Apák és fiúk

Apák és fiúk

Rafael és Nelson igaz története, az édesapa visszaemlékezése

(vajon, TE apaként megtennél ennyi mindent???)

Egy tanulságos, de megrázó történet

Dr. Rafael Pizaro Alvis, orvos, 69 éves:

(remek szókinccsel beszéli a magyar nyelvet is, de kicsit törve és akcentussal mondta el történetüket:)

Ha kételkednél a II. részben (ami manapság nagy divat), íme: https://www.youtube.com/watch?v=5lIzdQi8dAk   30.00-tól 36.38-ig nagyon röviden. A rettegés börtöne.

De szóljon most már az édesapa, először a saját történetéről:

I.

A nagyapámat úgy hívták, hogy Elias Alvis, akitől a nagy útravalót kaptam, a nagyanyám neve Esther Alvis volt. Ők adtak erőt, hogy fel tudjam venni az élet során a harcot mindenben, amilyen harcok jelentkeztek az életem folyamán.  Kétségtelen, hogy egyetlenegy olyan dolog van az életünkben, amellyel nem tudunk megbirkózni. Ezt úgy hívjuk, hogy Halál, és ezzel kellett szembenéznem a saját fiammal kapcsolatban.

A nagyszüleim Peruban éltek Amazonas megyében egy olyan településen, amelynek a neve Lamud, és amely településnek az oda telepedett zsidók adták ezt a nevet. Kb. 3-400.000 zsidó ment oda Peruba, a többség Limában van. Több ezren jöttek oda Lamudba is, és többnyire az északi megyékben telepedtek le, pld. a mai Ecuador földterületén, amit úgy hívnak, hogy Loha.

Ezeken a területeken megtalálható még a zsidó kultúra, de ma már többségében katolikusok lakják. Nagy a katolikus befolyás, de nagy a keveredés is, például készítenek maceszgombóc levest, azonban tesznek bele húst és tejet is, ami nem való a zsidó vallásban. Aztán a hétágú kandeláberek, amit a katolikusok nagy előszeretettel használnak, de burkolni kellett az egészet a fennmaradásért. 

A nagyapámék renitensek voltak, a másságukat látták, érezték, de nem gyakorolták a hitet. A nagyapám egy paraszt ember volt, mindig azt akarta, hogy tanuljak, nekem nem vett játékot, csak mindig könyvet, hogy művelt legyek, hogy egyetemre járjak, ne legyek olyan, mint a többi egyszerű ember. Ez tette lehetővé, és már kicsi koromban a fejembe verték, hogy ha igazán tanulni akarok, akkor egy kicsit messzebb kell mennem egy másik kontinensre, ahol tudom gazdagítani magam.

Peru? Ott is volt zsidóüldözés. Ahogy az inkákkal is. Amit a konkvisztádorok, az inkvizíció, ugyanúgy a limai múzeumban lehet látni, hogy sok zsidót is kivégeztek. A második világháború után ilyesmi már nem volt, már békében éltünk. Vannak azért megjegyzések, de ezen kívül nincs gond.

Nagyapám egy igazi, tiszteletet parancsoló padre volt, aki összetartotta a családot, az volt az elve, hogy együtt kell lenni mindenkinek, és érdekes módon ez az összetartás tükröződött az étkezésre, a munkára, a rendre, arra, ahogy próbálta a gyermekeit indítani arra, hogy fontos dolog embernek kell maradni, erkölcsösnek és gerincesnek kell lenni az embernek, és csak ennek az elvnek az alapján lehet tisztán szembenézni bárkinek az arcával, nem kell bujkálni, ez, ami ma is és mindig előttem volt, bárhová mentem. 

Nagy volt a családunk. Négy gyermeke volt a nagyapámnak, három lány és egy fiú. Az én szüleimnek, édesanyámnak csak egy gyermeke volt, én, az apámnak viszont hét gyermeke, mert az édesanyámmal ez a második házassága volt.  Apám és anyám unokatestvérek voltak, ezért ők nem házasodtak meg, nem is éltek együtt egy napig sem. Utána apám elvett egy másik hölgyet. Engem a nagyapám és anyukám nevelt.  Lamud a lamed szóból és a Talmud szóból lett összerakva. Lamed a héber ábécében az L betű, jelentése ostor, számértéke 30, a Talmud pedig magyarázat, tanítás. Ezt a nevet azért adták valószínűleg, mert az élet nehéz volt. Egy új világ, mindent újra teremteni, megteremteni a lehetőségét, hogy tudjanak élni. Más volt az időjárás, mások voltak a szokások, ez lehet az oka, hogy ilyen nevet adtak a településnek talán az 1800-as években.

* * *

Miután befejeztem a gimnáziumot vidéken, mindig büszke voltam arra, hogy kiváló tanuló voltam, az általános iskolában másodikos voltam, mikor megnyertem egy regionális versenyt, az összes iskolatársam is versenyben volt, még a nyolcadikosok is. Mindenki kérdezte, hogy milyen könyveim vannak, mert mindig több könyvet vettem, mint amennyi kellett, több szerzőtől, hogy minél többet megtanulhassak. Nekem az iskola egy szórakozás volt. Pont emiatt, hogy ebben nőttem fel: munka és tanulás. Mivel a munka nagyon nehéz volt, én a tanulást választottam.

Mikor Limába jöttem, az akkori politikai helyzet 1974-75-76-ban katonai diktatúra volt Peruban, és gondolkozni kezdtem, hogy Peruban nem tudok emiatt tanulni, nehéz lesz a helyzet, nincsenek egyetemek, állandó zavargások voltak, politikai beavatkozások mindenbe, érkezett ez a baloldali politika, az anarchista maoista irányzat. Addig egy jobboldali republikánus kormány volt. A latin-amerikai országok az USA irányítása, befolyása alatt álltak. Persze ez mindig egy buta politika volt, ezeket a népeket minél butábbnak nevelik, annál jobban fognak szolgálni. Ez a nagy pofon a chilei Allende kormánnyal kezdődött. Pont ezért óriási pénzeket kellett befektetni, hogy megmutassák, hogy mégis jobb a jobb oldal, jobb a kapitalizmus mint a szocializmus. De ezt csak Chile akarta, a többi így maradt. Közben jöttek Kolumbiából a gerillák.

Peruban puccsal vették át a hatalmat, azt mondták akkor, hogy a korrupció miatt. A katonák segítségével átvették a hatalmat. Akkor azt mondták, hogy közép jellegű kormány volt, de inkább a baloldali irányzatot képviselték. Egy katonai junta vette át a hatalmat, ami már az orosz vonal felé ment. Baloldali lett, csak Chile lett jobboldali, mert az amerikaiak segítették. Ez egy hullám volt, akkor volt a vietnami háború, ez a forró levegő söpört végig az egész kontinensen, akkor jött ez az irányzat, hogy Kolumbia erősebb lett, Peruban a Fényes Ösvény gerilla hadsereg jött. Brutális maoista csoport volt. Kegyetlenek voltak. Már a 70-es években kezdték egyes fiatalok az egyetemeken az elvekkel meggyőzni a többieket. 

Én láttam, hogy ennek nagyon rossz vége lesz. Emiatt a politikai helyzet miatt nagyon nagy zűrzavar volt a fejemben. Tudtam, hogy nekem ez a közeg nem jó, nekem a tanulásban ez a színvonal nem felel meg, néztem, hogy hová tudok menni tanulni. Több országban, az USA-ban, Európában. Egyszer láttam egy nagy transzparenst, hogy „Tanulj a Szovjet Baráti Társaságban”. Bementem, megkérdeztem, hogy miről van szó, és mondták, hogy itt lehet pályázni ösztöndíjra a Szovjetunióba. Le kell vizsgázni, és ha Ön megfelel a vizsgán, akkor adunk egy ösztöndíjat, és lehet menni tanulni a Szovjetunióba. Ez nekem nagyon tetszett, rögtön levizsgáztam, megfelelt a vizsgám, és így szeptember 7-én (érdekes módon nagyon sok esemény történt szeptemberben: akkor született édesanyám, akkor született a fiam, akkor halt meg a nagyapám) 1976. szeptember 7-én elhagytam Perut. Pont 20 éves voltam.

7 éves koromban megnyertem egy versenyt, akkor republikánus jellegű kormány volt, és a NASA és az amerikai kormány minden országból választott tehetséges gyerekeket. Amikor én megnyertem a versenyt, rá egy fél évre jött egy levél Limából az édesanyámnak, hogy beszéljék meg, hogy a gimnáziumot már nem Limában, hanem az USA-ban folytatom, mivel olyan jó volt az eredményem. Gyakorlatilag ez elmaradt, mert közbejött a puccs. Ha a puccs nincs, akkor valószínűleg az USA-ban fejezem be az iskoláimat.

A sors ilyen – azt szokták mondani – így pályáztam a Szovjetunióba. Amikor oda mentem, már az első napon, amikor Moszkvába a repülőtérre érkeztem, nekem egy óriási csalódás volt. Egy, amit olvastam, és amit elmondtak nekünk, hogy ott milyen szép és milyen jó, a valóság teljesen más volt. Azt mondták, hogy ott mindenki mindenkire vigyáz, ez a jelenség más volt. Kétségbe estem. Moszkvában tartottak minket úgy 12-13 napig, hogy eldöntsék, hová a büdös bánatba visznek majd. Heten voltunk, mint a gonoszok. Mind a heten Peruból kerültünk oda. Onnan már négyen mentünk tovább Odesszába. Hárman maradtak. Ketten Moszkvában, az egyik igazi maoista gyerek volt, csak nyomta Mao gondolatait, többé nem is láttam. Minket négyünket elküldtek Odesszába. Gondolhatod, hogy ha az ember eddig nem látott ekkora végtelen területet, és minket vonattal küldtek oda. Négy napig tartott az út. Amikor Odesszába érkeztem, már tiszta lelkibeteg voltam, hogy hová jutottam. A világ végére. Már elkezdtem gondolkozni, hogy hogyan fogok tudni innen kimenni. Egyáltalán, ha látom holnap, hogy ez nem jó, hogy az ördögbe menekülök innen.

