Naphegy. Ha barkochbáznánk, bizonyára azt mondanám: az egy fogalom. Szenzációs miniatűrizált glóbusz. Elegye az egész magyar társadalomnak, háborúnak és békének, szinte kibogozhatatlan szövevénye a múltnak és jelennek. Lakói a Windischgrätz hercegi leszármazótól kezdve a lavórfoltozó bádogosig, a nyugdíjas csendőrtől a kommunista funkcionáriusig mind megtalálhatók voltak. De itt élt az írók, festők, színészek sokasága, és persze mindenki, aki a háború előtti és utáni társadalmi rétegeket valamiképp reprezentálta. Egy közös jellemzőjük volt: békességben összefértek egymással. Valamiképp mindenki tolerálta a másikat, illetve ha a vére vagy a gondolatai másfelé kergették, azt máshol élte ki, a város más pontján. Szóval, a Naphegyen nagy-nagy békesség honolt, legfeljebb a macskák éjjeli produkciói váltottak ki a rosszalvókból némi izgalmat.
Szerettem ott lakni. Szinte születésemtől kezdve több, mint negyven évig éltem ott a naphegyiek békés életét. Nem volt unalmas, volt valami izgalmas, láthatatlan pezsgése, ami szinte mindenkit lokálpatriótává tett, a legritkább volt, hogy valaki el akart volna költözni onnan, hacsak valami külső ok nem késztette erre. Erről majd más cikkekben még sokat fogok írni. Csodáltam az ott élő művészeket, az évszakok gyönyörű változásait, és nagyokat nevettem az emberek által kreált történéseken, amelyek sosem voltak bántóak, csupán az együttélésből adódó furcsaságok leképeződései voltak. A ma emberének hiába mondom, de egy közösség volt, elviselve és segítve egymást, bármifajta “vérszerződés” vagy megállapodás nélkül. Nem bezárkózva és elvonulva. Persze, ahol gyerekek vannak, ott vannak csínytevések, csibészkedések, márpedig Ratkó korszak lévén a Naphegyen is voltak gyerekek bőven, a kicsiktől a sihederekig, minden korosztály. A ’60-as évek nagykamaszai nem voltak rosszak, elvetemültek, vagy akkori kifejezéssel huligánok, de folyton járt az agyuk valami apróbb-nagyobb csínytevésen, ami őket roppantul szórakoztatta, kipécézett alanyaikat már nem annyira. Egy ilyenről írnék itt. A kedves csirkefogók neveiről direkt nem írok, azok a fránya személyiségi jogok…
Már a háború előtt is a Naphegyen élt és dolgozott egy Unyi Balázs nevű köztiszteletben álló cipészmester. Sőt, czipészmester, így régiesen. Mindenki szerette, tisztelte épp úgy, ahogy azt a naphegyiekről a fentiekben már leírtam. A Naphegy utcában lakott, a domb tetején, és apró kis utcai cipészműhelye pedig a Gellérthegy utcai házak végén a völgyben, az Orvos lépcső melletti elegáns ház földszintjén volt. Kényelmes helyzet, reggel csak átsétált a pár percre lévő műhelyébe, és végezte áldásos tevékenységét, a környékbeli lábak nagy örömére.
A Budapest Képes Lexikona 1940. évi kiadásában is fellelhető Unyi Balázs cipészmester neve a cipészek közt:
“CIPÉSZMESTEREK Schumacher — Cordonniers — Calzolai — shoemakers Ádám Illés katonai lovaglócsizma készítő, I., Attila-u. 63-B. T.: 160-216. Baldauf László, I., Városmajor-u. 34. Tel.; 358-292. Csík Ágoston II., Hunyadi J.-út 4. T.: 151-781. Gabriel István cipészm., VII., Dohány-u. 5-A. T.: 349-695. Gazdag István VII., István-út 47. T: 138-386. Gérnyi Jenő, VIII., Sándor-u. 17. T.: 139-206. Férfi és női cipők. Laczik Pál Orthopäd cipészm. V., Gr. Klebelsberg-u. 21. T.: 128-940. Lencz József úri és női cipészm., II., Ady E.-u. 1. T.: 367-592. Mandel Mihály Újpest, Viola-u. 18. T : 294-190. Mayer János, I., Attila-u. 57. T.: 160-850. Petruc Lázár IV., Váci-u. 63.T.: 385-029.Unyi Balázs, L, Naphegy-u. 24. T.: 158-180. Wirth István cipészm.,IX., Mester-u. 14. T.: 340-215. Képesítéshez kötött iparosok, akik rendszerint bőr, nemez, gumi és vászon-neműekből készítenek cipőket. A cipőgyártás mint gyáripar ezeket a kis önálló iparosokat mindjobban háttérbe szorítja úgy, hogy főleg helyi szükségletek kielégítése és javításokra szorítkoznak.”
