I. tétel
Egyszer volt, hol nem volt… De volt.
Anyu és Apu albérletben laktak Pesten a VI. kerületben, a Liszt Ferenc téren, egy negyedik emeleti kis kuckóban, amit Lakner nénitől vettek albérletbe. Igen, a gyermekszínházas család egyik tagjától. Sajnos, azzal, hogy én megszülettem, ráadásul élve, bajt hoztam szüleimre, mivel egész nap bömböltem egyfelől azért, hogy pozíciót foglaljak a nagyvilágban, másfelől pedig azért, mert naphosszat éhes voltam – ahogy visszaemlékszem – tekintettel arra, hogy Anyunak nem volt teje, így aztán egy Ovomaltin nevű tápszerrel etettek, meg valami Oriza nevű borzalommal. Ezt a hangzavart legelőször a főbérlő unta meg, és nagyon udvariasan, de határozottan felszólította Anyuékat, hogy ezzel az üvöltő dervissel minél előbb takarodjanak ki az albérletből. Ez abban az időben sem volt könnyű feladat, hiszen ’53 telén egy négyhónapos gyerekkel esélytelen volt megfelelő albérletet találni. Apu akkoriban a Kohó- és Gépipari Minisztériumban dolgozgatott mérnökként, Anyu ugyanott volt iratkezelő adminisztrátor. Végül Anyu besettenkedett egy jóindulatú kolléganőjéhez a szakszervezeti bizottságra, és elpanaszolta, milyen nehéz helyzetbe kerültek. Megértő fülekre lelt, így Apuval felkerültek egy listára, akik valamiféle bérlakást szeretnének, mégse az utcán lakva kelljen tovább építeni a virágzó szocializmust. Kaptak is szép sorban különféle megtekintési engedélyeket különféle lakásnak nevezett téglarakásokra. Újpesten „megtekintettek” egy félig romos odút, aztán egy másikat. Azután a Luther utcában egy szobát, ami egy gőzmosoda felett volt, ettől komfortosnak nyilvánították, hiszen benn volt a víz, igaz, csak folytonos pára formájában a falakban, stb.. Végül, már-már az összeomlás határán jött a jó hír. A minisztérium – hasonlóan a többi állami szervezethez – rendbehozatott egy szinte porig lebombázott házat, ami éppen akkor lett kész, nagyjából a kor igen gondos technikai színvonalán, azaz éppenhogy, de már zúdult is rá az igénylők hada. Anyu fentnevezett kedves kolléganője, „a Göndi” szólt, hogy ad egy kis lakásra megtekintési engedélyt, ami az említett ház földszintjén volt, és a bombázás után most helyrehozták úgy-ahogy. Anyukám összeszedte Aput valami rajztábla mellől, és már inaltak is át a hídon. A HÁZ ugyanis Budán volt, a Naphegy utcában. Kívülről remekül nézett ki a késő őszben. Valamikor teljes egészében egy elegáns nagypolgári ház lehetett, tele arra érdemes entitásokkal. A ház történetéről semmit nem lehetett tudni, csak annyit, hogy a Krisztina tér felé néző eleje egy remekbeszabott repülőbombát kapott, és ennek következtében egészen a föld színéig teret engedett a szocialista építőművészet sematikus, ámde lánglelkű elképzeléseinek, újjáépítés címmel. Ennek megfelelően, hívogató ablakaival egy szépen fehérre festett háromemeletes kocka várakozott türelmesen az új bérlőkre.
A ház hátsó része megmaradt néhány szerencsés túlélő polgárral együtt, demonstrálva a közelmúltat és igazolva, hogy egypár apró építész trükk, cirádás kapu, gang rács, mozaikos padozat, cselédszoba, díszes ajtó milyen barátságos és hívogató is lehet. Természetesen a megtekintési engedély nem erre a területre szólt.
A házmester néni – mert akkoriban még olyan is volt, sőt, Ő is túlélte a bombázást Makrai néni névvel – kinyitotta a lakást, és diszkréten visszavonult, utat engedve az ámuldozásnak. A délutáni nap éppen besütött az egyik ablakon, mint ritka vendég, hiszen a földszinti lakás északi fekvésű volt, így a hatás leírhatatlan volt. Anyukám, mint romantikus lélek azonnal költözött volna, észre sem véve, hogy – állandó nyitva tartásra kárhoztatva a szobaajtót – a frissen letett, vagy inkább odavetett parketta éppen félméteres magasságban hullámzik a föld felett, hiszen pár hete még a madarak fütyörésztek rajta, mint lombos ágon. A durvára fröccsölt, festett falak csak úgy ontották a nedvességet, de ezt teljes mértékben kompenzálta egy frissen rakott kis cserépkályha a sarokban, továbbá a kis WC fülke bentléte, és az igen tágas, kb. négy négyzetméteres konyha. Anyukám felkiáltott: Nézd Csoszi, gáztűzhely, még tepsi is van benne. Apukám, akit igencsak realistává formázott a sötét történelmi tapasztalat, odalépett, kihúzta a vacak kis pléh tepsit és morgósan kijelentette: Na, ebből is látszik, hogy mi ezt sohasem kapjuk meg.