Odessza egy igazi zsidó város, nem?

Ezt a hatást a tizedik napon lehetett megérezni, amikor nagyon beteg lettem, és a betegség miatt elvittek engem a kórházba. Állandóan hányási tünetekkel küzdöttem, és a kórházban azt gondolták, hogy valami drogot fogyasztottam, és elvonási tüneteim vannak. Vizsgálgattak, gyomormosás és egyebek, majdnem meghaltam, magas lázam lett, akkor elvittek egy katonai kórházba, és gyakorlatilag ott, a tanáromon keresztül értesítették az orosz zsidóságot, hogy van itt egy zsidó gyerek. Akkor az odesszai zsidóság valahogy a szomorúság, a fájdalom mellett adott nekem egy kis szépséget. Ez, és a szeretet, amit kaptam ezektől az emberektől segített nekem, ezt soha nem felejtem el. A mai napig nem tudom felfogni, hogy honnan szereztek különböző mangó konzerveket, ananász konzerveket, főtt marhahúst, amikor hús nem volt, sajtot, és mindenféle finomságokat mindig hoztak be a kórházba, hogy tudjak mindig táplálkozni, mert rettenetesen lefogytam, és mindenki megvolt ijedve, hogy meg fogok halni.

Ez egy colitis fertőzés volt?

Nem. Ez egy idegi probléma volt, teljesen felborultam attól, hogy hol vagyok, hogy vagyok. Nyilvánvaló, hogy minden rosszra és a keserűségre a legjobb gyógyszer, nagyanyám mindig mondta, hogy kisfiam, a nő, akörül forog a világ. Itt is ugyanaz volt, hogy lett egy érzelmi, baráti kapcsolatom, gyakorlatilag ebben a szent pillanatban elkezdtem oldódni, másképpen látni a helyzetet, gyorsan alkalmazkodtam Odesszához, számomra ez a város olyan lett, mint a szülővárosom, mivel a népi kórház után bevittek engem a tengerészek kórházába, ahol az ellátás egészen más volt. Egy matróz tudja, hogy egy város hogy működik, mi hol van, hol van a seftelő hely, mit hol lehet adni-venni, és ezek az emberek engem megtanítottak arra, hogy Odessza hogyan is működik. Bent a kórházban megismertem Odesszának az életét, kijöttem, és minden a kezemben volt. Ráadásul ott bent megismertem például egy bárt, ahová csak a külföldi matrózok jártak, más emberek Odesszában nem is tudták, hogy létezik ez a hely, és én oda jártam, eljátszottam, hogy én is matróz vagyok. mindig mondták, hogy soha, soha ne fogjál kezet, ha valaki ott fogad, mindig köszönjél bármilyen idegen nyelven, mert ezek az emberek ha kézen fogtak téged, már tudták, hogy ha sima, selymes a kezed, akkor nem vagy matróz. Ezért mindig zsebre dugva volt a kezem, hogy ne mutassam.  Soha ne legyen rajtad orosz cucc, sapka, vagy cipő, minden kinti cucc legyen. És akkor belopakodtunk. Volt ott egy panamai haverom, azzal jártam oda. Természetesen a második nap után megbuktunk, mert az egyik ember, aki ott szolgált, oroszul tanított bennünket az előkészítőben. Az ott volt. Rájött arra, hogy milyen ügyesek vagyunk, és akkor tovább ott maradhattunk, segítettem a matrózoknak spanyolul, olaszul, hogy bemehessenek a városba. Minket nem igazán érdekelt a fordítás, inkább az érdekelt, hogy milyen szép lányok voltak ott. Szépek voltak valóban.

Ez mennyi idő volt Odesszában Két hét, három hét, mennyi?

Több. Figyelj! Én a kórházban voltam fél évet. Nagyon nehezen jöttem ki a betegségből.

Ez érdekes, mert máris van egy nagyon pici párhuzam a fiaddal, Nelsonnal. Nem? Ő is örökölte ezt az érzékenységet, ő is egy idegen helyen…

Valahogy így, ha látjuk a távlatok szempontjából, akkor igen. Fél évet voltam ott, akkor, amikor gyakorlatilag kijöttem, tökéletesen beszéltem oroszul. Jobban beszéltem oroszul, mint aki ott bent volt az egyetemen.

Továbbra is viszolyogtál tőlük? A helytől, a helyzettől?

Nem. Annak örültem, hogy úgy volt, fizikus leszek, gyakorlatilag azért is mentem, de közben  kiderült, hogy nem lehet tanulni ezt az úgynevezett nukleáris fizikát, mert ezt csak az oroszoknak lehet, aki valamilyen más szocialista országból jött, az nem, akkor elhatároztam, hogy hajóépítő mérnöknek tanulok. Mivel akkor Peruban kezdtek el építeni egy gyárat, egy hajógyárat, és gondoltam, hogy ez nagyon jó lesz, hogy én leszek az első mérnökök között, amelyik a legtöbbet tudok róla. Ott akartam elhelyezkedni.

És hogy tartottad anyukádékkal, a nagypapáddal a kapcsolatot?

Borzasztó volt.

Ők tudták, hogy beteg vagy?

Nem, dehogy. Soha nem értesítettem, hogy ezek a gondjaim vannak. Borzasztó távol voltunk egymástól, és a levelek is két-három hónap alatt érkeztek. Rettenetes nehéz volt, nagyon szomorú dolog. Még egyszer: ez számomra, ez az egész keserűség, ez az egész fájdalom ez borzasztó volt, de az odesszai emberek szeretetet adtak nekem. Valamilyen módon nekik köszönhetem, hogy ebből valahogy ki tudtam lábalni.

Ők odesszai zsidók voltak? Nagy közösség?

Igen. Egy nagy közösség. Odesszában erről azt kell tudni, hogy az akkori években ott nagyon nagy volt az egész közösség, és főleg ezek között volt a tanárom, aki egy zsidó származású volt, aki felkarolt, mint saját fiát. A neve Alekszander volt, és ő, aki miután nem engedték, hogy tanuljak, amit szeretnék, amikor nem engedték a fizikát, és gondoltam, hogy hajómérnök leszek, és azt sem engedték meg, hanem azt mondták, hogy menjek tanulni Volgográdba traktor és valamilyen gépészmérnöki karra, azt mondtam, hogy itt ez a pad, innen el nem megyek, segített a maradásban és a tanulásban.

Addig nem tanultál semmit?

Nem, csak az oroszt, ott nem tanultam semmi mást.

Ki finanszírozta ezt akkor?

Akkor még az ösztöndíjam volt, amit persze a betegségem alatt is kaptam.

Később elhatároztam, hogy végül innen elmegyek. Odesszából még mentem Volgográdba, (Sztalingradba) megnézni, hogy mi az, amit kínáltak volna. Majdnem újra beteg lettem, mert borzasztó volt a város, ami úgy nézett ki, mint maga a második világháború.

Volgográd után elhatároztam, hogy kimegyek az országból, szóltam a rokonaimnak Limába, hogy küldjenek táviratot, mert akkor még messze voltunk a fax meg minden technikától. Valamilyen módon a távirat működött. Telefonáltam nekik, hogy küldjenek egy táviratot, hogy anyám nagyon súlyos beteg, operálni kell, és én vagyok az egyetlen gyermeke, és muszáj nekem elmennem. Így kaptam tizenöt nap úgynevezett eltávozási engedélyt, oktatási engedélynek hívták ezt, akademícseszkij otpuszk, úgy hívják oroszul.

Akkor már ott tanultál Volgográdban?

Nem, ott csak egy hónapot voltam. Küldték a táviratot, megmutattam az illetékeseknek, és akkor kaptam egy engedélyt, hogy kimenjek a Szovjetunióból bármelyik határon keresztül. Így „eltávozásra” mentem. Hát, kicsit hosszabb lett, vissza se tértem többé.

Kaptál egy engedélyt, akkor hová mentél?

Úgy volt, hogy megyek Peruba.

De nem mentél?

Nem.

Kijöttem már az országból, kijöttem Európa felé, és akkor néztem, hogy hol tudok tanulni. Akkor elhatároztam, hogy a derék Magyarországot választom, hogy itt maradok tanulni, tekintve, hogy a barátnőm, aki később a feleségem lett és a fiam édesanyja – akivel még Odesszában megismerkedtem – már itt tanult Magyarországon. Ő orosztanár. Orosz zsidó, Leningrádban született, csak később telepedtek le Magyarországon, és itt tanult, oda ment gyakorlatra Odesszába, amikor ott megismerkedtünk.

Ide jöttem hát Magyarországra, kerestem a lehetőséget, hogy hol tudjak tanulni, ami szintén kalandos volt, mert nem akarták engedni, hogy itt maradjak tanulni, mert ha én elutasítottam a nagy Szovjetuniót, akkor mit akarok én itt, menjek a francba. Valamilyen módon, mindig valahogy a szerencse és az elhatározottság, ami az embernek van, azért csak-csak előre vitt. Kirúgtak az egyik ajtón, akkor visszajöttem az ablakon, és akkor így sikerült megszerezni az állandó tartózkodási engedélyt. Volt egy jóindulatú ember, akihez az akkori évben, 1979-ben odamentem a minisztériumba, és elmondtam: Nézze, én nem vagyok politikus, nem vagyok sem jobboldali, sem baloldali, engem nem érdekelnek ezek a dolgok, engem érdekel egy dolog, hogy szeretnék tanulni. Ha lehet, akkor én nem kérek ösztöndíjat, én önköltséges leszek,

Tudtál magyarul?

