Elkészült a film! Újra. Hurrá! Sőt, hurráááá!!! Szenzációs volt mindenki, csakúgy mint a színdarabban, avagy a korábbi, ’60-as évekbeli filmben, meg a korábbi színdarabban (tévéjáték: Monte Carlo, Arany Nimfa díj). Riporterek mennek körbe, és dicsérik az erre egyébként valóban rászolgáló, brilliáns fő- és mellékszereplőket, rendezőket, filmeseket egészen a remek kávét főző kisasszonyokig és a gépkocsikat precízen vezető sofőrökig. Egy-egy riportban – elvétve, sőt, szinte eldugva, még jó, hogy nem rejtjelezve – megjegyzik, hogy ez az egész csoda amúgy Hubay Miklós tollából, drámájából képződött. Ennyi. Csendben megkérdezem, ha Ő, azaz HUBAY MIKLÓS 1959-ben – egy elég komoly számkivetettség kellős közepén – nem írja meg ezt a drámát, akkor vajon mi a jó csudát játszanának, filmeznének a fentemlített, sokat emlegetett és dicsért, egyébként valóban tehetséges, remek és lenyűgöző kiváló művészek és alkotók??? A kicsit is odafigyelők leginkább még Hector Berlioz zeneszerző egyfelvonásosának tulajdonítják a darabot, szóval, hogy úgy mondjam, HUBAY MIKLÓS bácsi a fasorban sincs….
Vajon melyik, kulturájából sokat profitáló állam hagyná ennyire visszhangtalanul és nem emelné a csillagos égig az ő „emberét”, valóban egy Moliere-t, egy Goldonit, egy Pirandellot, egy Zola-t, stb… Ha másért nem, legalább anyagi okokból. Pedig Hubayra hasonlóképpen lehetnénk büszkék. Lehetne érettségi tétel ez a gondolkodó művész, hogy mások is gondolkodjanak, de nem.
Ez engem bánt, remélem Téged is. Miért is?
Mert egy dicsőségtől, magyar dicsőségtől vagyunk igaztalanul megfosztva, egy igazi magyar érdem van ismét kihajítva, köddé téve.
Mert méltatlanul szorul a háttérbe HUBAY MIKLÓS, a remek drámaíró és színpadi szerző, esszéista és fordító. És azért is, mert nem állunk olyan jól valódi „hungarikumokkal”, hogy ennyire pazaroljunk. Hubay Miklós a legtöbbet író és legszínvonalasabb drámaíró, szerző. Hogy csak a fel-felkapott, egyébként első magyar musicalt, az „Egy szerelem három éjszakáját” említsük, avagy a „Késdobálók”, a „Nero játszik”, a „Zsenik iskolája” vagy a „Hová lett a rózsa lelke?” című remek darabjait, stb..stb.. Közel száz különféle művét még felsorolni is fárasztó lenne. És hát jó-jó. Kinek a drámájából készült a színdarab? És a film? Hát a Hubay Miklóséból. Ennyi. Máshol őrjöngve, szűnni nem akaróan állva tapsolna a nagytiszteletű publikum a szerzőnek, hosszas recenziók szólnának magáról a dráma gondolatáról, céljáról, mondanivalójáról. Hubayról? Itt? Semmi!!! El tudod képzelni, hogy például a franciáknál egy ilyen helyzetben csak úgy mellékesen említenék, hogy ja, egyébként a darabot valami beteges vén csont, bizonyos Moliere írta, de a színpadi bevilágítás, hát az valami remek. Ennyire leadjuk ezzel sajátmagunkat is, hogy a GONDOLKODÓ szerzőt sehogy, vagy éppen csak megemlítsük, kevesek által ismerten? Ennyit érdemel? Ha a mai fiatalokat körbekérdezzük, azt se tudják, ki az a Hubay Miklós. Ez sincs rendben, de megértem, mást se tudnak. De az idősebbek se tudják, és ez már nagyon nincs rendben. A többség azt hiszi, ez az egész Hector Berlioz műve, ha már róla szól.
Elmondom hát, hogy a mű hogyan is született.
Ádám Ottó, a Madách Színház zseniális vezető rendezője felvetette Hubaynak (is), hogy egy francia darabot kéne keresni, lefordítani, színpadra alkalmazni, ami neki is tetszik. Hubaynak – hát igen, fene ezt a nagy franciás műveltséget – egyből André Gide műve jut eszébe, címe: A tizenharmadik fa. De nem, ez nem lesz jó, túl sok benne a társadalomkritika, még félreértik az egyébként kicsit erotikus könnyedséget… Nem is ad ihletet, meg jobb a saját kútfő. Hubay Miklós – más dolga nem lévén – hisz épp frissen ki volt rúgva mindenhonnan és tönkretéve (tudjuk kinek a nagy rohadt mancsa által), azt mondta, hogy ezt így nem vállalja, de hajlandó írni egy saját darabot és azt játsszák el. Ádám Ottó – ismerve Miklós bácsi tehetségét – egyből belement, és a színdarab rövidesen elkészült, óriási siker lett. A témát és az alapot valóban Hector Berlioz élete adta hozzá. Hubayt pedig Tolnay Klári egy korábbi mondata ihlette: „Nézze, milyen szép asszony most is az anyám, fehér hajjal. Őt szeretném eljátszani!…… Tudja, én olyan szerepet szeretnék, amelyben öregen is vonzom a férfiakat, süssön belőlem a…az Eros!”
