Most tényleg egész nap itt akarsz brüggölni – kérdezte kedvenc hajcsárom Judit, miközben én a medencében a melegvizet és a relaxálást élvezve csodáltam a falon a marokkói díszeket, az ólomberakásos ablakok csillogását, a pislákoló arab lámpák fényeit, a füstölők illatáról már nem is szólva. Azt külön bírtam, amikor Abdul, a marokkói népviseletében, kis bordó mezzel a fején időről-időre megjelent a medence szélén és hol zöld mentateát, hol narancscikkelyeket kínált, vagy éppenséggel a forró hammamban masszírozta szappannal az arra érdemes megfáradt csontokat.
Dehát esik kint az eső, hová menjünk ilyen vigasztalan időben.
Délutánra eláll, és akkor bemegyünk a városba, jó?
Jó – feleltem kissé bizonytalanul, hiszen nem volt a környéknek egy olyan szeglete sem, amit az évek során ne láttam volna többször is. Merthogy a fenti látvány és lazulás nem Marokkóban ért, hanem Egerszalókon, a Shiraz Hotelben.
Oké, menjünk, úgysem mehetünk innen haza valamiféle finom borocska nélkül. Mit szólnál, ha bemennénk a Szépasszony Völgyébe borért.
Ó, az pompás, de hagyjuk csak meg a külföldi turistáknak – kacsintott Judit. Ha már ezt szeretnéd, tudok a városban egy remek borszaküzletet, ott aztán kiélheted ezirányú vágyaidat. Nos, így is lett. Eső elállt, a nap kisütött, és elindultunk a környéken kicsit kóborolni. Megnéztük a közeli riolittufa barlanglakásokat (mennyivel olcsóbb lehetne ez, mint a szálloda), meg a szőlődombokat, jó sárosak is lettünk.
Végül bementünk Egerbe, és rögtön megcéloztuk az említett borszaküzletet. Csodás borkínálat közt böngésztünk. Egyszercsak szembejött velem egy palack vörösbor, a címkéjén egy torz alakkal, de inkább a név volt érdekes: TRÉFLI.
Nézd csak Judit, ki hallott már ilyet. Tréfli. Hmmm. Olyanról már tudtam, hogy egymást taposva igyekeznek egyesek kóser bort csinálni és elpasszolni, de olyat még nem hallottam, hogy valaki fennhangon tréflit áruljon, legyen az hús, más élelmiszer, vagy éppenséggel bor. Levettem a polcról, nézegettem, az ára olyan magas volt, hogy akár kóser is lehetne, de izgatott, mi van emögött. Talán savanyú, vagy buggyant, esetleg a gazdája az, hogy nem tudja, mi az a tréfli? Nagynehezen kisilabizáltuk a feliratokat. Kiderült, hogy ezt a tréfli bort Noszvajon készítik a Thummerer Pincészetben.
Na látod, máris megvan a holnapi program, járjunk a dolgok végire, izgat ez az elnevezés, Noszvajon még úgysem jártam, és ez a bor olyan drága, hogy inkább keressük meg a forrást, hátha… Egy üveggel azért vettünk előzetesen, hát valami csodálatosan finom volt.
Akkoriban még nem dívott annyira a Google barátunk, mint mostanság, úgyhogy a meglepetést várva, izgatottan indultunk a reggeli után Noszvajra, az ismeretlenségbe. Néhány napra Karácsonytól az adventi lassulásban és elcsendesedésben alig voltak az utakon, a hátteret a szürke felhők és a sáros földek adták. Az információkra és a kalandra éhezve, de vajmi kevés reménnyel érkeztünk a faluba, és szokásomtól eltérően egyáltalán nem tévedtem el, mintha húztak volna az úton, egyenesen a Thummerer Pincészethez találtunk az országút mellett. Még útközben bent a faluban olvasgattuk a nem éppen hívogató feliratot: APEH Továbbképzési Központ. Na, mondom, nagy meglepetés itt aztán nem érheti a helyi vállalkozókat, van kin gyakorolni.
