Nem túl nagy bizalommal és önbizalommal, de annál nagyobb érdeklődéssel gurultunk be Palermoba, Szicília szigetének fővárosába, egyenesen Corleonéból, ami akár edzésnek vagy előkészítésnek is felfogható volt. A San Paolo nevű nagyon klassz és elegáns, ámde megkapóan kedvező árú hotelben szálltunk meg a belváros külső határán, mivel itt éreztem biztonságban az autót, ami ugyebár elsőrendű tényező.
A magam részéről pontosan tudtam, hogy ezt a hotelt nemrégiben lefoglalták a maffiától, amiért lehet, hogy a rács mögött ülő tulajok esetleg durcásak, és retorzióra is gondolhatnak. Ez nem tántorított el, de már jóelőre alacsony szinten meghúzódó szobát kértem a tizennégy emeletes hotelben, amennyiben “itt van Rodosz, itt ugorj” (hic Rhodus hic salta) lenne, maradjon valami esélyünk, ha épp ekkor ütne be a nemes bosszú. Szerencsére ilyesmi mind a mai napig nem történt. Biztos ott is lassan haladnak a dolgok, nincs jogerős ítélet, és addig mindig van remény…
Belépéskor észre sem vettük, milyen üres a szálloda hallja. A recepción is nagyon kedves, ám furcsa öltözetű hostessek és rendőrnek kinéző portások fogadtak, csak épp a váll-lap nem volt a kis zakójukon, de ezen is túltettem magam. Judit, ezekről mit sem sejtve követett és álmélkodott a gyönyörű fehér bőrfotelek, tükrök, süppedő szőnyegek, márvány padozat láttán. Talán az lehetett kissé feltűnő, hogy a szobák nem kártyával nyíltak, az odaszerelt lehetőségek ellenére, hanem egy jól megtermett WC kulcsra emlékeztető primitív kulccsal, dehát istenem, úgy látszik, túl korán csaptak le a pénzmosogató bácsikra és építtetőkre. Az sem tűnt fel, hogy a szolgálatkész személyzet kb. félóránként „csak úgy” végigsétált a folyosókon, diszkrét érdeklődést tanúsítva. Amúgy a hotel mellett van egy félbehagyott másik óriási épület is, nem is tudom, miért. Mindenesetre a lefoglalás óta semmi nem történt, de a hotel így is prímán működött. Már most megjegyzem, hogy palermoi tartózkodásunk alatt egyetlen maffiózóval, gyanús személlyel sem találkoztunk – igaz, a Városházán nem jártunk – annál több egyszerű, már-már szegény, kedves, segítőkész és vidám, keményen dolgozó olasz emberrel. Halárussal, piacozóval, autószerelővel, mosolygó nagymamával, és a kimosott ruhákat teregető háziasszonyokkal. Dehát Palermo az Palermo, a rettegés pedig e név hallatán mindenkiben felsejlik többé kevésbé. Ki van ez találva kérem, akármerről is nézzük. Mi azonban a felfedezés vágyától hajtva azonnal elindultunk a belvárosba, természetesen gyalogszerrel.
Én, a biztonság kedvéért, mégiscsak így férfias, állva haljunk meg, magamhoz vettem egy rugós bicskát és egy boxert, amitől aztán erősen dudorodott a nadrágom mindkét zsebe, és egészen furcsa járást kölcsönzött nekem. Valószínűleg emiatt én voltam egyedül az egész környéken a gyanús és félelmetes, vagy inkább röhejes. Kétségtelenül, borzalmas sikátorokon, koszos és elhanyagolt utcákon, a szegénységet csak úgy árasztó kis üzletek, bódék során törtük át magunkat az izzasztó párás hőségben, meglehetős sötét pillantásoktól kisérve, de csak később tudtam meg, hogy ez nem baj, ilyen van nekik és kész, a gyilkosnak vélt tekintet érző szívet takar. Még mindig zabszemest játszottunk és éreztünk Judittal, bőszen tekintgettünk jobbra-balra, és még többet hátra, vagyis nehezen akklimatizálódtunk, bár Nápolyban már szereztünk ebből tapasztalatot, de az régebben volt, és az egy másik társaság felségterülete.