Nem. Oroszul elmondtam.

És közben Neked ezt felrótták, hogy a Szovjetunióból eljöttél?

Persze. Persze. Ez volt egy nagy bűn. És ez a nagy bűn mindig elkísért engem az egész egyetem alatt.

Onnan hogy iratkoztál ki Volgográdból.

Semmi. Én kaptam az engedélyt, hogy kijöhetek, és soha többé nem mentem vissza. Vártak ott nagy szeretettel, de én fütyültem visszamenni.

Egyből Magyarországra jöttél?

Nem, nem. Én körbejártam több országot, főleg a szocialista országokban, jártam a cseheknél, NDK-ban, jártam az akkori Jugoszláviában. Gyakorlatilag így nézve elhatároztam, hogy a körülmények és az én lehetőségeim szempontjából sokkal jobb lesz itt Magyarországon.

Ezt ki fizette?

Ezt már én finanszíroztam.

Miből?

Pénzem volt. Mindig volt.

Küldték otthonról?

Nem. Nem küldtek, és nagy bűn is lett volna, ha kértem volna a szüleimtől. Amikor Odesszában voltam, mivel ismertem azt a várost, megismertem, hogy a város hogy működik, próbáltam mindig valamit dolgozni, valamit csinálni, üzletelni, valahogy mindig volt egy kis félretett pénzem. Ezzel mozogtam, mikor ide érkeztem, és látva, hogy engem nem engednek a nemzetközi előkészítőre járni, tekintettel arra, hogy én meg fogom fertőzni a többi ezer gyereket az én gondolataimmal, kaptam egy engedélyt, hogy csak a vizsgára járjak be. Így magánúton tanultam, és kellett keresni valamit, hogy mi az a leggyorsabb, hogy közben segítsek is anyagilag magamnak, hogy ez az egész dolog induljon meg.

Így akkor elhatároztam, hogy vidékre megyek lakni, mert ott olcsóbb, közben már akkor a feleségem – mert az lett – Szegeden a főiskolán tanult, ott tudtam egy apró kis házikót bérelni. Ott jóban lettem a tulajdonossal, akik egyedül éltek a férjével, nem voltak gyerekeik, próbáltam segíteni minden tennivalóban a kertben. Metszettem a szőlőt, permeteztem, mindenben segítettem. A kedvencük lettem. Olcsó volt a lakbérem, és elkezdtem dolgozni a kenyérgyárban, hogy minél hamarabb megtanuljak magyarul. Öt hónapon keresztül dolgoztam a kenyérgyárban, ott megtanultam az irodalmat, Petőfitől Jókaiig, és akkor az összes finomságokat, a káromkodást (természetesen ez volt az első). Baszd meg ide, baszd meg oda…Ezt követően öt hónap után már beszéltem a nyelvet, megvizsgálták, és látták, hogy jobban tudok magyarul, mint ezek ott, akik ott hónapokon keresztül tanultak.

Akkor elmentem dolgozni az Ikarusz gyárba, ott szintén Szegeden. Ott csak egy hónapig dolgoztam, és a feleségemmel volt egy óriási tulajdonságunk, hogy szerettünk spórolni. És a spórolt pénz, amit akkor kerestem a kenyérgyárban 3800-4000 Ft volt havonta. Ez elég jó pénz volt akkor 79-80-ban.

Fizikai munkás voltál?

Persze. Én voltam, aki pakolta a kenyeret oda a kocsira. Kemény meló volt. Közben ingyen volt a kenyér, nemcsak magamnak, hanem a szomszédnak, házinéninek is, mindenki szeretett az egész szomszédságban. Elkezdtem üzletelni, vállaltam, amíg Szegeden voltam, hogy a TSZ-nek ültettek sok hektár paprikát, és akkor én is vállaltam ültetni paprikát. Jöttek tanulni a panamai gyerekek oda Szegedre, szakmunkások. Az összes panamai gyereket elvittem kapálni.

Sok mindent megcsinált az ember, végül levizsgáztam, bekerültem az egyetemre, és elkezdtem az egyetemet, és közben ugyanígy üzleteltem, dolgoztam, de ezt már Pesten. A feleségem befejezte a főiskolát és elkezdett dolgozni egy kis településen, Vácdukán.  Ott közben született a fiam.

Az hogy volt, amit meséltél, hogy veled ki akart tolni egy törpe apparátcsik?

Ment a harc, kérvény hogy kapjak engedélyt a letelepedésre, illetve, hogy tudjak itt tanulni. Az akkori Népköztársaság út, mai Andrássy úton, ott volt a KEOKH. Ennek volt egy vezetője, egy alacsony, rosszarcú manó, aki elmondta, hogy takarodjak a francba, nincs helyem itt, és menjek a picsába.

Miért?

A Szovjetunió miatt. Ki is rúgtak. Kaptam négy napot, hogy menjek el az országból. Nem volt veszteni valóm, elmentem a Belügyminisztériumba egy akkori osztályvezetőhöz, aki a külföldiekkel foglalkozott. Szerencsére beszélt oroszul. Kértem, hogy engedje meg, hogy tanuljak, nem vagyok sem jobboldali, sem baloldali, nem vagyok tavaris, nem vagyok kommunista, semmi közöm ehhez. Egyetlen dolog van, hogy szeretnék tanulni. A Szovjetunióban olyan dolgot akartak nekem adni tanulni, amit nem akartam. Hiába mondtam, hogy nem akarom ezt csinálni. Ha ezt akartam volna csinálni, akkor kint maradtam volna.

Hogy mertél bemenni a Belügyminisztériumba?

Más nem maradt. Már kész voltam, vagyis kikészültem. Bármilyen lehetőség arra, hogy gondoljak mást, nem volt. Tudtam, hogy a Belügytől függ ez a KEOKH, gondolkoztam, hogy vagy kirúgnak teljesen, vagy valami köztes megoldás lehet. Az illetőnek szimpatikus lehettem, mert kérdezte, hogy hol a gond. Mutattam a papírt, hogy kirúgtak. Semmi gond. Rögtön fogta, csinált egy másik papírt, hogy megvan a letelepedés, de ha rosszul tanulok, akkor ő fog kirúgni engem. Ennyi. Kész. Bementem vissza a KEOKH-ba és mondtam, hogy na, édesapám, gyorsan csinálj egy papírt baszd meg, mert különben kirúgatlak én téged.

Akkor mondta, hogy miért nem szóltam, hogy én barátja vagyok az elvtársnak ott a Belügyben. Mondtam neki, hogy igyekezzen csinálni, mert én nem várok itt sokáig. Mindig voltak ilyen kalandok az életemben.

Honnan vetted ezt a pofátlan magatartást, ezt a magabiztosságot?

Ez a magabiztosság úgy van, hogy valahogy a nagyapám mindig előkészített az élethez. Mindig, amikor valamilyen módon akart kényeztetni mind a nagyanyám, mind az édesanyám, a nagyapám mindig szólt, hogy: én egy FÉRFIT nevelek. Az élet nem egyszerű, az élet nagyon nehéz és mindig szem előtt kell tartani, hogy mi emberek vagyunk a legrosszabb fajtából. Erre kell vigyáznom nekem, és ha nem készítenek fel előre, akkor egy gyáva állat leszek. Pont ez lehetett az oka, hogy mindig fel tudtam venni a kesztyűt minden nehézségben.

Az akkori években, mielőtt elkezdtem az egyetemet, megkaptam a tartózkodási engedélyemet, akkor született a fiam 1979-ben, már nős voltam. Feleségül jött hozzám Magdaléna. 1979. szeptember 17-én született Nelson, egy kis településen, Tiszaföldváron. Azért vittük Tiszaföldvárra, mert ott volt egy ilyen orvos ismerős, aki a Szovjetunióban tanult. A lényeg, hogy volt egy nagyon kedves kis klinika, és akkor volt indirekt kapcsolat a feleségem szüleivel gyakorlatilag ők ajánlottak, hogy a feleségem ott tudjon szülni.

Magdaléna szülei szerettek téged, elfogadtak? Ők oroszok voltak?

Az anyja volt orosz, ő Kurszkból való volt, ott született, de Leningrádban tanult, a férje meg itt Magyarországon született, de ő lengyel származású, és kiment tanulni Leningrádba, ott ismerkedtek meg. Magdaléna így született Leningrádban.

Nem is csodálkozom, hogy zavart volna, hogy ők szeretnek, vagy nem szeretnek. Mindig vannak gondok. Ha nem az anyós, akkor az após, ha nem az após, akkor az anyós, vagy mindkettő, vagy a lányt, vagy a fiút szokták utálni. Nem mindig jó ez a kapcsolat. Számomra inkább az volt fontos, hogy minden kontinensen a nagyszülők egy óriási nagy kincs, egy unokának. Az unokának mindig egy óriási nagy dolog, hogy van a nagyszülő. Anyám élt-halt az unokáért, nagyon messze volt, de ezen a messzeségen keresztül próbálta mindig érzékeltetni, hogy milyen jó lenne, ha vele lenne.

Ő nem is látta az unokáját?

De látta, hogyne, látta. A nagyapám már sajnos nem látta.

A nagyapa mikor halt meg?