Itt most erkölcsi és nyomdatechnikai okokból megszakítom a leírást. A lényeg, hogy Anyukám, mint romantikusból előlépett realista inaszakadtából rohant vissza a munkahelyére, és már a lépcsőházban kiáltozott: Hol írjam alá? Hol írjam alá? A miénk! El van fogadva. Nagyon szépen köszönjük. És rázta a zokogás. Annyi év megpróbáltatás, hányattatás és csalódás után úgy érezte a kis varrósegédből lett iktatós, végre révbe érnek, és szerény bázisuk lesz egy békés kis önálló családi élethez. Megköszönte előbb „Göndinek”, aztán a Jóistennek, és csak úgy ragyogott a boldogságtól. Sosem volt irigy vagy önző természet, így aztán egyáltalán nem zavarta, hogy a felső, valóban igényes nagy lakásokat már bőszen elfoglalták a minisztérium mohó és semmittevő főosztályvezető és igazgató beosztású elvtársai. Az ő földöntúli boldogságához ez nem ért fel.
Nagypapa, aki Pestlőrincen lakott, ezután mindennap másfél órát zötykölődve a villamosokon, jött egy-egy vödör fával befűteni, hogy száradjon egy kicsit a lakás, hiszen „kész betegség lenne egy ilyen nedves lakásba beköltözni a pici unotkával”. Egy rokon adományozott egy csálé, gránáttól légnyomást kapott szobaszekrényt, nagymamáék egy nagy, kétszemélyes öreg díványt, egy mokett takarót „ágyneműnek” és egy téglákra állított, hámló „bőrű” bombasérült konyhakredencet. Így kerülhetett sor a díszes költözésre 1954. február 7. napján, térdig érő hóban, a meredek Naphegy utcába, a hetes szám alá. Akkoriban hathónapos voltam, de ha jól emlékszem, aznap egyáltalán nem bömböltem.
II. tétel
Így lett megalapozva a boldog jövő. Telt-múlt az idő – hiszen az időszámítás innen indult – a boldog tudatlanságban és a hétköznapok szürke egyhangúságában. Később már szőnyeg is lett, két rongyszőnyeg, egy komoly amplitúdójú, rozoga asztal négy székkel, szóval kupálódtunk. A lakbér havi százhatvankét forint volt, ám ezt gyakorta Makrai néni, Mariska, a házmester, aki hozzánk képest tőkepénzesnek minősült, hónap végéig meg kellett előlegezze. Apropó, Makrai néni. Ő egy igazi, szorgos, tisztességes remek kis ember volt. Vidékről, Taljándörögdről került fel a házba még a háború előtt jóval, házmesternek. A sógornőjét a családjával is beprotezsálta a házhoz viceházmesternek, és amikor őket is kibombázták, elérte a kőműveseknél, hogy egy kis egyszobás részt leválasszanak nekik, tudjanak lakni valahol. Minket egyáltalán nem zavart, hogy ez a rész – utólag tudtuk meg – éppenséggel a mi lakásunkból lett elfalazva, de hát mindenkinek jusson valami, nem igaz?
Makrai néni a hivatását meghazudtolva roppant diszkrét volt. Nem pletykált, nem vitte-hozta a „híreket”, dolgozott becsülettel.
Anyukám néha kérdezgette, mégis kik laktak itt a házban a bombázás előtt, hova lettek, hogyan alakult az életük. Makrai néni csak hümmögött, olyasmiket mondott, hogy semmi különös, mindenféle tisztviselők, katonatisztek voltak, ő nem is tudja, rég volt, már nem emlékszik, szóval semmi konkrét. Ebben maradtak, folyt tovább a békés hétköznapok sora. Nem kavarta semmi az állóvizet, hacsak az nem, hogy néha egy-egy apróságnak fejére szorult a bili, és szaladni kellett a bádogoshoz, hogy lefűrészelje, meg ilyesmik. Vagy az, hogy az egyik bővérű szomszédasszony a nagyon elfoglalt főosztályvezető férje mellett bevállalta a szomszéd bácsit is, és a felderítési szakban az ennek következtében létrejövő ütlegek és sikítások hangja zavarta a szokásos szombat esti rádiókabaré hallgatását. De aztán helyreállt a rend. Talán.