Egyszer csak jött velünk szemben a sikátorban nagy sietve két idősebb külföldi házaspár, ők még gyakrabban tekintgettek össze-vissza, és karattyoltak valamit, franciák lehettek. Csurgott róluk a víz, rémült arccal szinte galoppoztak, majd amikor megláttak bennünket megrohamoztak, végre, “palermoiak közt két európait”, és egyikük ékes franciasággal kérdezgetni kezdett engem: Möszjö!!! Taxi?? Taxi?? Elkezdtem röhögni, és körbemutattam: Uram, itt? Taxi? Na ne! A felesége elkezdte rángatni: Hagyd már a francba, te hülye, menjünk, menjünk, legyünk túl az egészen, majd tovább rohantak gyalog, köszönés nélkül, valószínűleg a mi hotelünkbe tartottak ők is. Annyira kellett rajtuk röhögnünk, hogy alig bírtunk továbbmenni. De, érdekes lélektani pillanat, attól kezdve teljesen megnyugodtunk és beépültünk Palermoba, elszállt minden rossz gondolatunk. Mi már nem féltünk. Mi rossz lehet, ha ezek még hozzánk képest is jobban félnek. Ha baj lenne, biztos őket eszi meg a medve. Már a rugós kést is szinte elfelejtettem, igaz, azt később el is lopták tőlem egy gyönyörű múzeum bejáratánál az “őrök”. Nehogy még kárt tegyek valakiben. Úgyse kell az nekem, igaz? Elkezdtünk gyönyörködni a városnak általunk megcélzott részeiben, hisz Palermo a magasságok és mélységek tökéletes és hiánytalan tárháza. Csodás márványpaloták, kastélyok, lélegzetelállító kincsek, finomságok, pálmasorok, kék tenger a fehér kövekkel, sziklákkal, és őrületesen jó hangulat, mindenhol zeneszó, és igazi déli, magával ragadó temperamentum. És valóban, tényleg jó helyen van ott a Boldogság Kapuja, a Porta Felice.
Egy utcai árusnál – megjegyzem, patyolat tiszta pulttal, stb. – egyből rávetettem magam kedvenc tintahal karikáimra, Judit egy arancinivel bírkózott, szemlátomást nyerésre állva, utána frissen facsart gránátalma levet szürcsöltünk jéggel, ezzel párhuzamosan rohamosan távozott zsigereinkből a hely véres múltjának emléke. Legalábbis egy időre. Egyszóval: megérkeztünk.
De, másodszor is megérkeztünk, és tulajdonképpen előbb erről szeretnék írni, mert gondolom sokan, nagyon sokan nem hallottak az 1975-ben alapított palermoi Nemzetközi Marionett Múzeumról, ami egy igazi olasz különlegesség. Gyermeteg lelkemben annak vágya, hogy ezt részletesen is megismerjem, láthassam, felülírta az aranyozott normann paloták, katedrálisok és szökőkutak obligát látnivalóként való kipipálását. A múzeum a maga különlegességében és egyedülálló csodájában ott bújik nem messze a Boldogság Kapujától egy kis utcában, szerényen.
Miután a recepciós hölgy legombolta rólunk a tíz eurós belépő díjat, és “elfelejtett” az én húszasomból visszaadni, de mindegy is, beléptünk a dróton rángatottak szentélyébe. Mit ne mondjak, eddigi munkahelyi emlékeim bizony nagy rokoni közelséget ébresztettek bennem velük. Egyszerűen mást se tudtunk, csak álmélkodni a sok színes, szinte megelevenedő marionett figura és jelenet közt, amelyek több emeleten lettek elhelyezve százával. Mit százával, ezrével, ötezrével… Egy igazi csoda, egy korosztály nélküli mesevilág.