1985-ben. Nelson akkor már hat éves volt, de akkor nem tudtam magammal vinni, mert én még az egyetem befejezése előtt voltam. Azt tudom mondani, hogy borzasztó fájdalmas, hogy mind a nagyszülők, mind a feleségem rokonai, testvérek olyan lelketlenség, hogy a temetésre sem jöttek el.

Nos hát. Befejeztem az egyetemet.

Onnan Tiszaföldvárról jártál fel?

Nem. Ott csak Nelson született. Szegeden voltam, befejezte ott a feleségem a főiskolát.

És akkor te a Szegedi Orvostudományi Egyetemre jártál?

Nem. A budapestire.

Befejezte a feleségem a főiskolát, Vácdukán kapott egy állást, és akkor oda mentünk, én meg itt Pesten voltam, és miután itt befejeztem az egyetemet, akkor úgy volt, hogy elmegyek dolgozni Norvégiába.

Közben a Belügy ellenőrizte, hogy tanulsz-e, vagy ki vagy, vagy mi van?

Voltak ilyen jelzések, hogy hova járok, mit csinálok. Volt egyszer, hogy elvittek kihallgatásra, hogy mit csinálok ott Zalaegerszegen, konzultálok, kinek csinálom, mit csinálok, ezek ilyen próbálkozások voltak, de  igazán mindig volt ilyen, mindenki gyanús volt. Akkori években ez így volt. Szerencsére nem volt olyan erős, mint a Szovjetunióban, de valahogy én szerencsés fickó voltam, hogy tekintve, hogy befosattam azt az illetőt, nekem állandóan volt vízumom, mindig kellett újra kérni, három hónapos vízumot. Megvolt a kapcsolat mindig tudtam utazni, mindig mentem vagy Bécsbe, vagy Berlinbe, Olaszországba, részben ezt csináltam. Akkor nagy csemege volt számítógép alkatrészeket hozni, videókat, elektronikai cikkeket.

Te észrevetted, hogy ez jó biznisz? Vagy rávezettek?

Úgy hiszem, hogy ez olyan, mint mikor az ember megy vadászni, és érzi, hogy hol van a vad nyoma. Akkor utána mész, és megérzed, hogy megéri, nem éri meg, számolod, és így mész tovább. Volt egy olyan, mint amikor itt Magyarországon divat volt ez a nyomorult szappan, ez a Lux szappan meg a Fa. Volt, hogy száz darabot, nem is százat, iszonyú mennyiséget hoztam, és nagyot profitáltam belőle.

Hogy hoztad be a vámon?

Tudod, a vámosok….., szóval akkor is volt korrupció, de a korrupció akkor nagyon olcsó volt. Akkor itt Magyarországon nem volt dobozos sör, nem volt kartonos cigaretta, tudod, Marlboro, az nagy dolog volt. Az ember hozott egy karton sört, vagy egy karton cigarettát, és mondta, hogy egészségére, és megvolt már. Az ember tudta, hogy ez a vámos mikor van szolgálatban, és akkor jöttem, ő meg ott ült. Ez volt az egyik lehetőség. A másik lehetőség volt, hogy amikor elindult a vonat, amelyik ment Olaszországba Rómáig és vissza, ennek az összes vagonjában jöttek a külföldi diákok, akik tanultak a Szovjetunióban, és ezek is jöttek seftelni, a vonat olyan volt, mint egy keleti bazár. Mindenki hozott mindent: harisnyát, bugyit, nadrágot, dzsekit. Mivel Szovjetunióban rettenetesen híres voltam, mindenki tudta, hogy ki vagyok én. Nagy hír volt, én voltam, aki merte elhagyni a Szovjetuniót. Olyan volt, mint aki megszökött a börtönből, és így lettem híres. Mikor mondtam, hogy én vagyok a Rafael. Hú, de megöleltek, te vagy a nagy Rafael, te micsoda arany gyerek vagy. Mondtam: gyerekek, én ezt hozom, tudtok segíteni? Persze, rakjad oda, és akkor hoztam csak egy kis zacskót, jött a vámos, ezt hozom, kész. A többinél volt a cucc. A többiek oda adták, itt Pesten átvettem, és vittem a kollégiumba.  Szortíroztam a kollégiumban.

Akkor dolgoztam is, mint ápoló a kórházban, több helyen is éjszakaiként, mint ügyeletes egyetemistaként. Nagyon jó volt ott a belgyógyászati klinikán. Jöttek Vecsésről a káposztás gazdagok, mindenki adott nekem nagy borravalót. Az akkori munkám nagyon emlékezetes volt, megismerkedtem Romhányi Józseffel, egy nagy költő, forgatókönyv író, filmrendező volt, egy szenzációs, fantasztikus ember volt.

A rímhányó Romhányi?

Igen. Lehetett látni, hogy ő mennyire fél, irtózott a haláltól. Mindig kérte, hogy legyek benn a szobájában. Emlékezetes idők voltak. Jó volt, szerettek engem ott, mindenki, akivel dolgoztam, mindenki, akit ápoltam, mindig köszönték.

Aztán befejeztem. Nem is befejeztem, hanem észrevettem, hogy vége lett az egyetemnek, és akkor indultam Norvégiába.

Könnyen vetted?

Könnyen vettem. Megmondom neked, hogy talán az első kettő év egy kicsit nehéz volt, legalább nekem úgy volt, de szerintem mindenkinek, tekintve, hogy elég nehéz ez a nyelv.

A latin?

Nem, a magyar nyelv. Az összes diák ismétel, mint a papagáj, senki sem tud magyarul. Gyakorlatilag amikor elkezdtem dolgozni, mint ápoló, jobban megtanultam a nyelvet, jobban megértettem, mint a többiek. Mire elkezdődött a harmadik éves orvostanhallgatói év, úgy tudtam magyarul, mintha azt mondanám, hogy elmentem hugyozni, annyira könnyű volt.

Mindenki félt a kórbonctantól, én meg előre hoztam a szigorlataim. Én egy hónappal előbb befejeztem a vizsgáimat, mielőtt a többiek elkezdték volna.  És indokoltam azzal, hogy nekem dolgoznom kell. És tényleg annyira könnyű volt, a negyedik és ötödik év is, az összes. Én egy közepes jeggyel fejeztem be itt az egyetemet. Elmentem Olaszországba és beiratkoztam, mert kint Olaszországban nem fogadták el a magyar diplomát, és beiratkoztam a padovai orvosi egyetemre. 

Akkor hány éves voltál?

1988-at írtunk, és már 32 voltam és a Nelson már 10 éves volt. Amikor elkezdtem a padovai egyetemet, közben már értettem, beszéltem olaszul, minden, amit olvasok azon a nyelven, már egyben van az agyamban (latin, olasz, magyar). Persze akkor magyarul is ugyanaz volt. El kellett kezdeni vizsgázni. Amikor látták, hogy gyakorlatias vagyok, mert az összes gyakorlatomat vidéken csináltam meg Salgótarjánban, Esztergomban, Hatvanban. Rögtön már látták ott kint, hogy képben vagyok mindenben, azt mondták, hogy neked nem kell járnod előadásokra, csak a vizsgákra. Mikor mentem a vizsgára, és tényleg röhögve csináltam az összes vizsgát, és jött ki az államvizsga, ami sokkal szigorúbb és testesebb, mint itt Magyarországon. Ez már a diplomamunka volt, mert nem fogadták el a magyar diplomámat, és még két évig kellett járnom az egyetemre Padovában.

Akkor még mindig med univ, és utána még a szak?

Igen. De ott közben lehetett a szakot is csinálni már, mert sikerült ott intézni. Szép volt a vizsgám. Egy fantasztikus élményem volt, tekintve, hogy az összes tanár, a dékán ott volt, publikum előtt kellett védeni a diplomát, és azt tudom mondani, hogy summa cum laude fejeztem be az egyetemet.

Itt meg közepessel.

Igen, de azért, mert mennyire meghatározó a nyelv. A magyar nehéz. Hogy most lehet tanulni angol nyelven, aki jól tanul, vagy német nyelven, ez egy óriási előny. Mert igazán amit tanultunk, bemagoltuk. Sok esetben nem értettük, hogy mi az ördög volt az.

Olaszul hol tanultál meg?

Azt közben tanultam. A spanyol az anyanyelvem, az olaszt pillanatok alatt átvettem, már előbb is beszéltem olaszul, mivel jártam gyakran Olaszországban.

Most hány nyelven beszélsz? Spanyol, orosz, olasz, magyar, angol, latin.

Igen.

Nem hét nyelven kéne beszélni?…….

Így befejeztem ott, és gyakorlatilag elkezdtem dolgozni ott is, meg itt is. Elkezdtem egy kisebb kórházban dolgozni, hogy gyakorlatot tudjak szerezni. Dolgoztam egy kórbonctanos osztályon a klinikai dolgok miatt, és sikerült az egész életemben, míg kint Olaszországban is egy olyan háttért teremtenem arra, hogy egy bizonyos politikai elittel sikerült megismerkednem, amelyiken keresztül el tudtam jutni arra, hogy jussak el Kínába.

De nem orvosként.

Nem, üzletemberként.

Magdaléna ezt hogy viselte? Ő itt volt Magyarországon?

Igen. A gyerek közben befejezte az általános iskolát, elkezdte az Anna Frank gimnáziumot…

És ő nem balhézott veled, hogy sose vagy itthon? Nem botránykodott?