Beóvakodtunk a Pincészet udvarára, a kapu tárva-nyitva, sehol egy lélek. Csak a nagy krómozott tartályok, gépek, láda hegyek, stb. Körbenéztünk, már megint a riolittufa díszlet, de itt már a néhány belevájt ablak beüvegezve, az ajtón felirat: Iroda, és egy nyíl, hogy ez nem az, de odébb az a másik ajtó, az már az lehet talán.
Udvariasan bekopogtattunk, az invitálást meg sem várva benyitottunk. A helyiségben, nevezzük irodának, kicsit olyan Frédi-Béni barlangi hangulatot árasztva az ablaknál egy szerény kecskelábú íróasztalnál egy szimpatikus őszes, tiszta tekintetű úr fogadott barátságosan, munkaruhában, meleg mellényben, bakancsban. Épp békésen szalonnázgatott. Gondoltam borász, vagy könyvelő.
Kezet fogtunk, és a kötelező – pocsék az idő, jönnek az ünnepek, idén megint nem lesz hó Karácsonykor – körök után megkérdezte: Mi járatban errefelé?
Nyugalom, mi nem a faluból jövünk, és nem is az APEH-tól, de valamit azért szeretnénk megtudni, mielőtt irtózatosan bevásárolnánk az Önök csodálatos borából, ebből a Tréfliből. A borszaküzletben láttuk. Uram, aki ilyen nevet ad a bornak, az egy igazán kiváló és figyelemre méltó, remek személyiség lehet. Nem tudom, ki adhatta ezt a nevet, talán a főnöke, Thummerer úr, akié a Pincészet?
Elnevette magát. Én vagyok az. Thummerer Vilmos. Enyém a Pincészet, és én vagyok a névadó is.
De Thummerer úr kérem, tudja, hogy ez a szó mit jelent? Máris becsméreltem, mert én ilyen hibbant vagyok.
Hát az már igaz, hogy eleinte nem tudtam, de most már tudom. Ja, hát foglaljanak helyet, ha ráérnek kicsit. Kérnek egy katonát? Szeletelgette a ránézésre is finom szalonnát a ropogós kenyérre. Hát, katonát azt nem kérek, abból elegem van, mert itt voltam Egerben katona, és akkor így egy falat se menne le a torkomon, de ha megkínál egy kicsi noname szalonnával és egy kis kenyérrel, azt megköszönjük. Tudja, azért bátorkodtunk errefelé jönni és Önt zavarni, mert roppant furcsának és izgalmasnak tartjuk a Tréfli elnevezést, igazán nem hétköznapi, soha ilyenről még nem hallottam.
Tényleg akarják hallani a történetét elejétől a végéig?
Hát persze, semmi mást nem óhajtanánk jobban ennél, főleg, ha éppen Ön tisztel meg bennünket a történetével.
Jó, akkor vegyék le a kabátjukat és helyezkedjenek el kényelmesen, mert nem két perc, és a kályha is erősen duruzsol.
Hát az úgy kezdődött, hogy annak idején Németországból meg Kárpátaljáról indultunk, sok ide-oda tekergés – rózsakertészet, miegymás – után itt kötöttünk ki a családdal. Először csak béreltünk pár hektár szőlőt, aztán meg átvettünk a TSZ-től egy nagy riolittufa barlangot, ott is laktunk, és belevágtunk a borászkodásba. Ment is jól a dolog, olyan közepes gazdaság voltunk. Finom borocskánk volt, beilleszkedtünk a többiek közé a sorba szépen szürkén, minden rendben volt, apránként fejlődtünk, de semmi különös. Szerényen laktunk, el sem hinnék, előbb a riolittufa barlangban, aztán egy lakókocsiban. De szerettük nagyon, jó volt, kényelmes. Jött a rendszerváltás, kicsit megint bővültünk pár hektárral, most már saját tulajdonnal. Imádtuk ezt a munkát, csináltuk is szorgalmasan mindannyian a családdal, munkásokkal. Nyolc-kilenc éve, talán 2000 környékén egyszercsak a semmiből betoppant ide két ember. Nem kérdeztem kicsodák, de nem is kellett, mindkettőjükön fekete kaftánszerű felöltő volt, hosszú pajeszuk volt, és fekete kalapot viseltek. Kis akcentussal, de egész jól beszélték a magyart. Én azért a biztonság kedvéért eltettem gyorsan a fiókba a szalonnát, na nem mintha irigyelném bárkitől is, de mit lehet tudni (kacsintott). Azt mondták, hogy ők rabbik, Izraelből vagy Belgiumból, talán Antwerpenből jönnek, és kóser bort szeretnének gyártani, de nagyban, és letarolni a piacot, főleg New Yorkban meg az európai fővárosokban, és ha sikerül megállapodnunk, ők garantálják, hogy mi leszünk a nambervan. Már jártak a környéken több helyen, de a Pincészet mérete, meg hallották, hogy néhány éve én voltam az Év Borásza, stb. okán minket választanának, ha meg tudunk egyezni, persze ennek rengeteg feltétele van, oda-vissza. Kérdeztem, mégis mennyi kóser bort szeretnének. Az egyikük vitte a szót, a másik kevésbé tudott magyarul, kicsit egymásra néztek, mondtak valamit, talán héberül, aztán kimondták: Évente minimum százezer palack, de lehet, ha beválik, akkor még sokkal több is. Óriási szám ez uram és még több munka, de mégis, nagyon csábító, és ha beválik, többé nem lesz gondunk semmire. A borunk nagyon finom, igaz, kell még hozzá majd egy kis földet venni, tőkéket telepíteni, mert én soha nem vettem teherautó szám mindenféle szőlőt, csak saját termésű szőlőből készül a borunk a mai napig is.
Azt mondták, gondoljam át, holnap visszajönnek, és ha minden feltételben meg tudunk állapodni – higgyem el, nekem talán még kedvezőbb is lesz, mint nekik – akkor indulhat a gyártás. Búcsúzóul még alaposan körbenéztek a terepen, nem fogadtak el sem ételt sem italt, és beültek a külföldi rendszámú nagy autójukba, végül annyit mondtak, hogy ahhoz, hogy itt kóser bor készüljön, rengeteg változtatásra lesz szükség.
Elkezdtünk tanakodni a családdal, mi legyen. Félelmetes is volt, de nagyon csábító is. Minimum százezer palack évente. Óriási. És hát mi kell hozzá, hogy kóser legyen. Gondoltam, ők majd imádkoznak, amíg mi készítjük a bort, meg még jobban lesznek a szőlőfürtök leszemezve, bogyózva. Lesz a palackon új címke, pecsét, áldás, a fene tudja még micsoda. De hát a borom az csak az marad ami volt, márpedig az én borom hibátlan és nagyon finom, ebben hiba nem lehet. Nem vizezem, nem cukrozom, nem vegyszerezem, szóval szerintem ez már akár kóser is – nevette el magát.
Alig aludtunk az éjjel, mert mégiscsak nagy döntés, rengeteg mindennel jár, és nem kevés rizikó is így elszerződni. Bevallom, nekem a két rabbi személye megtisztelő volt és megnyugtató.
Másnap tényleg vissza is jött a két rabbi, óvatosan kérdezgették, hogy miként döntöttünk.
De mindenképpen választ kérnek, mert este már repülnek is vissza Belgiumba, tudniuk kell, mi a döntés. Közben bőszen mutogattak és dialogizáltak egymás közt is, gondolom, héberül.
Mondtam nekik, ha megállapodunk, részemről rendben, beszéljük át.
Leültünk ide, ahol most is vagyunk, és elkezdték mondani, nekem úgy rémlett, kicsit már erőszakosabb stílusban. Ahhoz, hogy ez a bor kóser legyen, először is ki kell dobjam a fahordókat, rozsdamentes krómozott acél tartályokat kell beszereznem, és minden mástól elkülönítve kell felállítani, meg új prést, külön erre a célra készített fészer alatt. Aztán külön raktár kell az elkészült terméknek. Az udvaron legyen végig térburkolat, legyen térvilágítás, kamera riasztóval, új kerítés, a régi Zetort távolítsam el, vegyek új traktorokat, új pótkocsikat, vadonatúj kéziszerszámokat, puttonyokat, nagy csöveket. Kell egy külön, csak erre a célra szolgáló új palackozó gépsor, címkéző, stb. És egy kicsit cinikusan megjegyezték, hogy ők mindenre figyelnek, és ettől kezdve nem lehet ám itt az irodában szalonnázgatni, és a borhoz is csak ők nyúlhatnak, és csak akkor lehet bármit is csinálni, ha ők itt vannak, márpedig nagyon gyakran lesznek itt.
