Mit terveztél, mi lesz a mai program? – kérdezte a lányom, miközben a Duomohoz közeli szállásunk melletti kávézóban élveztük a finom, frissen kisütött croissant ízeit, a melléje rendelt caffe macchiatoval. Itt valahogy ezeknek az ízeknek is jelentősége van, és más, mint otthon. Minden porcikánkat átjárja a sok finom illat, az olasz nyelv csacsogása, zsongása, mint valami muzsika, belénk olvad Itália. És hiába a sok hétköznapi probléma, jókedvűen mosolyognak, hangoskodnak. Szóval az egész egy nagy energiabomba. Éreztem a kérdésben a türelmetlen kíváncsiságot, így hát igyekeztem gyorsan befejezni a friss reggeli napilapok híreinek böngészését. Igen, Itáliában még vannak újságok, és a reggeli kávé mellé jár a polgárnak annak olvasása, hogy legalább erre a kis időre firenzei polgárnak érezhessem magam.
Hogy mi lesz ma? Csak egy rövid, inkább sétálós utat terveztem be, de annál izgalmasabbat és érdekesebbet. Megkeressük egy makacs itáliai óriás ötszáz éves kézjegyét, és annak idő nélküli lenyomatát. Meg lehet majd nézni, hogy az arrajárók mennyire nem veszik észre, csak elmennek mellette, a titkot pedig csak mi fogjuk tudni. Ez egy kissé túlzónak hangzott, de miután odaértünk a „tetthelyre”, nagyjából nyolcvan-kilencven százalékban igaznak bizonyult. Útbaejtünk majd egy nagy társadalmi leckét és jó példát is. Hátha…. reménykedem szakadatlanul.
A finom olasz reggeli után el is indultunk az újabb titok nyomában. Sétálgattunk végig a Via de’ Martellin, ami reggel kilenctől egy lezárt útszakasz, addig azonban bejöhetnek a kis boltok, üzletek szállítói és a szemetesek. Alaposan szemügyre vettük és megcsodáltuk az út szélén kiépített rozsdamentes acélból, és színes felső részekből álló szelektív hulladékgyűjtőket, amelyek külön-külön egy pedál megnyomására nyíltak. Be voltak építve a járdaszint alá, így senkit nem zavartak, nem gyűlt mellettük eldobott szemét, még egy csikk sem. Minden hajnalban más-más tárolóért jött és emelte, ürítette ki a nagy, darus szállító jármű. Elértünk a Duomohoz, ahol már soha véget nem érő kígyózó sorok álltak türelmesen, hogy felmászhassanak a négyszázhatvanhárom lépcsőfokon keresztül a kupolába a kettős élményért. Egyfelől, hogy a tüdőt próbáló mászás közben tériszonyukat legyőzve megcsodálják Brunelleschi mester „halszálkás” téglaépítményét, a kettős héjazattal, állványozás nélkül létrehozott negyvenöt méter széles kupolát, mint a világ sokadik csodáját. Másfelől, amikor az elszánt kupolamászók felérnek a „csúcsra” megkapják jutalmukat, miszerint lábaik előtt hever egész Firenze és a környék a ragyogó napsütésben. Gyönyörű, semmivel össze nem hasonlítható látvány és élvezet. Lehetne ez is a mai sétánk titokzatos célja, hiszen jószerivel a mai napig is csak találgatják, Brunelleschi mester hogyan tudta állványozás nélkül megvalósítani tervét, a gyönyörű kupolát. De mégsem, mivel ez belefér a kommerszet kereső, bédekkereket szorongató turisták programjaiba, és azért sem, mert a Duomo és a Kupola egy jelkép, messzeföldről látszik, hívogat, és már igazán csak az nem veszi észre, aki nem is akarja. Szóval nem igazi titok. A mi titkunk és mai úticélunk egész más. Elmentünk hát a gyönyörű katedrális mellett, és már majdnem befordultunk az onnan nyíló széles utcába, amikor a Piazza Duomo sarkán mentőautókat láttunk sorakozni. Piroskabátos mentősök álltak az épület lépcsőjén, amelynek bejárata mellett egy kis domborművet lehet látni, egy kámzsás alak cipel valamit rajta.