Én is tanulgattam az iskolai történelemkönyveket, Budapest bombázását, Horthy lemondását, a nyilas hatalomátvételt. Sose értettem, milyen szervezettség is volt az, hogy ’44 október 15-én a Rádiónak kellett bemondani többször is – legalábbis a történelemkönyvek szerint – hogy (Szálasi katonai fővezére) „Beregfy Károly vezérezredes azonnal jöjjön Budapestre”. Elméláztam. Vajon hol kuporgott ez a fővezér, honvédelmi miniszter, hogy a Kossuth Rádió által keresték. Hol dekkolt, vagy csajozott, emiatt nem veszi fel a telefont, és egyáltalán, minek az ilyet keresni, ha nincs ott…. Vagy nem szóltak neki, hogy övék a szebb jövő… A neve valahogy megmaradt a fejemben, a csodálkozás és az értetlenség mellett.
III. tétel
Makrai néni, a házmester a nyolcvanas évek vége felé meghalt. Már eléggé idős és nagyon beteg volt. Sajnáltuk szegényt, de önzetlen emberekként a gyász könnyei mellett főleg a csodálatos és illatos málnalekváros buktáit sajnáltuk, amiből mindig megkínált szeretettel, és amire Ő, a többi nagyon finom főztjével együtt igen büszke volt.
Lánya, Bora, aki nem volt mondható a papírok és az irodalom rabjának, Mariska néni halála után egy lendülettel „rendezte” az aprócska udvari házmesterlakást. Ez abban nyilvánult meg, hogy mindent kihajított, ami nem volt fontos számára. Vödörszámra szórta ki a korábbi házmester lét tradicionális relikviáit, iratokat, fecniket, könyveket, kulcsokat, stb..
Őrületes szerencsémre épp vittem ki a szemetet a kukába a kapu alá, amikor megláttam kihajítva egy igazi kortörténeti dokumentumot. Ott virított a szemétben, fedelén a felirat: Lakónyilvántartó Könyv.
ÓÓÓ, áááá, egy történelmi relikvia.
Gyorsan kiszedtem a szemétből, megtisztogattam. Őrült nagy történelemkönyv, ceruzával körmölve szorgosan és precízen, képek nélkül, mégis a letűnt korról nagy áttekintést nyújtva. (És akkor még, a háború előtt, a Naphegy u. 7-9-11. nagyjából egyben volt). Ma már pedig nincs is lakónyilvántartó könyv. Mindenki ott lakik, ahol bír.
Na, kiolvasgattam a neveket, foglalkozásokat, vallásokat, csereberéket. Óriási élmény volt. Odaképzeltem a felvillanó sorsokat, az összefüggéseket stb… Kész regény…. De erről majd máskor.
Önző ember lévén, egyből izgatottan azt kerestem, hogy a bombatölcsér elődjénél, az elegáns homlokzati házrész lakásaiban vajon kik lakhattak.
Azt hittem, rosszul látok, vagy valami vicc áldozata vagyok.
Ahogy silabizáltam az átabotán, ceruzával írt bejegyzéseket, mi tűnt elő:
Első emelet egy: Beregfy (Berger) Károly, foglalkozása m.kir. honvéd vezérkari ezredes, vallása ógermán….
Csak bámultam magam elé. Egy cserepe a történelemnek ismét összeállt.
Hát ezért hallgatott Makrai néni az elődökről. És ezért hiszem azóta, hogy a bombáknak mégiscsak „szeme” van, hiszen az amerikai (vagy orosz) bombázó nem a szomszéd házat, nem a hátsó részt és semmi mást a környéken, mindössze ezt a kiszemelt célt rombolta porig, szó szerint halál pontosan, személyre szóló üzenetként. És még mondja valaki, hogy a szövetségesek nem voltak tisztában a lakcímekkel.
Beregfy Károly nem volt otthon szerencséjére, így módjában állt néhány hónap múlva kipróbálni az akasztófa torokszorító érzését, ami ugye azért egy ilyen keresett tábornoknak a golyó helyett mégiscsak megalázó volt, ámde ez az egyszeres halál messze nem állt arányban addigi áldásos tevékenységével.
Apukám már nem érhette meg (nagy szerencséjére), hogy megtudja, milyen elődök is lakoztak errefelé a közelmúltban, de amikor megmorogta az egyszerű új kis tűzhely tepsijét, talán megsejthetett valamit. Nem neki való környék. Aztán megszokta és nagyon szerette.
Nekem pedig így nyílt ki és változott meg a múlt a házzal és a lakással kapcsolatban.
Bőszen olvasgattam tovább a Lakónyilvántartó Könyvet, mint ceruzás kisregényt Makrai néni jóvoltából, és rengeteg történet tárult fel a közelmúltból. Főleg azért, mert jónéhány bejegyzett név birtokosával a maga valóságában is találkozhattam még, jókat beszélgethettünk. Szóval nagyon érdekes volt. A Naphegy – mint egy kis Montmartre, már ami maradt belőle – különleges gyűjtőhelye volt művészeknek, a történelem kanyarait magukban hordozó személyeknek és izgalmas történeteknek, sorsoknak. De erről majd egy másik írásban.
* * *