Az egész dologban az volt fontos, hogy ők hogy éljenek meg, hogy legyen lakás, ne legyen albérlet. Ezt valakinek meg kellett teremteni, és aki ezt megteremtette, az én voltam.  Így valamit valamiért. Valakinek valamit kell csinálni. Nekem nem volt arra lehetőségem, hogy örököljek, hogy valaki segítsen, nekem kellett a fejemet forgatni jobbra-balra, hogy ezeket a dolgokat meg lehessen teremteni.  Így mindig azt figyeltem, hogy mit kellene csinálni.

Neked tehát jók voltak a kapcsolataid, a megérzéseid?

Jó kapcsolatom volt. Itt Magyarországon mindig próbáltam, hogy ápoljam ezeket a kapcsolatokat, függetlenül mindentől. Jött a rendszerváltás, ami egy nagy kamu volt az egész, de ezt beleértve sajnos sok mindent elveszített az ember. Sok mindent az ember elveszített, ami működött, tönkrement, és kellett nézni, hogy mi az, amit össze lehet hozni.

Én Magdalénára gondoltam, hogy vele jó maradt a kapcsolatod.

Igen. Néha volt, hogy két-három héten keresztül itt voltam Magyarországon (nevet).

A sebészi szakvizsgádat kint Olaszországban szerezted meg?

Kint Olaszországban, a diplomavédés után.

De nem is úgy indultál, hogy orvos akarsz lenni.

Igen. Pontosan itt, Magyarországon határoztam el, hogy orvos leszek. Mert amikor ide jöttem, és elkezdtem tanulni, az volt a gondolatom, hogy itt talán lehet folytatni a fizikát, de láttam, hogy távol volt ez az elképzelésemtől, és akkor elhatároztam, hogy cserélek, az életemnek egy új fordulatát határoztam el, és a fejem az orvoslásra adom.

Addig nem is érdekelt a dolog?

Igazán úgy hiszem, hogy annyira nem érdekelt, ráadásul irtóztam is a vértől. Ráadásul, hogy alkalmazkodjam ehhez az egészhez, hogy tudjak dolgozni, volt egy nagyon jó anatómiai gyakorló tanárom, aki – mivel a hullák formalinban vannak, gyakorlatilag semmi veszély nincs, hogy megfertőznek – akkor mindig javasolta, hogy ne vegyek kesztyűt, kézzel csináljam. Komolyan. Valahogy ne legyen az, hogy irtózom, hogy hányingerem van, ilyesmi. Tényleg az első jelenetet csináltam csupasz kézzel, ami egy kicsit kockázatos, de megcsináltam. Utána már nyilvánvalóan én is kesztyűvel csináltam tovább.

Ezzel kényszerített rá, hogy ne undorodjál?

Igen. Magamnak ezt úgy mondtam, hogy „Na, mitől irtózom?”

Mert ha elkerültél egy helyre Odesszában, és rosszul voltál az egésztől, idegileg egy érzékeny ember vagy, akkor gondolom a hullák, bűz, szagok, meg minden…

Igen. Pontosan, ez volt az a momentum, amit így felül tudtam múlni, ezeket az érzéseket.  Úgy hiszem, hogy az egész folyamat, amin az ember átmegy az életében, látod, hogy van egy célod, és ezek a célok előre hoznak, hogy neked talpra kell állni, nem szabad szétesni, mert ha szétesel, akkor préda vagy mindenkinek. Ezt felveszed a fejedbe és előre mész.

Úgy hiszem, hogy talán az én rosszullétem azért volt, hogy egyedüli gyerek voltam. Akármennyire szigorúan és keményen neveltek, mégis egy fészekben voltam, védve voltam, kényeztetve valamilyen szempontból, talán azt lehet mondani, hogy nagyjából azt tettem, amihez kedvem volt, és ott kellett szembenéznem egy másik realitással, ami ott volt. Amikor én onnan vidékről Limába kerültem, a vidék, mint egy erdős rész volt, Lima pedig egy nyüzsgő város volt. Olyan volt, mint mikor egy vadállatot behozol a városba, és akkor ott jobbra-balra nézel, nem is tudod, hogy hol vagy, kóstolsz mindent, szóval igazán tényleg itt látszik, hogy mennyire jól neveltek, mert én Limában egyedül voltam. Előttem volt minden: a drog, az alkohol, a prostitúció, minden, ott tálcán volt kínálva. De mégis tudtam valamilyen módon szembeszállni, ellenállni a kihívásoknak. Amikor Odesszába kerültem, mindig eszembe jutottak ezek a jelenetek. Odesszában erőt vett rajtam a reménytelenség, hogy milyen messze vagyok, és nem tudom, hogy mikor tudok hazaérni. Ez vezetett oda, hogy mindent, amit ettem, kihánytam. Ilyen bulémiás jellegű volt, hogy hiába ettem, de kihánytam. Gyakorlatilag ennek kapcsán az első orosz szó, amit tanultam ez volt: náda. Spanyolul az a jelentése, hogy semmi. Mindig úgy értettem, mert az oroszok mindig azt mondták, hogy semmit nem eszem, és közben oroszul azt jelenti, hogy „kell”, és mindig azt mondtam, hogy nem náda, én eszem, én eszem.  És ez volt az orosszal, később megmondták, hogy ez azt jelenti, hogy kell.

Mind emellett, hogy keserű, szomorú voltam, hiányzott az anya, a szeretet, hogy milyen távol volt az anyám, mégis kaptam egy óriási nagy emberi melegséget.  Jó volt. Még mindig a mai napig – pedig  nagyon rövid idő volt, fél évet, vagy egy évet voltam ott – úgy  emlékszem rá, mintha évekig tartott volna, mert egy fantasztikus időszak volt.

Akkor ott jártál a zsinagógába? Vallásos voltál.

Nem, én szartam az egészre. Valahogy a vallás nagyon távoli volt. Mondták a zsidók, hogy járjak a zsinagógába, de engem a nagyapám nyersen nevelt, és azt mondta, hogy ha létezik ez az Isten, miért van annyi disznóság. Ha te nem teszel ezért a földért, akkor megdöglik ez a kukorica, és nem lesz termés. Akkor mondd annak az Istennek, hogy jöjjön kapálni helyettem.  Egy nagyon materialista módon, klasszikus materialista módon, a realitásra neveltek. Tiltotta, hogy mesét olvassak. Azt mondta, hogy az élet nem mesékből áll, hanem tényekből.  Így gyakorlatilag azt lehet mondani, hogy aztán mégis egy nagyon bohém életet is éltem Odesszában.  Megismertem azt a bárt, ahová csak a külföldiek jártak, nekem kínálat volt, tudtam oroszul, nem kellett tanulni, szórakozni jártam minden este. Kúrni. Csajok jobbra-balra, pezsgő, vodka. Ennél jobbat nem is lehetett elképzelni. Tényleg ez fantasztikus volt ez az egész dolog, hogy mennyire habzsoltam bizonyos szempontból az életet.

Látod milyen érdekes ez a párhuzam a Nelsonnal, hogy ugyanez, csak ő kisiklott, nem is kisiklott, hanem kisiklatták. Mert ugyanebben a korban ugyanúgy felvette ezeket a dolgokat, élvezte, és te adtad neki a hátteret, ráadásul nem is saját maga, és akkor őt kisiklatták. De erről majd később…

Na, szóval, elmentem Norvégiába. Norvégiában nem tetszett az időjárás, az elkergetett engem onnan. Onnan visszajöttem Berlinbe. Berlinben nagyon sokat jártam. Ott volt egy nagyon szép, kedves zsidó kolónia, akik minden áron próbáltak invitálni, hogy maradjak Berlinben. Nem tetszett Berlin, akkor még zárt volt, ezt a zártságot nem nekem teremtették, és úgy képzeltem, hogy én egy keselyű vagyok, repülni szeretek. Nem egy csirke, amelyik egy ketrecben van. A bezártságtól nem bírtam Berlint. Így, mivel beszéltem olaszul, nagyon nagy barátságom volt az olaszokkal, végül mégis fent kezdtem meg az életet, Nyugat-Berlinben. Akkor onnan elhatároztam, hogy megyek Olaszországba, Velencébe. Velence más volt, az egy ékszer.

Hogy mentél, autóval?

Velencébe mindig autóval jártam. Mielőtt a fiam megszületett már voltak barátaim Velencében.

Ezt hogy építetted ki?

Részben talán egy tulajdonság, hogy kapcsolatot tudok teremteni. Ezzel a családdal, amelyikkel Olaszországban megismerkedtem, Lucionak hívják az egyik barátom. Vele a velencei pályaudvaron ismerkedtem meg. Csak úgy. Akkor neki hosszú haja volt, 23 éves fiatal srác volt, én is 23 voltam. Ő akkor ott a pályaudvaron dolgozott a menzán, mint aki összeszedi a tányérokat, és takarítja. Akkor mondtam, hogy nem tudom, hol fogok aludni, majd keresek valami olcsó szállást. Ő erre azt mondta, ha nem probléma, nincs nagy igényem, akkor ő szívesen meghív hozzá, anyukája úgysincs otthon. Elmentem hozzá, este találkoztunk a barátaival, beszívtunk egy kis hasist is, és akkor jól éreztük magunkat. Ez volt.

Tudod, mindennel le tudtam állni.  Amikor tudtam, hogy a Magdaléna vár egy gyermeket tőlem, volt egy szilveszteri ünnep, ahol nagyon berúgtam. Ez 1978 vége lehetett. Akkor mondta Magdaléna, hogy terhes. Ez volt az utolsó szilveszter, amikor én berúgtam. Soha többet nem ittam. Rettenetesen tudtam inni, mert megtanultam a volt Szovjetunióban, hogy hogy kell inni a vodkát, és bírtam nagyon.

Most iszol?