Én csak nyeltem nagyokat, számolgattam. Ez saját erőből egyáltalán nem megy, hitelt kell felvennem, rengeteget, mindent el kell majd zálogosítanom. De ha ez létrejön, hát biztosan megfogtam az Isten lábát – mondja nagyot nevetve.
Azt mondták, ők majd megírják a kontraktust, és nincs ebben semmi rizikó, híres kóser bor lesz ebből, és sok-sok évig fogja uralni a mezőnyt.
Megállapodtunk az arányokban, ami a remélt haszon elosztását illeti, írtunk is valamiféle szerződésszerűt, habár ők végig hajtogatták, hogy a papír mit sem ér, ők rabbik, és Isten előtt felelnek mindenért, nyugodjak meg.
Olyan meggyőzőek voltak, hogy azonnal nekiláttam hitelt felhajtani, és az összes változtatást, újítást megvalósítani, hogy a következő szezon már teljes mértékben fogadni tudja a kóser bort. Uram, annyi hitelt vettem fel, amennyi nincs is a föld kerekén, szinte kimondani sem merem, de nem tíz, nem húsz, de mégcsak nem is ötvenmilliót, hanem annál jóval többet.
Hogy egy kicsit enyhítsek a gondjaimon, mondtam nekik, hogy a már meglévő borokat nem tudnánk esetleg kósernak minősíteni, így előbb indulhatna a piac, és mégiscsak nekem is könnyebbséget jelentene. Majd megettek, dühösen leteremtettek, hogy képzelem, becsapni az Örökkévalót meg a híveket, stb. Jól van, jól van, csak kérdeztem. Nógattak, hogy inkább siessek a beruházással, mielőbb elkezdhessük bevezetni a piacra a terméket. Valóban gyakran jöttek, nézték hogyan haladunk, meg voltak elégedve. Én eközben a raktárnak a riolittufa dombba egy új, jó nagy barlangot vájattam, ez lesz a kóser borraktár, villannyal, szellőzéssel, stb.
Egyszer, már a beruházás vége felé megérkeztek, éppen akkor lett kész a térkövezés meg a térvilágítás. Ott állt rajta a vadonatúj csili-vili traktor. Mondták, hogy kipróbálnák a traktort. Semmi akadálya, üljenek fel mellém. Ó, hát azt nem lehet, azt csak ők vezethetik, én soha, mert egyébként nem lesz kóser. Felültek, beindították, száguldoztak körbe az udvaron, nagyokat nevettek. Végül az egyikük véletlenül nem előre, hanem hátramenetbe kapcsolt és puff, már ki is döntötte a vadonatúj reflektorokkal felszerelt oszlopot. Mellettük csapódott a térkőre, majdnem agyonütötte őket. Mit mondjak uram, nem éppen kóser szavakkal parancsoltam le őket a traktorról, de ismét megnyugtattak, hogy ne izguljak, megtérül a kár rövidesen a nagy haszonból. Már megvolt az első eresztés a borból, mondták, elvisznek belőle mintát, mert be akarják mutatni a New Yorkiaknak. Bepakoltak a nagy autójukba tizenkét rekesz bort, és elbúcsúztak, mondták, rövidesen jönnek a jó hírrel, mi végezzük csak gőzerővel a gyártást. Úgy tűnt, minden remekül alakul. Telefonáltak is, hogy minden sínen van, ízlik a borunk, már a jóváhagyásra várnak. Aztán rövidesen jöttek, épp ilyen ólomszürke idő volt, készítettek egy csomó fényképet a gépekről, a tartályokról, a területről, a szőlőről, a raktárról, szóval mindenről. Mondták, hogy a kóser elfogadáshoz rengeteg dokumentum kell, és még vinnének más fővárosokba is kóstolót, mert majd a terítéshez sok támogató kell. Hát persze, ez természetes és érthető, vigyék csak. Megint bepakoltak tizenkét rekeszt és már mentek is. Nem fizettek semmit a sok borért, de hát érthető, miből is fizetnének, ők is csak bemutatóra viszik. Szegények, nekik