Csak nem történt valami baj? És mintha a mentősök nyaka körül is hátravetve kis fekete kámzsa lenne. Baj? Hát nem, nagyon nem. Kibogarásztuk a feliratot a mentőautók és az épület oldalán: Arciconfraternita della Misericordia, vagy Misericordia di Firenze. Kiderült, hogy hosszú évszázadok óta itt működik a Firenzei Önkéntes Mentők (Testvéri Jótékonyság) Szervezete. Méghozzá remek módon, jólszervezetten, sokezer taggal segítik a mintegy négyszázezres város sürgősségi mentési munkáját. Elmondom, hogy – mint cseppben a tenger – miként működik egy város, amikor közösségként összefog, és önzetlenül, olajozottan tevékenykedik, ellenszolgáltatást nem várva.
A felnőtt, és arra alkalmas, segíteni kész városlakó polgár évente (de lehet, hogy csak kétévente) egyszer egy nap, bármiféle ellenszolgáltatás nélküli szolgálatot – betegszállítás, elsősegély, stb.. – teljesít ezen mentő szervezetnél. Vagy adományoz. Önként, örömmel. Igazán nem teher ez így senkinek, alig várják, hogy – névtelenül, arctalanul (erre való volt a kámzsa) – segíthessenek, és gondoljunk bele, micsoda anyagi, személyi terhet vesznek le így a hivatásos szervezetről. Felvetődik a szűkkeblű kérdés: Miért csinálják? Minek? Mert kérem, az ott egy város, amire büszkék, és segítő polgárainak tartják magukat. Önzetlenül, a városhoz hű szeretettel.
A vallások azt tartják, a jótéteménynek hét fokozata van, és ebből a legértékesebb a névtelenül, elismerést nem várva tett jótétemény, adomány. Ezt csak azért írtam le, mert így is lehet tenni, és hátha egyszer valaki, akit illet, elolvassa, megszervezi, és akkor már nem ötszáz év lesz Firenze előnye ebben a vonatkozásban, hanem csak négyszázkilencvenkilenc. Legyünk optimisták.
Na de most már közelítsük célpontunkat. Végigmentünk a Via dei Calzaiuoli-n, a Cipészek utcáján, ami kb. kétszázötven méter hosszú, és betorkollik a Piazza della Signoria-ba, azaz Firenze Főterére, úticélunkhoz. Még annyit erről a Via dei Calzaiuoliról, hogy ez egy széles utca, és persze cipészek már ott egyáltalán nincsenek. Drága és elegáns üzletektől hemzseg az utca mindkét oldala, és középen pedig – nem zavartatva magukat az arrajáró taxiktól – korzózik a sok turista és a firenzei elit polgárok hada. Önkéntelenül is megakadt a szemem, kinek nem, egy gyönyörű, elegáns fehér kosztümös szőke hölgyön, aki hófehér körömcipőben, kibontott hullámzó hajjal, lobogó selyemsállal nyakában, retiküljét lóbálva öntudatosan tört előre az út közepén. Az ott posztoló két rendőr is nézte egy darabig, aztán egyikük felnevetett és odakiáltott: „Meneküljön mindenki, amerre lát!” Hullámzott az utca a nevetéstől. De nem volt semmi vita, sértődés. Semmi. Firenze ilyen.