Nem. Úgy iszom, hogy alkalmanként egyet koccintani, egy fél decit maximum.

Ahogy oda kerültem Olaszországba, akkor ott volt az úgynevezett anarchista forradalom, meg volt a hippizmus, az utolsó dobások, béke és szerelem (szeretkezz ne háborúzz) és akkor az egészhez hozzá tartozott a hasis, és ott beszívtunk egy kicsit, de erre is volt egy pont, amikor éreztem, hogy kész, többet nem kell.

Szóval úgy hiszem, hogy a legnagyobb dolog, ha el akarsz érni egy eredményt, ezt a nyomorult drogot hivatalossá kell tenni. Hivatalossá kell tenni egy bizonyos irányítás mellett, csak akkor lehet eredményt elérni.

Éppen most tegnap írt alá Berlinben 22 tudós professzor egy petíciót, hogy ez a szigorú büntetés teória nem jó, semmi eredménye...

Tovább dolgoztam, csináltam különböző dolgokat, növekedtem odáig, hogy sikerült Olaszországban létrehozni egy légitársaság félét, ahol képviseltük volna a Malév érdekeit is. Rómában összehoztunk egy olasz és egy másik magyar partnert, gyakorlatilag két olasz, két magyar lett a vége. Sajnos rettenetesen sok időmet elvitt ez a dolog, és bíztam abban, hogy közben Nelson befejezte az Anna Frank Gimnáziumot, aminek a neve később Scheiber lett.

Miért küldted zsidó gimnáziumba, ha nem voltatok vallásosak?

Figyelj. Azért, mert ő kérte, hogy zsidó gimnáziumba menjen. Ő Dunavarsányban elkezdett egy polgári gimnáziumot, és nagyon csúnya volt az egész, nagyon rosszul bántak a gyerekkel. Állandó volt ez az egész hovatartozás, és elegem volt belőle. A tanár volt, aki állandóan lezsidózta, és ebből lett elegem, és elhatároztam, hogy Pestre megyünk.

Ő megmondta, hogy zsidó?

Igen. Nemcsak megmondta, hanem a tanárok valahogy megtudták, mert már ott fejezte be az általános iskolát is, és megbeszélték, hogy na, ezek zsidók.

Ott laktatok Dunavarsányban?

Igen, mert ott tanított Magdaléna.

Onnan kivettem a gimnáziumból, ezt az évet gyakorlatilag elveszítette, és akkor újra elkezdte Budapesten az Anna Frankot. A 90-es években az még egy kicsi iskola volt. Nelson befejezte a gimnáziumot 1999-ben. Ott jól érezte magát Nelson, mondta is, hogy vannak ott barátai, az egyik lánnyal, aki az osztálytársa volt, elkezdett járni.  Nagyjából elmondta, hogy őt semmiféle műszaki dolog nem érdekli, őt inkább valami irodalmi, humán dolog érdekli, és elhatározta, hogy beiratkozik oda a Rabbiképzőbe. Ott elkezdte a judaisztika szakot. Vallástant. Az az igazság, hogy nagyon sokat kint voltam Olaszországban, de nemcsak Olaszországba, hanem Kínába is jártam, elkezdtem szervezni a kinti repülős cégnek a működését.

Közben kiderült, hogy az egyik társam, bizonyos K. Péter ellopta a cég, több mint egy millió dollárját, ezt menekítette Svájcba. Feljelentettük Budapesten, persze a rendőrség semmit nem csinált, és úgy ahogy van, gondolom megkapta a részét a K. Pétertől, és így megszüntették a nyomozást.

* * *

II.

Akkor kezdődtek a gondok, és életem máig tartó fekete betűs napjai. 2001-ben Peszachon voltunk Rómában. Láttam, hogy a gyerek, vagyis a fiam, Nelson nagyon sovány. Amellett, hogy sovány, valahogy furcsán viselkedett. A fura viselkedés kapcsán elkezdtem jobban odafigyelni, hogy hol a gond, mert sejtettem, hogy valami baja van. Visszajöttünk Budapestre, és egy napon, egy este rájöttem, hogy valóban fogyaszt drogot. Igazán nagy döbbenet volt, hogy oda, az egyetemre jár egy B. János nevű hallgató, és egy akkori tanára L. T., a könyvtáros és szentírástant tanított. Az egészben az volt a csodálat, hogy tőle kapták a gyerekek a drogot. Közben meg minden pénteken a zsinagóga után, a délutáni imádkozás után, a kiddus után elmentek hozzá a lakására, mondván, hogy a Tóra nem tiltja a cannabis fogyasztását. Ez volt az elmélete ennek a derék L.-nek.

Nem tiltja a fogyasztást, elvitte őket a lakására, ment a Nelson, ment a barátnője, Zsófia, és itt ez az úgynevezett rabbi iskolának a tanárja arra vette rá a fiatalokat, hogy eszméletlenre drogozzanak, és amíg a Nelson nem volt eszénél, közben ő megfektette a lányt. Gyakorlatilag megpróbálta gyalázni a fiam, mivel neki fájt, hogy a Nelsont úgy kezelik ott, mint egy különleges gyereket. Mindenki úgy kezelte, hogy Nelson játssza az eszét, mit képzel, egy nagy Don Juan. Ezek a mendemondák mentek ott bent.

Akkor egy este kivallattam a fiamat, hogy van ez az egész. Ő elmondta, hogy kitől kapta a drogot. Elkaptam a tanárt, és mondtam neki, hogy Te L. nem szégyelled magad, hogy te tanár létedre mit csinálsz. Mi szülők bízunk abban, hogy olyan iskolába jár a gyermek, ami egy vallásos iskola, és mi az ördög ez az egész. Ez egy kupleráj, ez egy undorító és bűnös dolog, amit csinálsz, hogy jön ez az egész, hogy olyan baromságokat beszélsz, hogy a Tórában benne van, hogy a cannabist nem tiltja meg. Akkor kiderült, hogy ez az egész össze volt kötve egy bizonyos szudáni származású emberrel, aki itt bujkált Budapesten. A rendőrök és mindenki tudott erről az egész dologról.

Sajnos én vagyok a hibás, hogy akkor elhittem a mentegetőzését, hogy ez az ember egyedül él, ő egyedül támogatja a szüleit, a szüleik rokkant nyugdíjasok, ne csináljak semmit, ne tegyem őt tönkre, mert ha kirúgják onnan, akkor mi lesz a szüleivel. Én hülye, megettem ezt az egész disznóságot, és nem mentem utána.

Közben elkezdett próbálkozni, hogyan lehet kivonni a Nelsont ebből az egész dologból. Benne volt a L., a B., benne volt ez az arab, benne volt a főiskola, mert féltek, hogy én ki fogok pakolni, le fogom buktatni az egész bandát. Ez 2001-ben volt, 2001. áprilisban derült ki ez az egész. Ki kellett volna pakolni, el kellett volna vinni a fiam, de az emberség azt mondja, hogy van egy hovatartozás, nem akarja tönkretenni az intézményt, de igazán láttam, hogy nagyot hibáztam. A L. végül ki lett rúgva, de csak sok év után, miután én bementem, és mondtam, hogy botrányt fogok csinálni. Akkor lett kitéve ez az illető. Addig ott voltak és dolgoztak, ahol úgy néztek rájuk az emberek, mint nagy vallásos, hitüket gyakorló emberekre, közben gané emberek voltak. Azért nem hiszek semmiben ma újra, mert egy csalódás ez az egész, gané emberek, akik állítólag az Istennek a szolgálatát gyakorolják. Most az ortodoxiánál vannak. Milyenek, hogy a pofámba merik mondani, hogy ők nekem akarnak valamit irányítani, nem is élni, hanem tanácsolni. Mit tudnak tanácsolni? A disznóságot? Hogy kell lopni? Hogy kell félrekefélni? Hogy kell tönkre tenni valakit? Csak ezt tudják tanítani, mert az ilyen patkány ott bent van.

Milyen agresszív fickó volt ezt a L., egy beképzelt alak. Nemcsak beképzelt, hanem egy féreg volt. Amikor találkoztam vele, csak sunyított.

Meddig tartott ez az állapot a Nelsonnal meg a L.-lel? Mikor kezdődött, hogy volt?

2001 áprilisban derült ki. A Nelsont akkor eltiltottam minden jellegű szórakozástól. Iskolába, onnan haza. Nyáron megszerveztem, kiküldtem Olaszországba, egy bizonyos intézményben elkezdett dolgozni, Perugiában, az ottani egyetem kollégiumának lett a felelőse, aki a diákokat fogadja, előkészítette a szobákat, kirándulást szervezett. Ez nem zsidó egyetem volt, de egy zsidó barátom segített abban, hogy felvegyék oda nyári munkára. A gyerek két hónapon keresztül úgy élt, mint egy tiszta, tisztességes úriember.

Amikor visszajött onnan, más volt a színe, más volt az egész tartása a gyereknek. Rendbejött, és én elhittem, hogy minden rendben van, nincs semmi baj.  Eljött 2001 szeptembere. Visszament a Rabbiképzőbe, visszaesett az egész disznóságba. Sajnos akkor nem voltam ott, külföldön voltam, de éreztem, hogy jön a gond. Borzasztó csúnya álmaim voltak, és emiatt októberben hívtam telefonon és kérdeztem, hogy minden rendben van? Nagyon vigyázzatok, mert nagyon csúnyát álmodtam a Nelsonnal. Akkor Kínában voltam, ott dolgoztam, ennek a repülésnek a szervezését csináltam. Visszajöttem Magyarországra november 28-án és találkoztam ezzel az egész helyzettel, hogy a Nelson nincs itt, a Nelson elutazott. Valósággal megfagytam.

