásom okán dőltek is hozzám az évvégi jókívánságok, stb. Mentségemre szóljon, kevés kivételtől eltekintve nem is viszonoztam azokat (meg is lett az „eredménye”, de egyáltalán nem baj). Banketteken, fogadásokon nem vettem részt, hogy úgymondjam rühelltem az egészet, mert annyit azért felfogtam, hogy ezek nem nekem szólnak, hanem tulajdonképpen önmaguknak és a “széktől” várt esetleges előnynek. Alig tudtam visszatartani a röhögésemet, amikor például egy nagy cég vezetője beóvakodott hozzám, és javasolta, hogy családommal együtt pihenjük ki magunkat egy hosszú hétvégén az ő szerény kis céges vadászkunyhójukban, gyönyörű környezetben, hiszen látja, mennyire kivesz a sok fáradozás engem. Válogatottan udvarias szavakkal köszöntem meg az igazán baráti kezdeményezést, és magamban az illetőt elkönyveltem a Brehm: Állatok világa sorozatban a Kerekszájúak csoportjába. Brehm nagyjából így írja le őket:
„A kerekszájúakat (Cyclostomata) jellemzi a kígyószerűen megnyúlt, mindenütt egyforma átmérőjű test, amelynek nincsenek páros úszói. Durva, nyálkás bőrükből hiányoznak a pikkelyek. Keskeny, páratlan úszótaraj fut végig a háton, megkerüli a farkat és a hason, a végbél nyílásáig terjed. A belső váz csak porcból áll és igen tökéletlenül fejlett. A koponya számos porclemezből áll, amelyek között kötőszöveti hártyák vannak kifeszítve; az agy tokja tehát igen kezdetleges és hiányos; csak a nagy érzékszerveket védik szilárd porctokok. A tágas, hátrafelé tölcséresen keskenyedő szájüreget teljesen kerek ajkak szegélyezik; belsejében apró, hegyes, kúpos fogak vannak, amelyek a száj bőrének elszarusodott részeiből lettek. A száj mélyében van az ugyancsak szarufogakkal ellátott, hengeralakú nyelv is, melyet porcszövet szilárdít meg, erős izmok segítségével előretolható és hátrahúzható. A bélcső nem tagolódik gyomorra, vékony- és vastagbélre, továbbá végbélre, hanem egyenesen fut a végbélnyílásig. Májuk van, hasnyálmirigyük ellenben igen kicsiny, s a bél falába van beágyazva. Ilyenek például a nyálkás angolnák. Idegrendszerük kevéssé fejlett; agyvelejük kicsiny és alig vannak benne dúcsejtek”. Stb, stb…”
Ilyesmiknek voltam kitéve jónéhány éven keresztül. Karácsony és Újév tájékán szinte lépni sem lehetett az irodámban a sok „igaz barát” leveleitől, mind-mind őszinte és igaz jókívánsággal elhalmozva. Borzasztóan utáltam és megvetettem az egészet, de mit tehettem, ez ment és megy mintegy előírásszerűen, természetesen államköltségen vagy céges költségen. Persze, a mai napig is. Ez ugyanis jelzi a „jelenlétet”, a kapcsolatot, a „ki ne maradj valami jóból” korcsosult elképzelését a feltételezett elvárásokról és reményekről, távol a tartalomtól és teljesítménytől. És ezekről nem lehet csak úgy leszokni. Ha viszont te nem teszed, megszeged a „dzsungel törvényét”, és egyúttal jóízűen fel is falnak.
Nos, ilyen, és egyéb tapasztalatokkal bőven megrakottan nekem is eljött az idő, amikor megszűnt a megbízatásom, természetesen „közös megegyezéssel”, hangos dícséretekkel és vállveregetésekkel, de véget ért. Ezzel egyidejűleg, mintha a Telecom kikapcsolta volna a telefonomat, azonnal megszűntek a telefonhívások, érdeklődések, kedveskedések, stb. Úgy hidd el, nem is hiányzott, csak éppenséggel konstatáltam, hogy ezeknek a kiváló „barátoknak” mit sem érek már. Jó-jó, őrületesen nagy tisztelet és köszönet annak a néhány személynek – igazán nem voltak sokan -, akik barátságukkal kitartottak mellettem. Lassan kezdtem magamra találni, a nagy pörgésből lelassulni, és újra a magam szemével látni és értékelni a világot. Remek érzés volt. Egyfajta megtisztulás. Aztán eljött a Karácsony és az Újév, mert az mindig eljön, ha kell, ha nem. Néma maradt a telefonom, üres maradt a postaládám, egyetlenegy jókívánság sem jött, „nekik” már szinte nem is léteztem. Egyáltalán nem zavart, mint tapasztalatot, rögzítettem. Egész más dolgokkal foglalkoztam, szóval egyáltalán nem hiányzott a sznobok és parvenük álszent serege. Megállapítottam például, hogy a házunkkal szemben folyó építkezés végtelenül lelassult, nem halad.