A Piazza della Signoriára érve elcsodálkoztunk. Még a megszokottnál is nagyobb tömeg özönlött jobbra-balra, fényképeztek, pózoltak. Leginkább a Palazzo Vecchio előtt felállított Dávid szobor utánzatot vették célba, nem tudván arról, hogy az egy másolat, az eredetit már régesrégen bevitték a Galleria dell Accademia fő termébe, és bizony, ott már pénzért nézheted meg a világ eme másik nagy csodáját. Ott aztán tilos fotózni, percenként üvölt valamelyik teremőr, de hiába, addigra már elkattannak a fényképezőgépek, telefonok. A téren viszont bátran fényképezhet bárki bármit. És épp ez a lényeg. Itt jön a nagy titok, mondhatnám viccesen. A Palazzo Vecchio épületével derékszögben látható a Loggia dei Lanzi, egy oldalról nyitott, felülről fedett, több emelet magas óriási csarnok, telisteli gyönyörű szobrokkal, híres alkotóik maradandó műveivel. Megálltunk a Loggia előtt és azt figyeltük, vajon az emberek megnézik-e ezeket a szobrokat, legalább felületesen. Maga a csarnok ott szerénykedik több mint hétszáz éve, Firenzében az ilyen időintervallumok egyáltalán nem szokatlanok. Ott verseng a tér többi impozáns látnivalójával. Néhány lépcső vezet fel a csarnokhoz, amely manapság azt a gyakorlatias célt szolgálja, hogy a megfáradt turisták ott fogyasszák el pizzájukat, üdítőjüket, fagylaltjukat, természetesen háttal a szobroknak, nézik a téren hullámzó tömeget, a különféle nációjú turistacsoportok kóválygását. A csarnokban láthatók a hit, remény, szeretet domborművei, a Szabin nők elrablása szoborcsoport, oroszlánok jobbról-balról, a görög mitológiából vett témájú szobrok sokasága. ÉS! Amiért jöttünk. A csarnok baloldalán egy gyönyörű bronz szobor, Benvenuto Cellini műve: Perszeusz, kezében tartva a Medusza levágott fejét, lábainál pedig a Medusza többi része. Lélegzetelállítóan gyönyörű mestermű, valóságos anatómiai tanulmány. Arról nem is szólva, hogy a néző hosszasan elgondolkodhat, vajon hogy lehetett ezt egyben kiönteni bronzból. Biztos nem volt könnyű, sem a mérete (kb. három méter magas), sem pedig a rendkívül bonyolult alakzata miatt. Egybehangzó vélemények szerint ez a világ egyik legszebb bronz szobra.
Nos, hát ez lenne a nagy titok. Hiszen ez a felbecsülhetetlen értékű szobor ott áll a tömegtől körülvéve, de az arrajárók túlnyomó többsége azt se tudja, ki volt Benvenuto Cellini, és ez a mű vajon micsoda, hogy készült. Szinte rá se pillantanak, vagy csak futólag nyugtázzák, na, itt egy újabb akármi. Cellini makacsul és elszántan több mint tizenöt évig dolgozott ezen a szobron. Már-már úgy volt, hogy lehetetlen elkészíteni, persze jóakaró intrikusai is segítették hitének megdöntésében, elgáncsolásában. De végül, talán élete egyik utolsó, és mondhatni fő műveként végül elkészült, és a mai napig ott látható a Loggia bal oldalán. Igaz, ma már csak másolatban, az eredeti bekerült a Bargello múzeumba, a természet viszontagságaitól megvédendő, és ahol még Cosimo mellszobra, Narcissus, továbbá Jupiter c. szobrai is vannak (és hát ezért is fizetni kell a múzeumban…).
Csak azért nem írom, hogy ércnél maradandóbb, mert éppenséggel ércből van. Direkt megnéztem a Google maps-on, hogy csak minket szerencséltet a sok arrajáró azzal, hogy rá se hederít a szoborra, de nem. Azon a képen is az látható, hogy kb. száz emberből jó, ha kettő-három ráemeli tekintetét. Ilyenkor úgy odaállnék, és kiabálnék rájuk, hogy hé, tanuljatok, pallérozódjatok, nézzétek már meg, a világ egyik csodája előtt mentek el, szemeitekkel olcsó hűtőmágnest és pizzaszeletet kutatva. De hát nem vagyok egy Savonarola, micsoda mázli. Ők pedig nem ismerik sem a szobor izgalmas történetét, sem pedig Benvenuto Cellini még izgalmasabb életét. Cellini magának Michelangelonak is kortársa volt, aki nagy elismeréssel és tisztelettel illette a híres ötvös munkáit. Pápák és királyok versengtek munkáiért.