sincs ingyen a sok utazás, fáradozás. És hát mi az a kétszáz-kétszázötven palack a majdani százezerhez képest. Ismét telefonáltak, többször is, és részletesen beszámoltak a vallási folyamatokról, én jószerint egy kukkot se értettem a sok héber kifejezésből, de rájuk bíztam, láttam, jó úton járunk. Aztán egyszercsak, minden előzetes értesítés nélkül beállítottak, mondták, hogy nagyon sietős a dolog, most van egy nagy világméretű vallási konferencia, oda visznek bort, és aztán már indul is a pénzért való értékesítés, és meglátom, dől a lóvé, csak győzzem számolni. Furcsa volt nekem, de nem szóltam, hogy most egy teherautóval érkeztek, és mondták, hogy gyorsan, de nagyon gyorsan rakjuk meg a teherautót a kóser borokkal teljesen, és már rohannak is, mert mire ezzel a tragaccsal a konferenciára érnek, épp csak annyi idő lesz, hogy a borokat megfuttassák a vendégek közt, óriásiak a távolságok, stb. Megrakodtunk, ők is segítettek, egész beleizzadtak a rengeteg rekesz felpakolásába. Közben mormoltak egymásnak valamit, lobogott a kabátjuk, ahogy rohantak a ládákkal, rekeszekkel. Gyorsan elbúcsúztunk, írtak valami kriksz-krakszot, hogy átvették, és már repesztettek is. Mondták, pár nap és érkeznek. Ezzel is, meg a többivel részletesen elszámolunk.
Uram, úgy higgye el, soha többé nem láttam őket. A telefon is ki lett náluk kapcsolva. Próbáltam érdeklődni itt-ott, de semmi. Nem akarom maguknak túldramatizálni, de még most is összeugrik a gyomrom, és összevissza kalapál a szívem, ha erre gondolok, pedig már közel tíz éve volt. Összeomlottam, semmilyen kiút nem látszott, nyakunkban az óriási hitel az óriási kamatokkal, költséggel, záloggal. Oda a beigért biztos nagy piac. Mindent elvisz a bank rövidesen, földönfutók lettünk. Uram, közel hatvanévesen most mihez kezdjek, mindent visz a bank, és ha dolgozom is tovább, azt is elviszi a bank. Végünk van. Itt ültem, ugyanitt, összeroskadva, és higgye el, senkit nem kárhoztattam, csak magamat. Bizalommal voltam, de tévedtem. Annyira kilátástalanná vált minden, hogy már-már arra gondoltam, befejezem, értik hogyan gondolom. Teltek a napok, a hetek, nagy némaság, akkoriban a piac egyébként se ment jól, valahogy nem kellett a bor, se a kóser, se semmilyen. Így emésztettem magam, a családom már nagyon aggódott miattam. Ráadásul szégyelltem magam mindenki előtt, nem mondtam senkinek, mekkora egy balek vagyok, úgyis tudják anélkül, hogy mondanám. Segítséget meg úgysem várhatok sehonnan. És akkor egy hétköznap délelőtt bekopogott hozzám egy régi barátom.
Na de mielőtt folytatnám, eleget beszéltem eddig is, iszunk egy pohárkával a Tréfliből?
Jaj, köszönöm nem, egy pohárkával nem kérek, vezetek, inkább kettővel! Ez a beszéd, és már töltötte is a poharakat Thummerer úr.
Egészségére Thummerer úr, és köszönjük a megtiszteltetést, nem túlzok, még nekem is görcsben van a gyomrom a hallottaktól.
Egészségére, de nyugodjon csak meg, folytatom.
Szóval, bejött a barátom, leült, mindjárt látta, hogy valami nagyon nincs rendjén, kérdezgetett.
Eleinte nem nagyon akartam elmondani neki a történteket, de aztán szalonnázgattunk, borozgattunk – hiszen már ismét szalonnázhattam itt a saját irodámban, végül elmondtam töviről-hegyire az egész kóser bor sztoriját, és azt is, hogy azt hiszem, itt a vége.
