Ahogy a reklám dalocska is szól: “Ezt nem lehet megunni, ez az amit nem lehet megunni”… Amerre csak jársz-kelsz Itáliában, egyre több tanulságos dologra leszel figyelmes. Amiről most írok majd, az persze nem csak Firenzében és Velencében, hanem egész Itáliában érvényes, és óvatosságra intheti a mit sem sejtő turistát. Én sem tudtam róla mindaddig, amíg egy kedves és jóindulatú boltos hölgy el nem magyarázta. A sok művészettörténeti és egyéb remek látnivaló tömkelegétől – amitől már-már Stendhal szindrómát kapsz – csak azért nem zsongulsz el teljesen, mert egy idő múltán a szervezet jelez, hohó, mindent a szemnek, és semmit a testnek? Így hát betértünk egy mindenféle finomságot árusító boltba, ahol a csemegés pultnál kértem egy szép – kivül ropogós, belül vajpuha – cipót, sajtot és lehellet vékonyra vágott mortadellát. Ebben az olaszok zseniálisak a majd mindenhol megtalálható bordószínű szeletelő gépeikkel. A kedves kis eladónő látta, hogy a falatokat nem a helyi történeti múzeumnak szándékozom benyújtani, hanem ölési szándékkal kértem, azaz elpusztítom, mihelyt megkaparintom. Cinkos kis mosollyal megkérdezte, megcsináljam neked szendvicsnek? Körülnéztem. Épp csak öten-hatan álltak mögöttem sorban, így hát hálálkodva az ötletért, elfogadtam az ajánlatot. A többiek egyáltalán nem berzenkedtek, innen tudtam, hogy átléptem a magyar határt. A türelmet, toleranciát itt nem politikusok ordibálják meddőn, hanem a polgárok gyakorolják, belátva, hogy éhes vagyok. Addig egy eladó fiú ugrott a helyére segíteni.
Az eladónő pedig – mint egy jó feleség – szép komótosan elkészítette a szendvicsemet, még meg is vajazta a cipót, persze ajándékként, aztán fizettem, ő pedig nyújtotta felém a blokkot és a visszajáró harminc centet. Na ne. Mégiscsak egy magyar úriember volnék, vagy mi a szösz. Mondtam, hogy egyikre sem tartok igényt, tartsa csak meg. A nyugtát nem tudom megenni, a harminc cent meg legyen munkadíj. Már indultam is a kijárat felé, számban érezve a finom falatokat, amikor az eladónő fürgén kiugrott a pult mögül. Szaladt utánam és rámerőltette a blokkot és a visszajárót. Egymásra nevettünk, és én nagyon kényelmetlenül éreztem magam. Nem értettem. Nagy türelemmel elmagyarázta, miért van erre szükség. Van ugyanis Itáliában egy szabály, és kénytelenek is betartani, mert időről időre bizony ellenőrzik keményen. A bolt előtt ugyanis adott esetben várhat egy “NAV”-os és egy rendőr, akik udvariasan megkérnek, mutassam meg a szatyromat és annak tartalmát, erre joguk van. Nos, ha nincs nyugtám a bent vásárolt dolgokról, akkor helyből az következik, hogy azokat loptam, míg ha a boltos nem ad nyugtát, akkor viszont őt büntetik meg kőkeményen adócsalásért. Ezt Itália szerte tökéletesen betartják és gyakorolják. Nyilván, valahol máshol síbolják el az adóznivalót… Attól kezdve ezt a módit erősen figyeltem, és szinte sehol nem tapasztaltam, hogy megsértették volna ezen szabályt.
Bezzeg, amikor áthajókáztunk Korzikára, a lezser franciáknál sehol, egyetlen esetben sem adtak nyugtát, a pénztárgép valahol a tornacipőjük alatt lehetett a pultban jól eldugva, és ha valamit össze kellett adni, azt ceruzával írták egy sajtpapírra, amit azonmód össze is gyűrtek. Nem tudom, melyik példa a megszívlelendő és követendő. Itthon megfigyeltem a nekem tetsző köztes verziót. Nyugtát adnak általában mindenhol, de nem áll a bolt ajtajában semmilyen hatóság sem. Mi magunktól vagyunk ilyen jók…Vagy: miért pont ezt ellenőrizzék? Konklúzió: a mortadellás sajtos szendvics remek volt.
* * *