Cellini korának igazi hőse volt, igazáért még embert ölni is képes volt. Szembeszállt ha úgy érezte a pápával, főhercegekkel, királyokkal. Afféle igazi makacs óriás volt, mind fizikai, mind művészi értelemben. Még álldogáltunk egy darabig a gyönyörű szobor előtt, lenyűgözve csodáltuk, egy kis időre szinte megszűnt körülöttünk az időtlen és idétlen világ. Nekünk a mai napra ez a titok jutott. Cellini munkássága során többségében kisebb ötvösmunkáival kápráztatta el korának uraságait. Kezei közül gyönyörű tálak, vázák, gyertyatartók, díszek kerültek ki. Pápáknak és királyoknak készített csodálatos övcsatokat, kalapdíszeket, pénzérméket. Ezek egy része ma is látható, de sokuknak lába kélt, illetve az anyagilag megszorult főurak az aranyból készült csodálatos mesterműveket beolvasztották, hogy silány életük hétköznapjait a továbbiakban is fenntarthassák. Hogy miért mindig az ilyen érzéketlen barmok jutnak hatalomhoz, akik nem becsülik a kortalan és felbecsülhetetlen értékeket, ha már hozzájutottak és anno volt pénzük ilyeneket rendelni. A leghíresebb ilyen kisebb ötvösműve – amelyen Cellini három teljes évig dolgozott – a színaranyból, ébenfából és elefántcsontból készült Sótartó azért fennmaradt, és a mai napig is látható a bécsi Szépművészeti Múzeumban.
Miért ott? Cellini ezt I. Ferenc francia uralkodó megrendelésére készítette el, ám később egy ugyancsak francia herceg, aki szintén „nagy műértő” lehetett, egy osztrák főhercegnek adományozta, csak úgy. Hála az Örökkévalónak, az osztrákok megőrizték a gyönyörű műalkotást. Egy kis kaland azért a Sótartóval is történt. Egy élesszemű „műértő” tolvaj 2003-ban ellopta a múzeumból. Apróság, megesik az ilyesmi. Szerencsénkre a tolvaj nem volt egy Arséne Lupen regénybeli mestertolvaj, hanem csak egy szerencsétlenkedő félcédulás biztonságtechnikai „szakember”, aki oly gyatrán gyakorolta mesterségét, hogy három év múltán lebukott, és az ötvenmillió eurónál is többet érő Sótartó visszakerült sértetlenül eredeti helyére, a múzeumba. Egyidejűleg a tolvajnak is sikerült még vigaszágon helyet szorítani egy börtönben, ahol maradt bőven ideje elgondolkodni, mit is kezdett volna az ismert és nyilvántartott műremekkel, amit egyébként a hibbant enyveskezű jelentős váltságdíjért internetes hírdetés útján kínált visszaadni. Örvendjünk, hogy a tolvaj nem volt főherceg, és nem olvasztotta be a gyönyörű munkát, így ötszáz év múltán is eredeti pompájában csodálhatjuk ezt a remek ötvösművet, már amennyiben Bécsben járunk. Kár, hogy Benvenuto Cellini élete, munkássága – egy igen vékony társadalmi réteg érdeklődését kivéve – feledésbe merült, de be kell látnunk, az ő remekművei nem vehetik fel a versenyt a magukat kínáló hűtőmágnesek és pizzaszeletek hasznos tömkelegével. Ez lenne hát a mai titkunk, és amely úgy tűnik, az is marad sokaknak. Ha mégis felkeltené érdeklődésedet Benvenuto Cellini igen kalandos, szórakoztató élete, munkássága, – akinek a mellszobra egyébként a Ponte Vecchion látható – ajánlom figyelmedbe egy könyvét.
Élete vége felé ugyanis inkább már csak önéletírásával foglalkozott, és remek stílusban megírt könyve is nagy érték, megismertet kalandjaival, a kor szellemével, az urak intrikáival, stb. Nemrégiben jelent meg ismét, a címe: Egy zaklatott élet. És valóban. A cím tökéletesen fedi a tartalmat.
* * *