A barátom egy darabig hallgatott, kicsit csodálta is, milyen beletörődést érez rajtam, és hogy egy szóval se szidom a két rabbit, aztán felderült az arca és megszólalt:
Egy kicsit jártas vagyok a témában, volna egy ötletem. Ha a te csodálatos borod nem kóser, és nem kell, mint kóser bor, akkor ez tréfli. Legyen tréfli, tudod: Legyen meg a Te akaratod! Ha nem, hát nem. Tréflizd el! Tépd le a tartályokról a pecsétet, ha tréfli, hát legyen tréfli. Egy kicsit még magyarázgatta, mi is az a tréfli, hamar megértettem. Aztán palackozzuk, ahogy kell, csináljunk rá új cimkét, és a neve TRÉFLI lesz. Ez annyira röhejes és bizarr, hogy hidd el, a piac felkapja azonnal, csak ne felejtsd el jól megkérni az árát, hiszen valójában nagyon is kóser. Ráadásul ez egy csodálatosan finom bor. Nosza, új erőre kaptam, a címkében segített a feleségem, Katalin. Volt a pincében egy kis terrakotta szobrocskája, ő alkotta, sok éve már, hogy ott volt a pincében egy oszlopon, az lett a borospalack címkéjén az arc. Annyira titokzatos és furcsa lett ez a palack, hogy a piac őrjöngött ezért a borért, persze nagyon finom is volt, nem győztük szállítani a különféle megrendelőkhöz, kereskedőkhöz. Rövidesen rendbejöttek a dolgaink, és most már csak egy epizódként emlékszem rá az amúgy sem könnyű életemből. A hitelt is visszafizettük, és tulajdonképpen még hálás is lehetnék a két rabbinak, ugyanis az ő jóvoltukból megelőztem korunkat. Amikor beléptünk az EU-ba, rövidesen elrendelték, hogy csak ilyen nagy rozsdamentes tartályokban lehet a bort készíteni, a fahordókról szó sem lehet. És a többi is mind így alakult. Én, mire ezek a szabályok jöttek, már készen is álltam ezekkel. Jó, azért megsúgom, a fahordókat csak megtartottam, mivel nekem csak az az igazi. Hát, látja, így lehet a bajból erényt kovácsolni. Az egészből csak annyi maradt, hogy megesküdtem, soha többé nem fogok kóser bort készíteni, jó nekem a TRÉFLI. Aztán elhallgatott, kicsit vizslatva méregetett bennünket. Kérdeztem: Van valami probléma? Nem, nem, dehogy, már rémeket látok. Ja, akkor – szokásos cinizmusom – megnyugodtam, biztos Juditkámra gondolt.
Ugyanis azidőtájt én voltam Pesten, a Síp utcában a Zsidó Hitközségek központjában a jogi képviselő, ügyvéd és szóvivő. Talán felrémlett neki amúgy karakteres arcom és nagy vörös orrom, hogy láthatott a tévében. De szerencsémre nem kérdezett semmit. Mit is mondhattam volna. Különben is, a Síp utcai rabbiknak sajátmárkás csibészségeik vannak, és ilyet azért mégsem csinálnak. Az egy másik vonal.
Adtam neki egy névjegyet, se a nevem, se a foglalkozásom nem mondott neki semmit.
Lassan búcsúzkodni kezdtünk, és mondtam: Thummerer úr kérem, annyira finom a TRÉFLI, vinnék belőle három kartonnal. De ne idegeskedjen, én nem vagyok belga rabbi, én máris kifizetem.
Kifizeti? – kérdezte, hát akkor maga is tréfli. Ezen jót nevettünk, pakoltunk, fizettünk, kezet ráztunk, megköszöntük a bizalmát meg a szalonnát, és indultunk, elszaladt az idő.
Kikísért: De ne írja meg, amit elmeséltem, még azt mondanák, antiszemita vagyok. Pedig, higgye el, nekem még Kárpátaljáról rengeteg zsidó barátom és jóismerősöm van, és én erre a két „rabbira” sem haragszom, ahogy mondtam, hiszen még jól is jártam a végén. A teherautó kóser bor? Hát azt igyák meg az egészségemre!
Tizenhét évig betartottam az ígéretet, nem írtam meg. Három éve, hogy Thummerer Vilmos, ez a kiváló borász és remek ember már az égben kínálja a nagyon kóser, mégis tréfli bort, gondoltam, nem bánja, ha ez az emlék nem vész el.
* * *