Magdaléna mit csinált, mit tudott, semmit?

Ő naív módon elhitte, hogy a Nelson elment tolmácsolni bizonyos izraeli üzletembereknek, akik mentek gyémántokat kínálni.

Hogy esett vissza a gyerek? Szeptemberben elkezdődött ugye a Rabbiképző…

Akkor ott rögtön kézbe kapta a L., nem közvetlenül, hanem a B. Jánoson keresztül, azonnal drogoztak orrba-szájba. Sajnos az anyja hibás volt, hogy ezt az egészet nem vette észre, nem látta, bizalommal volt, nem követelte, hogy Nelson nem mehet sehová, soha nem volt otthon. Odáig ment, hogy előkészítették, hogy elküldik, iparművészeti dolgokat hozzon el Ecuadorból. Elment. Az anyjának azt hazudta, hogy tolmácsolni megy bizonyos izraeli embereknek. Amikor visszajöttem, és mondta, hogy elutazott, rögtön tudtam, hogy itt valami gond van, óriási baj van készülőben.

Utána Nelson elmesélte, hogy hogyan húzták be a csőbe, vagy ki húzta be?

A B. János volt az, aki igazán felvette az egész előkészítő szerepet.

Őt ki vette rá? A B. miért gyűlölte a Nelsont?

Nem is gyűlölte, hanem már benne voltak ebben az egész szervezésben, hogy ki kell szedni Nelsont innen, mert itt az apja, mármint én, és az apja fel fogja borítani az egészet.

Amikor Te elvitted őt Perugiába, akkor szakítottatok az ORZSÉ-val?

Nyári szünet volt csak, már harmadikos volt, azt fejezte volna be.

Ő ezt hogy mondta el neked, hogy volt az egész?

Hárman voltak. Volt a B., volt L., és volt ez az A. az arab. Ez a szudáni, mert ez egy csapat volt. Ezek állandóan jártak bulizni, állandóan voltak összejövetelek. Ők látták, hogy itt veszély van, miattam. Pont emiatt van, hogy mikor én Magyarországra érkeztem, és nem találtam a Nelsont, akkor elkezdtem kutatni, és a sok utána járás közben felfedeztem a Nelson e-mail címét.

Nem lett volna egyszerűbb, ha csak szakítanak vele, hogy nem az ő társaságuk, és akkor nem kell őt bántani, hanem egyszerűen csak mellőzik? Miért kellett ilyen durván tönkretenni?

Szerintem az volt a legfőbb dolog, hogy minél távolabb tartanak engem, annál jobb.

De ha neki azt mondják, hogy nem barátkozunk veled, menj a francba, akkor is távol tartanak. Nem?

Talán nekik nagyon büdös volt, hogy én tudok erről az egészről minden részletet. Én már kiderítettem, hogy benne van ez az arab, aztán van egy néger nő, aki mind a mai napig itt, a környéken van a VIII. kerületben. Közben ott a Rabbiképzőben a vezetőség már tudta, hogy itt gondok vannak. De nemcsak hogy szemet hunytak, hanem mindenki csak ajnározta ezt a L.-t, hogy jaj, szegény, meg kell védeni, közben meg ment a disznóság, még mindig megy a disznóság, ma is fogyasztanak ott drogot. Ráadásul annyira tükröződik ez az egész dolog, amikor már ott kint elkezdtem a fiam után kutatni, és kiderítettem a fiam e-mail kódját, beléptem, és találtam egy levelet, amit a B. János ír a fiamnak, hogy „Figyelj Nelson! Tudod, hogy nagyon szeretlek, a haverom vagy, de az apád nagyon keveri a szart itt Magyarországon.” Mert én elkezdtem kutatni, hogy Nelson hol, merre van. Azt írta B.: „Nagyon keveri apád a szart, és három lehetőséged van: egy: golyó a fejedbe, második: börtön, harmadik: kurva sok pénz és nagy kapcsolat. Mi veled a harmadik lehetőséget választottuk. Megcsináljuk! Mindent bele!”  Érted? Ez az e-mail, amit felfedeztem, december 3-án volt. Én erre írtam a fiamnak, hogy ne csinálj semmit, mondjad, hol a büdös bánatban vagy? Mert akkor azonnal utazom és elhozlak, vagy elviszlek biztonságos helyre. Ne aggódj! De persze tudnod kell, hogy egy ember, aki állandó drog alatt van, kiszámíthatatlan. Labilis. Kint is nyomták bele.

Egyedül ment ki?

Egyedül.

Hogy ment ki?

Úgy volt, hogy a B. megy vele, de az utolsó pillanatban B. persze azt mondta, hogy majd utána megy. Ezért volt a Nelson egy hónapot ott kint. Több mint egy hónapot várt kint.

Ki mondta, hogy haza kell hoznia művészeti cuccokat?

Csináltak neki négy darab ilyen fa órát, és a fa órákba beépítették a drogot.

Mit?

Kokaint.

Mennyit?

Három kiló valamennyit.

A kokain miből van?

Koka levélből.

De az nem a cannabis?

Nem, nem.

Melyik a keményebb?

A kokain.

Akkor a Coca Cola is abból van?

Kezdetben igen. Az alapanyag a kokalevélből van.

Elkapták ott Ecuadorban, Quitoban az ottani reptéren december 16-án. Az Interpollal elvitték.

Ott ki adta neki oda ezeket a fa órákat?

Egy bizonyos ember, aki ott kint van, akit utána már nem tudtak azonosítani, hogy hol van, hol volt. Mire odamentek a rendőrök, már nem találták.

Mit mondtak, hogy hova kell vinnie, mit mondtak, hogyan legyen, mit kell csinálni?

El kell hozni ezeket a fa órákat a rabbi tanároknak, a rabbiképző tanárokhoz ajándéknak. Ez volt az etetés. Aztán, hogy ez az etetés részében mennyire tudatos volt a fiam, nem tudom. De ő mindig azt mondta, hogy soha nem volt tudatos, de mindig volt egy adag arra, hogy ő nem volt tiszta. Ezért amikor elkapták őt a reptéren, akkor kezdett ráébredni, hogy hol van, de már késő volt.

Állandóan ilyen álomvilágban volt?

Igen.

Ki fizette ki neki a repülőjegyét?

Ez az A., az arab fizette, a szudáni, akinek a szudáni üzlete volt a József körúton.

December 19-én én kaptam egy e-mailt onnan kintről az úgynevezett állami ügyvédtől, hogy sürgősen menjek, mert a gyermekem ott van. Hát, szétesik a világ! Szétesett minden körülötted, nem tudod, hogy mit fogsz csinálni, elmész egy ismeretlen országba. Még jó, hogy beszélem a nyelvet, de annyira kiszolgáltatott helyzet volt, mert nem ismersz senkit, elmész egy beajánlott valakihez, mindenért kérnek pénzt. Azonnal elrepültem, már december 21-én, 22-én már ott voltam Limában, 23-án voltam ott Ecuadorban, Quito-ban. Azért, hogy az úgynevezett fogdába el tudjak jutni, ahonnan szétválasztanak, hogy hova kell menni, egy harc, hogy ne kerüljön a legborzasztóbb helyzetbe, a legveszélyesebb helyre. Az, hogy el tudjál oda menni, ott bent meglátogatni, minden pénzbe került. Hogy bejutsz, ahogy bekerülsz a másik ajtón, már viszed a balhét. Vigyázni kell, hogy ne vigyél pénzt, mert mindenki követel tőled. Utána kezdődik a harc, hogy hova kerüljön. Ez is: levelet oda, fizetsz ide… Minden nap egy kétségbeesés. Futsz, és állandóan, mint ezek a hiénák Afrikában, hogy elkapjanak egy borjút, ilyesmit. Az egyik harap az egyik lábadba, a másik a másik lábadba, mindenki harap, és valahogy tudni kell erősebben futni, mert különben megzabálnak. És ez megy állandóan, az egész folyamatban. Odáig, hogy az egészet megismered, hogy hogyan működik, már jól megkajáltak.

Hogy jutottál be először? Kihez mentél, vagy mit csináltál? Életedben nem voltál Quitoban, ugye?

Elmentem egy családhoz…

Ott vannak zsidók?

Sajnos nem mentem hozzájuk, mert kevesen is vannak, egy másik dolog, amit tudnod kell, hogy amikor hallják, hogy drogról van szó, akkor mindenki zárja az ajtót. Egy nagyon büdös alak vagy, rohadt kurva, senki nem kíváncsi rád, mindenki irtózik tőled. Van egy srác, aki velem együtt tanult itt, Budapesten, és ő akart segíteni, hogy menjek hozzájuk, de sajnos a vége egy nagy csalódás volt, mert ők is ellopták tőlem a pénzt. Kértek arra, hogy fizetni fognak az ügyvédnek, vagy valakinek kell fizetni, hogy ne legyen olyan súlyos az ítélet, közben csak felmarkolták a pénzt, annyi.

Sokat?

 Elég sokat. Közben akkor, ha elkezdi az ember nézni, hogy egyáltalán hogy működik a börtön, milyen érdekek vannak ott kint és bent a börtönön belül, ez a pokolnak a pokla.  Ott vannak az igazi nagy keresztapák, akik tartják a markukat. Fizetni kell, hogy semmi gondod ne legyen, és ez az egész harc, hogy az ember lássa, hogy ez hogy működik, ez is idő, és sok idő elvész, amíg megismered, hogy mit kell tenned.

Hogy jutottál be?