Jöhetett háború, politikai változások sora, ő maradt a Naphegyen, és dolgozgatott.
Üzlete felett a portál teljes szélességében, ami persze nem volt egy nagy távolság, elegáns felirat hírdette a nevét és szakmáját, fekete alapon szép arany betűkkel, amelyre nagyon büszke volt. Valahogy így lehetett:
Így maradt ez már a háború előttről, kiállva bombázásokat, csatákat. A naphegyi kiscsibészeknek is nagyon tetszett a műhely feletti felirat, bár számukra kissé régiesnek tűnt. Az a „z” betű irritálóan hatott rájuk az ő kis modern világukban, nem tisztelvén a tradíciót.
Egyiküknek, akinek igen jó hallása és nyelvérzéke lehetett, kisördögi terve támadt a békésen kalapálgató kis cipész megtréfálására. Nem is kellett más hozzá, mint egy kis aranyszínű festék, csiszolópapír, létra és a tavaszi éjszaka békés csendje. A csirkefogók odalopakodtak a létrával a cipészműhelyhez, ketten figyeltek, az ötletgazda meg felmászott, és megvalósította tervét. Másnap reggel az arrajárók és a környék nagy derültségére a még zárva tartó műhely felirata ekként nézett ki:
Amikor Balázs bá kinyitotta a műhelyt és elkezdett dolgozni, még mit sem sejtett, hisz lássuk be ki az, aki reggelenként azzal kezd, hogy harminc éve meglévő üzletének feliratát betűről-betűre naponta ellenőrzi. Vidáman kalapálgatott, ragasztott, talpalt és varrt, még örült is, amikor az utcára kitekintgetve látta, hogy az emberek mosolyogva mennek el üzlete előtt, milyen jó nap, szép idő van, az emberek mosolygósak. Kis néprádiójában szólt a zene: “Jól megy a motorom, Józsi…”. Mígnem egy kuncsaft a koradélutáni órákban betért az apró kis műhelybe, és kérdezte Balázs bácsit, mi szállta meg, mi szüksége volt erre a felirat módosításra, nincs-e baja és hasonlók. Az öregnek fogalma sem volt, miről beszél a kuncsaft, váltig hangoztatta, hogy minden a régi és semmi baj. Végül csak kiment a műhely elé, és megpillantva az új cégért, sámfával a kezében őrült ordításba és káromkodásba tört ki. A délutáni napsütésbe szórta bele átkait és különféle válogatott kínzásokat és egyéb büntetéseket helyezett kilátásba az elkövetőknek, akik már alig várták, hogy felfedezze művüket. Az Orvos lépcső mellvédje mögött megbújva lesték az öreget és a hatást, ami földöntúli gyönyörrel töltötte el őket, szöges ellentétben Unyi Balázzsal. Hát még amint látták, hogy az öreg miként vakarja, csiszolja a táblát és állítja helyre a rendet és meghurcolt becsületét. Egy jó darabig azután még a cipészmester feliratban a c és a többi betű közt volt némi kis hepehupa. Az öreg nem forralt bosszút, belátta, hogy egy szellemesnek szánt gyerekcsínyről van szó, a végén már maga is nevetett az egészen. A fiúk pedig egy jó darabig messzire elkerülték a műhelyt és a közvetlen találkozást. Sose lehet tudni. A naphegyiek azonban még sokáig emlegették az átírást. Annyira szerették és tisztelték Unyi Balázs c/z/ipészmestert, hogy ez a csíny az ő renoméján semmiben sem változtatott.
Nemrégiben arra sétáltam, és csak remélni tudom, hogy a történelem nem ismétli önmagát. A magam részéről pedig Isten ments, hogy ötlettel szolgáljak. Ma már a kis cipészműhely helyén egy apró kis ékszerészműhely található, amelyben egy ékszerész hölgy dolgozgat békésen, elődje kalandjáról mit sem sejtve. A portál felett az előbb említett régi felirat helyén pedig az új: VANDA FERENCZ…….. Te jó ég! …. Imádkozzunk, hogy így is marad……
* * *