Ha Velencében jársz, mondhatnám, ha boldog és jó sorsod odavet legalább egy-két napra, a sok felkínált látnivaló, szemnek kedves műemlék és műalkotás mellett ki ne hagyj néhány egyéb érzékszervednek is kedves célpontot. Ehhez most két hidat ajánlok támpontul. Az egyik ma is nagyon híres, a másik nagyon nem, de régen bizony az volt. Lássuk, hogy a Velencében lévő több mint négyszáz híd és környéke közül miért éppen ez a kettő.
Az egyik, méltán híres híd a Rialto, mint támpont. Erről az összes bédekker részletesen megemlékezik, de én inkább a közelében lévő nagypiacról írnék. Ez nem más, mint a Canal Grande partján lévő Mercato di Rialto, vagyis a Rialto híd közelében az ötszáz éves múltú nagypiac minden földi jóval szabadtéren és egy százötven éves neogótikus épület, földszinti csarnokában a halpiaccal.
Először is: mi az a Rialto? A Rialto az a riva di alto, azaz magaspart, ahol a híd alatt a rámpákon, amelyek magasabbak voltak a partnál, az odaérkező bárkákból a boroshordókat és egyéb ládákat pakolták ki az ott lévő boltokhoz. De ez már a múlté, ma már kell a hely a viszonylag szűk hídnyílásban a vaporettóknak, uszályoknak. Nos, innen néhány méterre, a „kanyar után” lehet belemerülni az illatok, ízek és színek kavalkádjába. Sose hallott nevű zöldségek, gyümölcsök, fűszerek, magvak és minden földi különlegességet árusító pultok, kis üzletek garmadája. Én már odahaza kifundáltam, hogy is teszem magamévá a kiszemelt finomságokat, de elsősorban a hátrébb lévő épületben, a halpiacon reám várakozó halakat és a tenger friss gyümölcseit. A terv szerint – szombat reggel lévén – elindulunk a hotelból a vaporettóval a piacra, onnan majd rohanunk a Piazzale Románál várakozó autónkhoz a zsákmánnyal, és irány haza Budapestre, egyenesen a konyhába. Ennek érdekében a hűtőtáskával határozott léptekkel nyomultunk tehát az illatok, szagok irányába, azaz a halpiacos csarnok (pescheria) felé, amikor szinte a semmiből elém állt egy zöldséges, és választékos irodalmi olaszsággal fennhangon kínálgatni kezdte a portékáját, különösen a pultján lévő mandarin hegyet.
Signore, vigyen ebből, ma hajnalban hozták Szicíliából, mézédes, friss, csodás íze van, higgyen nekem. Ennek bizonyításául ott azonnal kibontott nekem egy mandarint és mosolyogva kínálta, vállalva az ingyen mandarin osztás kárveszélyét. Tessék uram kóstolja csak, majd meglátja micsoda íz. Már épp mondogatni akartam valamit, hogy úgyse bírom elcipelni, nem kell, mi halért jöttünk, nem gyümölcsért, de a kis zömök ember széles mosollyal, csillogó szemekkel kezembe nyomta a gyümölcsöt, biztosan nyugtázva, hogy ő nyert. Jó emberismerő lehetett, mert így is lett. Tényleg, én még ilyen finom, zamatos mandarint nem ettem soha. Na ugye, uram én megmondtam. Kitűztem a fehér zászlót, ránevettem, mondtam, bene signore, bene, adjon mindjárt három kilót, de nem baj, ha kicsit több. Kimérte, fizettem, és az árus már másik áldozatának kiabálta ugyanezt, miután bőséges jókívánságaival és köszöneteivel is elhalmozott. Elismerve tehetségét és temperamentumát megjegyeztem, ha egyszer zöldséges lennék, hogy kell ezt csinálni.
A nap ellen vörös függönyökkel itt-ott eltakart halpiacnak helyt adó csarnokhoz érve nagy kiabálásra lettünk figyelmesek. Judit figyelmeztetett: Te vigyázz, lehet, hogy ezek ott verekednek! De szerencsére semmi ilyen nem történt, csak a halárusok némelyike elkurjantotta magát, ordibáltak, hívogatva jövőbeli vásárlóikat. Csak úgy visszhangzott az egész csarnok. Körbejártunk, nézelődtünk. Végül kikötöttünk a nekünk szimpatikus halasnál, jól bevásároltunk, kaptam is a feddést: Elég már, elég lesz már.
