Az egész úgy kezdődött, hogy Sienából elindulásunk reggelén valósággal, sőt szó szerint bőrig áztunk lányommal együtt. Olvastunk már záporról, zivatarról, stb.., de ilyet még sosem tapasztaltunk. Természetesen a középkori belváros egyik sikátorában megbúvó jó kis szállodában laktunk, az autónkig szárazon eljutni mission impassible-nek bizonyult. Próbáltunk a sikátorok közé telefonon taxit invitálni hasonlóan meddő vállalkozásként. Indulnunk kellett, mivel nekem folyton folyvást precíz útiterveim vannak, amelyek nem csak zsúfoltak, de mániákusan ragaszkodom azok maradéktalan megvalósításához, ha törik, ha szakad. Hát éppen szakadt, de – lányom erős ellenszavazatait semmibe véve – elindultunk, bőszülten húzva a gurulósokat meg a többit a függönyként zuhogó esőben a középkori belváros alatt lévő autóparkoló felé. Erről azért írni kell, mert ritkaság, hogy többszáz méteren keresztül a város alsó részéből a dombtetőn lévő fentemlített középkori belvárosig mozgólépcső vigyen fel s le. Ez jóidőben valóban lenyűgöző, és dícsérendő alkotás, amely persze jelentős EU-s támogatással jött létre, de a csodálkozás esetünkben ezennel elmaradt.
Szerencsénkre ez a végtelen hosszú, ámde fedetlen mozgólépcső ebben a zuhéban is perfekt módon működött, és mi is hasonlóan fedetlen módon azonmód igénybe is vettük. Egy mozgólépcsőt azonban siettetni nem lehet, így hát csomagjainkkal együtt kaptuk végestelen végig az égi áldást. Végül eljutottunk az amúgy általában nagyon tiszta és gusztusos fedett garázsban várakozó autónkhoz. Csuromvíz ruháinkat lehajigálva azonmód gatyára, bugyira vetkőztünk, szerencsére más őrültek a nagy teremgarázsban nem tartózkodtak. Mindössze egy apró konstrukciós hiba, miszerint a nem védett ferde bejáró beengedte a víztömeget, és ebből eredően lábszárig ért a víz, jelezte, hogy azért ott sincs minden rendben. Száraz ruhákba bújva, jött a hamleti kérdés: na, de hogy jutunk ki innen a pocsolyává változott garázsból, vagyis itt lenni vagy nem itt lenni, de mielőbb. Két hatalmas nejlon zsákba bújtam, és az automata kasszánál kicsengettem a szerény 19 eurós napi parkolási díjat. Erős hullámzást keltve elindultunk a kijárat felé az autóval, ott derült ki, hogy a gáláns olaszok udvariasan felnyitva hagyták a sorompót, kompenzálva az elöntött garázsban lubickoló utasok megpróbáltatásait. Miután nagyon durván kikáromkodtam magam a pénzkidobás miatt, elismerőleg nyilatkoztam az üzemeltetőkről, ellentétben a konstruktőrök és kivitelezők áldatlan tevékenységét illetően. Nos, ilyen előzmények után autókáztunk szárazon és békésen Siena felől Firenze felé. Úgy tíz percen belül elállt az eső, és csak úgy porzott az út utánunk. Ismételgettem az olasz mondást: Campa cavallo che l’erba cresce, azaz Várjál csak lovacska, míg megnő a fű, avagy magyarosan: Türelem rózsát terem, amelynek megszegése esetünkben jónéhány csuromvizes ruhát eredményezett. A felszálló párában csodáltuk a sienai és firenzei dombokat, Chianti szőlőit és olíva ültetvényeit, szóval ebben a mesevilágban minden a régi volt.
Ahogy haladtunk, épp Siena és Firenze közt, az út szélén egy fához kötözve nagy barna kartonpapírt láttunk. Egyszerű írással ennyi: Olaj és bor (Olio e vino). És egy nyíl bal felé mutatva egy dűlőútra. Lám-lám betartották, hogy a jó bornak nem kell cégér, elég egy kiterített kartondoboz és egy ácsceruza. Ez csak jó lehet. Egyből megszívleltük a hírdetést és már landoltunk is egy tipikus toszkán birtokon, ami feledtetve reggeli megpróbáltatásainkat gyönyörrel töltött el bennünket. Minden volt, tényleg mint a mesében. Kedves tulajdonosok, szőlő és olíva ültetvények, Medici korabeli ház, amit úgy megépítettek, hogy még sokszáz év múltán sem kellett felújítani, lebontani, úgy van az jól, ahogy van. Elmondtuk kalandunkat, egyből asztalhoz ültettek, hozták a finom toszkán kenyeret, egy tányérba kiöntve az extra szűz olívaolajat, sót, friss paradicsomot, kortyocska grappát, mindent ami egy embernek az igazi boldogsághoz kell.