A dráma több, mint féltucatszor került az elmúlt évtizedekben bemutatásra, megszámolni sem lehet, hány előadásban az elmúlt kb. hatvan évben. Most másodszor kerül immár megfilmesítésre is. Egyszóval, külföldön úgy mondanák: bombasiker. HUBAY MIKLÓS. Mit lehet őróla elmondani. Nos, ahogy illik, próbáljuk meg beskatulyázni. Nem fog menni. Ha élne (2011-ben halt meg), ő lehetne a mai kor abszolút mintaembere. Nem volt kommunista, nem volt náci, nem volt törleszkedő, erdélyi származású volt (na, még egy jópont), csendes, zárkózott, szerény polgári életet élt, néha hisztizett egy kicsit otthon, ez igaz, de nem volt egy hübrisz alak. Több nyelven beszélő és író mérsékelt bohém. Volt egy megbocsáthatatlan hibája, bűne: önálló gondolkodó volt, saját világlátással. Ez műveinek egy-egy részletéből visszatükröződik, és habár egyáltalán nem volt lázító vagy lázadó, de darabjainak egy-egy mondatát valóban akár többféleképpen is lehet értelmezni. Ajvé, ez már sok volt a Parnasszus „kedves vezetőjének”. Ráadásul, ’56-ban – írd és mondd mindössze 3-4 napig – ő vezette a Rádió irodalmi adását. Na és? Ez ma még mindig bűn? Tényleg?
És az is, hogy az 1940-es évek közepén támogatást és segítséget nyújtott Genfben az odamenekülni kényszerülő íróknak, művészeknek, mint könyvtárigazgató? Azoknak, akik a vastag nyilaskarszalagosok elől menekültek arrafelé? Az is bűn? Nagyon valószínű, hiszen az agyonhallgatás, azaz az ismertség hiánya és az elismertség hiánya okán máig nem emelkedhet fel méltó helyére. A ma emberének tetszik a mű, tapsol a színházban, tetszik a film, de azt sem tudja, kinek a gondolata mentén pallérozódna, ha tenné. Emléktábla, szobor, utcanév? Á, semmi. Minek? Ő csak igyekezett a embereket műveltebbé, gondolkodóbbá tenni, átadni fantasztikus műveltségét és tudását.
Ne legyek igazságtalan, van egy apró emléktábla, na nem idehaza, hanem az is Erdélyben, nagyváradi szülőházán. Nem könnyű életének alkonya felé indulva aztán minden lehető állami és művészeti elismerést megkapott itthon is. Kemény erdélyi fából faragták, túlélte családjával együtt a reá kiszabott harminckilenc korbácsütést. Ha sportolt volna, biztosan a gátfutást választja. Abban bajnok lett volna, hisz még élete vége felé is gáncsolták terveiben, és nemcsak itthon, Itáliában is. Igéretekben nem volt hiány, aztán a nagy semmi.
Végül ideidézem két mondatát az „Ők tudják mi a szerelem” című darabjából, értsd ahogy akarod:
„Estella: …húszéves voltam, amikor utoljára látott. Ha már oly kegyelettel emlékszik rám, azt akartam, hogy emlék maradjak. De nem, ön a valóságot akarta. Ezt a szomorú és nevetséges valóságot.
Hector: …Nézze ezeket a mély ráncokat, ősz hajamat, dúlt lelkem zavarát szemem tükrében… Ötven év óta útban vagyok maga felé. Eddig tekintettel voltam a konvenciókra. Most már elég!”
Kedves Miklós bácsi! R.I.P.
* * *
HUBAY MIKLÓS: HÚR
Túl van feszítve a húr
emberileg és magyarul
itt élünk közben álnokul
emberileg és magyarul.
És ha megpattan valaki?
ha holnap már nem bírja ki?
az agya a szövetei?
meg lehet éjjel hallani?
Tapolcán vagy Siófokon
egy orvos tanár vagy rokon
meghallja bárki szombaton
a belső barikádokon?
Feszítsd a húrt – vagy lengedezz,
élni kell – ez természetes,
de sorsod e nemzeti nesz:
az életed értelme ez.
* * *