Ennek nem csupán a tél és a szabadságolások voltak az okai, hanem valószínüleg a szervezetlenség, egy-két kisebb statikai hiba, az építőanyagok hiánya, szóval a szokásos magyar betegségek sokasága. Annyira ment a dolog, hogy az építtetők megbíztak egy hajléktalan házaspárt, hogy mint éjjeliőrök, vigyázzanak a félkész házra ingyen, cserébe ott alhatnak valamelyik számukra kedvenc zugban. Nap, mint nap láttam őket, udvariasan köszöntünk egymásnak, és erősen versenyben voltunk, hogy a hidegben melyikünk orra vörösebb. Az ünnepek közeledvén, láttam, hogy nincsenek annyira eleresztve a földi javak terén, ezért Judittal átvittünk nekik egy villanyrezsót, amin főzni is lehet, jónéhány konzervet, stb.. Először nem is értették, nem akarták elfogadni, csak csodálkoztak. Közelről látva őket, tiszta tekintetű, lehetőségeikhez képest ápolt pár volt. Mikor felfogták, hogy ez mind az övék, nagyon, de nagyon megörültek, megköszönték. Látszott rajtuk a megilletődöttség a számukra szokatlan jelenettől. Mondtuk, hogyha szükségük van még valamire, nyugodtan csöngessenek be hozzánk. Az ünnepen pedig átvittünk nekik süteményeket, édességeket és egy üveg bort. Elmúlt az ünnep, csendesen, békességben. Folytatódtak a szürke, hideg, néha havas hétköznapok, de azért ők még kaptak tőlünk gyakran ételt, ezt azt. Meg-megnézegettem a levélládát, mert optimista lévén még reménykedtem, hátha egy-egy eltévedt jókívánság csak megérkezik. Persze hogy semmi nem volt. Aztán ünnep után egyik nap délután megzörrent a postaládában valami. Ahogy kinyitottam, egy félig elázott – valami pizzériából származó – képeslap bújt meg a levélláda alján. Már-már ki akartam dobni, biztos valami reklám, de amikor megfordítottam, a lentebb olvasható kedves szöveg volt rajta olvasható.
Tiszta, szép írás, hibátlan helyesírás, csak úgy sugározta a szeretetet. Elég vad vagyok, ritkán érzékenyedem el, de ekkor ez történt. A szemben „lakó” hajléktalan házaspár köszönő sorai és üdvözlő jókívánságai voltak. Ez örökre belém égett. Nagyon örültem a kedves, emberi soroknak, és csak megerősítette régi nünükémet, hogy csak léteznek emberek – a felpöttyentett kasztoktól függetlenül – , akiknek még maradt ebben az aranyborjút körültáncoló önző, harácsoló társadalomban lelke. Ez volt a valaha nekem küldött legszebb jókívánság. Összetartottunk, hiszen ők fizikailag, én lelkileg voltam „hajléktalan”. Megérezték. És ők is, a maguk módján valahogy ki akarták fejezni barátságukat. Aztán kitavaszodott, az építkezés folytatódott, sőt, végre be is fejeződött. Ők eltűntek. Egyszer még láttam őket messziről a környéken, amint futottak a busz felé, mentek dolgozni. Már látszott az öltözékükön és a viselkedésükön, hogy valószínüleg egyenesbe jöttek. Nagyon örültem neki. Én is megtaláltam az utam. Azóta eltelt már legalább huszonöt év. A savanyú protokoll üdvözletek már rég sehol sincsenek, de ezt a képeslapot örökre megőriztem, egyfelől figyelmeztetésnek, másfelől reménynek, hogy még nem veszett el minden.
* * *