Persze közben beszélgettem az eladóval, dicsértem az áruját, a választékot, és elmeséltem neki, hogy estére már Budapesten fogom öregbíteni jó hírnevét, miközben iszogatjuk finom falatjaihoz a remek venetói vörösbort. Megláttam a pulton egy szép kis kagylódarabot, eszembe jutott, hogy valaki a családból ezt nagyon szereti, és évek óta mondogatja, de jó lenne egy ilyen kagyló dísznek a dohányzó asztalán. A halas elkapta mélázó tekintetemet és átnyújtotta a kagylót, mondta, hogy ez ajándék egy ilyen kedves vevőnek. Épp ámuldoztam ezen a hihetetlen kedvességen, amikor egyszercsak valaki hátulról megveregette a vállamat. Jómagyar emberhez méltón már kezdtem felhúzni magam ezen a „könnyű testi sértésen”, azt hittem, a sok dumálgatás miatt egy türelmetlen vevő nógat, ahogy azt otthon megszoktuk. De nem. Egy fiatalember állt mögöttem, kezében egy, a vizes padozatról felemelt tízeuróssal. Mondta, hogy látta, amint elejtettem, és ez engem illet. Nem győztem hálálkodni neki, hiszen nem vagyunk úgy eleresztve, hogy tíz eurót csak úgy hagyjak elveszni a halszagú pocsolyában a kövezeten, ha már figyelmetlenül kirántottam a nadrágom zsebéből. A halas is nézte a jelenetet, és mondta, hogy adjam csak neki oda a vizes tízest. Na, gondoltam egyből, ez drága kis kagyló volt. Mondtam, hogy bocsi, de már őt kifizettem, ez itt az enyém. Nem baj, nem baj, adjam csak neki oda. Mit tehettem, kés is volt nála, átadtam a pénzem. Ő kinyitotta a kis pénztárgépét, beletette, kivett egy új, ropogós, száraz tízeuróst, és mosolyogva átnyújtotta. Komolyan mondom, ez a néhány apró jelenet így együtt teljesen magával ragadott. Lenyűgözve álltam ott, és azonnal gondolkodni kezdtem, hogy a finom halakon, gyümölcsön, borocskán kívül ezt a magatartást is hogyan tudnám magammal hazahozni. Nem csak a Rialto a híd, ez is híd, az emberek között.
*
A másik híd, amely ma már nem annyira ismert, ám Velence történetéhez bizony szervesen hozzátartozik, a Csöcsök Hídja, vagyis a Ponte delle Tette.
Ez is híd volt az emberek között, csak egészen másként, mint az előző történet. Eredeti funkcióját tekintve a magam szerénységével inkább az Óhajok Hídjának nevezném, mégiscsak diszkrétebb. Ott van ez a kis híd nem messze a Rialto hídtól talán, ha kétszáz méterre. A kommerszet kedvelő, siető látogatók sokaságából csak néhányan keresik fel, pedig érdekes ennek a története is. Jó, nem mondom, kell egy kicsit kanyarogni a szűk sikátorokban, de a történet miatt megéri.
Vajon honnan kaphatta a fantáziát megindító elnevezését. Máris mondom. A középkor táján Velence sem maradt ki a kor szokásából – habár ennek központja igazából Firenze volt – miszerint a férfiak jelentős része inkább egymást kedvelte (ha a történeti részletek is érdekelnek, nézd meg pl. „A velencei kalmár” c. filmet Al Pacinoval a főszerepben), így hát jelentősen elterjedt a férfiszerelem. A város vezetése szerette volna ennek elejét venni, ráadásul Velencében akkortájt több mint tízezer prostituált hölgy is működött – volna. Az akkori szabályok szerint ugyanis, ha egy család nem tudott a leánygyermekének megfelelő hozományt kiállítani, akkor az nem mehetett férjhez, így vagy apácának vagy prostituáltnak adták. Ez utóbbi fogalom abban a korban persze nem teljesen ugyanazt a tartalmat takarta, mint ma. A műveltebb leányokat ezen címszóval kiadták jómódú családokhoz gyermeknevelőnek, tanítónak, de azért így is sokezren maradtak az ősi mesterségnél. A velencei dózse és csapata igyekezett hát a hagyományos férfi-nő kapcsolatot preferálni, a csökkenő kereslet láttán viszont a férfiak sem maradtak restek. Sokuk akként próbált magán segíteni, hogy női ruhába bújt, és így kellette magát az uraknak. A tesztoszterontól feltüzelt urakat így gyakorta érte egy kis plusz meglepetés szerelmi kapcsolatuk kibontakozása közben. A nagytiszteletű Signoria, vagyis a város vezetése észlelte a feszítő problémát, és egy igen logikusnak bizonyuló rendelkezést hozott. Nagy sietve elrendelték, hogy a hölgyek, akik ezen a pályán próbáltak a betevőért megdolgozni, azokban a bizonyos körzetekben és épületekben az ablakon kihajolva kötelesek voltak keblüket feltárva hívogatni az elszánt érdeklődőket. Ez valahogy úgy zajlott, hogy a felajzott legény felment a Ponte delle Tette, azaz a Csöcsök Hídjának közepére, a kínálkozó hölgy pedig megmutatta felsőtesti nemi hovatartozását a viszonylag lenge öltözékben. Ettől kezdve elmaradt a zsákbamacska, meglepetés elvileg kizárva. A történet ilyetén magyarázása közben most nincs idő a joggal felvetődő gyakran ismételt gyakorlati kérdések részletes megválaszolására, például: Mi van akkor, ha…, vagy: Mi volt télen, vagy éjszaka, mi volt, ha valaki megelégedett a kukkolással, illetve mi lett szegény, másságuk mellett kitartó férfiakkal, stb. Ez mindenkinek az élénk fantáziájára van bízva. A történelem annyit jegyzett meg, hogy a szabály remekül működött, senki nem panaszkodott.
A híd pedig több mint ötszáz éve most is ott áll a szokott helyen. Mai korunk új résztvevői pedig láthatóan nem folytatják az elődök gyakorlatát, a módszer nem maradt fenn, legalábbis a kissé lepukkant híd és hasonlóképp lepukkant környékéből ítélve.
* * *