Az olaszoknál hatalmas kultusza volt és van a marionett színháznak és a bábjátéknak. Gyermeklelkű természeti nép, talán ezért is lehet őket módfelett szeretni. Órákig csatangoltunk az épületben, egyik ámulatból a másikba esve. A minitől az élethű, szinte embernagyságú figurákig, a társadalom minden szereplőjének “dróton rángatott” másáig megtalálható itt mindenki a világ minden tájáról, majd minden országból. Kerestem nagyon, de dróton rángatott magyar figurát nem találtam. Biztos ilyen nincs is, nálunk a bábuzásnak, dróton rángatásnak nem terjedt el a kultusza sosem.
Repült benn az idő, a pénztárosnő mondta, hogy várjuk meg az esti előadást, de még annyi mindent kellett estig megnéznünk, úgyhogy azt kihagytuk. Pedig kifizettem. Kétszer is! Egy ilyen kis cikkben nem lehet erről a dróton rángatott világról mindent részletesen leírni, de talán jobb is. Ugyanis ilyen, mármint mennyiségben és szórakoztató minőségben – úgy tudom – máshol nincs. Szóval, inkább gyűjts erőt, egy kis pénzt, és nézd meg személyesen! Garantálom, csodát látsz és nem fogsz csalódni. Nekünk máig kedves emlék és meghatározó élmény. Nagyon szomorú lennék, ha kihagytuk volna, habár a különféle társasutak egyike sem hirdeti. Csak a kommersz látnivalók. Ezredszer is.
Ez alól talán egy templom kivétel. Közel a Vucciria piachoz, a San Domenico téren található a domonkosok San Domenico temploma.
Gyönyörű barokk homlokzata, a belül található szobrok és festmények sora is igazán vonzó. De valódi, jóérzésű ember ezektől függetlenül is betér ide, ha erre jár. Itt található ugyanis Giovanni Falcone márvány síremléke. Immáron harminckét éve, hogy 1992 nyarán a maffiaellenes küzdelem főügyészét – egyszerűsítsünk: „valakik” – felrobbantották a Palermoba vezető úton. Felesége és több munkatársa is ott szenvedett mártíromságot. Falcone sírja eredetileg nem a templomban volt, de áthozták erre a védett és megtisztelő helyre a San Domenico templomba. Ma is zarándokhely. Megható és nagyon is elgondolkodtató ahogy nap, mint nap sok-sok ember jön kegyeletét leróni, üzeneteket, virágokat hagynak a márvány síremléken. Ugyanitt van emléke, fentieken túl Paolo Borsellino maffiaellenes főbírónak, akit ötvenhét nappal Falcone meggyilkolása után az autójában robbantottak fel ugyanitt, Palermoban, édesanyja háza előtt. A kigyulladt autóban persze elégett Borsellino híres „vörös naptára” is, amely rengeteg és sokrétű információt tartalmazott. Fájó, és máig be nem gyógyult sebe ez az olasz politikatörténetnek.
Letettem a márvány síremlékre a tisztelet virágát, és sokáig álldogáltam ott. Néztem, ahogy – több évtized elmúltán is – folyamatosan árad a sírhoz a tisztességes emberek sokasága, mert hiába nevezték el a meggyilkoltakról Palermo nemzetközi repülőterét, és hiába göngyöltek fel hihetetlen gyorsasággal bizonyos szálakat, lefolytatva látványos eljárásokat, az emberek lelkiismerete és igazságérzete nem nyugszik. Valahol érzik, hogy az egyik legnagyobb gaztett volt bajtársiasság, bizalom, hit, hivatástudat, hazaszeretet, szolidaritás és a tisztesség ellen. Eszembe jutott a templom csendjében az egyre terjedő olasz mondás Shakespeare után szabadon: „Aki fél, minden nap meghal, aki nem fél, az csak egyszer hal meg”. Igen, ez is Palermo, ez is Olaszország. Magasságok és mélységek. Ugye, mondtam, hogy maradjunk a Marionett Múzeumnál, az való az én gyermeteg lelkemnek, szívemnek, azt még szemem is felismeri, elmém is átfogja.
* * *