Domenico és Fortunato a két padrone odaült az asztalunkhoz, beszélgetni kezdtünk. Mondtam, hogy koccintsunk az időközben elővarázsolt remek vörösborral, ami Chianti Classico névre hallgatott, de mondták, hogy csak kóstolgassam azt is, meg a többit is végig. Szabadkoztam, hogy én vezetek, de majd a lányom megkóstolja. Á, mondták, igyak csak nyugodtan, errefelé ez nem probléma, kóstoljam csak. Ja, akkor jó. Mondom, ez nagyon finom, remek borok ezek, de koccintsunk már egyet. Nagy nevetve mondták, nem lehet, mert ők vezetnek….. Észrevettem, józanságomat bizonyítván (egyébként Itáliában 0,5 a megengedett alkoholfogyasztás, a zéró toleranciát nem bírnák ki), hogy a Chianti Classico-s butéliák mindegyikén egy fekete kakasos körcimke található. Mivel Itáliában semmi sem véletlen, és mindennek története van, kérdeztem Domenicot, miért van és miért csak azokon a fekete kakasos cimke. Ó, annak nagy története van, kezdte Domenico, és már-már megbántam a kérdést, mert Toszkánában az emberek olyasféle dialektusban beszélnek, hogy a j betű helyett h betűt ejtenek, így még levegősebb a beszédük, ami viszont az én gyér olasz tudásomat még jobban próbára teszi. Így történhetett, hogy szegény Domenico kénytelen volt minden mondatot nagyjából kétszer háromszor is elmondani, hogy végre jól megértsem. De végül sikerült.
A fekete kakas pedig valóban egy régesrégi, ámde élő történetet szimbolizál, ami abból a korból ered, amikor még Siena és Firenze folyton hadakoztak egymással a területekért, főleg a kiváló Chianti vidékért. Gondolom, a pisaiak, mint Firenze örökös ellenlábasai meg jókat röhögtek a markukba. Hadakozás, nagy költség, idegeskedés, így hát végül két derék vezetőjük azt javasolta, túl drága ez a folytonos hadakozás, oldják meg a vitát egy frappáns versennyel, és így döntsék el, hol a határ ezen az értékes vidéken. Nevezetesen hajnali kakasszóra – és itt jön a kakasok döntő szerepe – mind Firenzéből, mind Sienából induljon el vágtatva egy-egy lovag, és ahol a két lovas találkozik, ott lesz ezentúl a két szomszédos terület határa. Kitűzték a verseny napját, mindenki igencsak izgult a két városban. Az ellenőrök is felállították posztjaikat, akkoriban az ellenőrzés még nem halt ki, és volt is értelme, bizony. A sienaiak egy fehér kakasra bízták a hajnali kukorékolást, dédelgették, simogatták, kényeztették, hogy őkakassága győzzön, etették mindenféle finom magocskával. A ravasz firenzeiek pedig egy fekete kakast választották. Ám ők nem dédelgették egyáltalán, sőt, előző nap egyáltalán nem adtak szerencsétlennek sem enni, sem inni. Így hát ez a fekete kakas másnap már nagyon korán elkezdett korgó hassal, éhesen kukorékolni, míg a sienai fehér kakas még vidáman szendergett. Így történt, hogy a firenzeiek a fekete kakasnak és saját furfangjuknak köszönhetően jelentős területet szereztek, és ez a mai napig is így van. Ez hát az azóta is nagy becsben tartott fekete kakas története, amit a szóbanforgó chianti területről származó igen finom classico bor is jelképez az üvegeken lévő fekete kakas címerrel.
Nos, mire Domenicoék mindezt elmesélték én is majdnem szendergő fehér kakassá változtam, így hát gyorsan üzletet kötöttünk, megrakva az autót finomabbnál finomabb borokkal és olíva olajjal. Ez azért is különleges, mert Domenicoék mintegy 170 hektáron gazdálkodnak, és megtermelt olajuk, boruk szinte teljesen előre le van kötve minden évben, azok finomsága és remek minősége okán, és ők csakis és kizárólag New Yorkba és Moszkvába exportálják termékeiket. Barátságosan búcsúzkodtunk, és azóta is már többször meglátogattuk őket Firenzétől délre eső birtokukon, és vendégszeretetükben, a borban és az olajban még soha nem csalódtunk. Igaz hát a régi mondás: Jó bornak nem kell cégér. Ezentúl te is figyeld a fekete kakast a Chianti Classico-n, nem véletlenül van az ott.
* * *