A szakmám. Lehet mondani, a hivatásom segített. Az első napon ott álltam, nem tudtam semmit, egyedül kellett megoldani mindent, először az egész nemhogy a segítségemre volt, hanem majdnem a pokolba vittek.

A folyamat alatt lehetett – amit előbb mondtam – hogy teljesen az volt előkészítve, hogy engem kizavarjanak innen. Tudod az előzményekből, na ilyenkor keményedik meg az ember. Legalábbis én. Kétségbeesetten próbáltam bizonyítani, hogy a fiam nem egy bűnöző, egy áldozata ennek az előkészített disznóságnak.

Itt minden nap – tudták, hogy orvos vagyok – aztán be tudtam jutni a börtönbe, mert kezeltem azokat, akik betegek voltak, orvosi ellátást adtam, mert láttam, hogy ott senkinek nincs joga arra, hogy orvosi ellátást kapjon, mert ha beteg, orvost akar, akkor fizetni kell, a gyógyszerért fizetni kell, ezért mindig be tudtam jutni. És én pedig segítettem ingyen.

Először hogy mentél be? Odamentél a börtönkapuhoz és „Jó napot kívánok”, vagy mi?

Igen. Beengedtek, ezért is kellett fizetni. Mindenért.

Nem féltél, hogy téged is elkapnak, hogy korrumpálod őket?

Hát az az igazság, hogy ott már nem érdekelt. És ráadásul, hogy ilyen gondban vagy, nem érdekelt. Rutinná vált az egész. Ezért nem hiába mondják, hogy az ember a legborzasztóbb állat, aki mindenhez alkalmazkodik, és tud alkalmazkodni.

Közben kialakult valamilyen jellegű barátság bizonyos emberekkel, ismertek, mint orvost, mindenkinek segítettem, nemcsak a raboknak, hanem az ottani tisztviselőknek, a dolgozóknak, őröknek, ettől utam volt arra, hogy bármikor be tudjak jutni a börtönbe.

Mit szólt a Nelson, amikor meglátott?

Első nap, amikor oda érkeztem, ez december 23-a volt, akkor tombolt már a város a karácsonyi ünnepek miatt. Számomra ez a dolog egy rettenetes dolog volt, olyan voltam, mint egy számkivetett. Olyan tehetetlenül érzed magad, hogy a gyermeked áll a rács mögött, sír, sírunk együtt, fogjuk egymás kezét, és azt mondja a fiam, hogy apa, vigyél ki innen! Itt állsz Quitoban, 3000 méter magasan a tengerszint felett, a jéghidegben egy börtönben. Kint a közelgő ünnep vidám hangjai, a zene, itt bent pedig a jéghideg kőpadló, a bűz, tucatnyi ember egy cellában, hevernek rongyokon a hideg kövön, üvöltöznek, fenyegetőznek, röhögnek, mindenki mindenki ellen. Csak fogom a gyermekem kezét és tudom, hogy pár perc és el kell engednem, és visszahullik a halálos veszélybe, a többiek közé. Leírhatatlan érzés. És én annyira tehetetlennek éreztem magam, hogy eddigi életem során mindent el tudtam intézni, amit lehetett, még azt is meg tudtam csinálni, amire azt mondták, hogy lehetetlen, és itt találkozom először egy olyan feladattal, amitől teljesen padlón vagyok. Úgy hiszem, hogy ezt az életet talán … ezt is el tudtam viselni, ami lehetetlenebb, mint a halál. Tulajdonképpen be is költöztem szinte a börtönbe, hogy segítsek, hogy közel legyek. De arra gondoltam, hogy majd egy nap elmúlik ez a büntetés is, és ezen is túl leszünk. Felvettük a harcot, mindig mondtam, hogy mire kell vigyázni, minden hivatalban utána jártam, mit lehet tenni, mind Ecuadorban, mind külföldön és itthon.

Hogy kezdted el felgombolyítani, hogy indultál el?

Hát hallod…. Különböző történetek vannak. Az egyik mondja, hogy az egyik rab ezt csinálta, a másik azt csinálta, lopott, a harmadik gyilkolt, és mivel ez egy ilyen turmixféle a borzalomtól, akkor hallod, hogy ki mindenki hova jár, mit intézkedik, milyen intézmények vannak, és az egész szenny alatt sikerült megismerni egy ügyvédet, aki egy országgyűlési képviselő jogi tanácsadója volt, és egy rendkívüli angyal volt az illető. Ő sokat, iszonyú sokat segített abban, hogy mit kell csinálni, hová kell írni, hová kell mennem. Közben ezzel a készséggel, hogy az ember próbál kapcsolatot teremteni, sikerült megismerkedni a börtön jogi képviselőjével. Aki ismerte az összes jogszabályt. Hiába cserélik ki az összes igazgatót a börtönben, ez az illető tudja, hogy az egész börtön intézmény hogyan működik itt, Ecuadorban. Dr. Terán. A mai napig emlékszem. Figyelj!  Az egész genny alatt ez az ember volt egy tiszta hús. Mint ez a másik, dr. Kablera. Olyan emberekkel sikerült szerencsésen megismerkedni, akik valamilyen módon segítettek minket kijönni ebből az egész borzalomból. Nagyon sokára, nagyon nehezen, de sikerült valahogy.

Pénzért?

Nem. Őket nem fizettem sohasem. Nem engedték. A többieknek igen. A rablóknak, ezeknek kellett fizetni, hogy ne történjen semmi baja Nelsonnak, de ennek a két jó embernek semmit. A védő ügyvédnek persze kellett adni. Az úgy rabolta el a pénzt, hogy nem csinált semmit.

Az az ügyvéd, akit ajánlottak neked?

Így van, a barátom rokonsága ajánlotta.

Közben, hogy elkezdtem összeállítani a fő perhez az anyagokat, a legfőbb momentum volt, hogy kapjak Budapestről bizonyítékokat, részben a Nelson kihallgatásához. Mert a többi ember, aki részt vett ebben az egészben, nem volt meg. Senki nem tudta, hogy honnan kellett vinni, kitől volt. A Nelsonnak megvolt a pesti szál. Keresztnév, hely, minden. A nevek, hogy kik vannak benne ebben az egészben. Az is megvolt, hogy neki hová kellett volna vinnie. Ide Budapestre kellett volna hoznia Párizson keresztül.

De hol bukik az egész, hova jutottam ezzel az egésszel. A hét vége mindig jó volt arra, hogy sokáig voltam bent vele. Ahogy közeledtem oda, ahol laktam, volt egy utcai piac, amelyik szintén sokáig nyitva volt. Itt az utcai piacon mindig vásároltam olyan dolgokat, amiből főzőcskéztem, amit vittem a Nelsonnak a következő napon. Egy ismerősnél laktam, akit ott megismertem, ő segített a lakásban, albérletben, én kaptam egy ágyat ott, hogy tudjak aludni.  

Itthon a feleséged? Gondolom, Ő is összetört teljesen.

Gondolhatod. Telefonon beszéltünk. Később ő is kijött, mikor már könnyebben lehetett találkozni Nelsonnal.

A piacon vásároltam, és közben ott volt egy család, aki gyümölcsöt meg krumplit árusított, oda mentem vásárolni, mert ott volt a legolcsóbb, és látták a keserűséget az arcomon. Mondta: Uram, látom, hogy gondjai vannak. Azt mondta, érezni, hogy ön nem idevalósi. Mondja ismét: Látom, hogy gondjai vannak. Mondom: Igen, gondjaim vannak sajnos. Azt mondja, hogy és szabad megkérdezni, hogy mi a gond? Mondtam, hogy amit maga nem is tud elképzelni. Betegség? Mondom: Nem. Sajnos a fiam börtönben van. Mondta, hogy ez óriási nagy gond, és látja, hogy egy igazi szülő vagyok és akkor kérdezte, hogy miért van börtönben a fiam. Én mondtam, hogy mi a gond. Akkor az illető azt mondta, hogy figyeljen, én dolgozom az Interpolban.

Mi? A krumpliárus?

Igen. Szokott a feleségének segíteni a piacon, mert egy kicsit jobban tudnak így élni. Nyilvánvaló, ő egy ilyen százados volt, és közben az Interpol főnökének az egyik jobbkeze volt ez a csávó. Azt mondja, hogy nem tudok ígérni semmit, de tessék eljönni holnap a hivatalba, én ott dolgozom az Interpolban, és próbálunk segíteni, mert látom, hogy maga egy tiszta ember. Filmbe illő, de pontosan így volt.

Elmentem a következő napon, meghallgatott a főnöke. Elvittem az egész kihallgatási anyagot. Azt mondta. Uram, Lehet könnyíteni a helyzeten. A magyarországi Interpol tudna írni – mivel nincs még ítélet az Ön fiával kapcsolatban – tudna kérni valamit. Egy nagyon fontos tanú a fia, el kell szállítsuk Budapestre, mert akkor el lehet kapni az egész bandát ott, Budapesten. Ez egy nagyon jó indok. Ezt lehet csinálni, mert ott van az összes főszereplő, és az Ön fia ismeri mindegyiket. Igen, így van. Akkor tessék ide adni az egész kihallgatási anyagot, ők megtették a formaságokat, és elküldték az itteni Interpolhoz az egész anyagot. Kérik, hogy erről a három illetőről mit tudnak, és mi a vélemény a gyerekről, hogy itt ismerik-e, mint bűnözőt, vagy nem.

Az itteni Interpol – már a 2002-es évről beszélünk, valahogy május hónapban – elküldték az anyagot, de mivel én fizettem a küldést, megkaptam a tértivevény másolatát, és hívtam a Magdit, hogy légy szíves, menj el az Interpolba, és kérdezd meg, hogy megkapták-e a levelet. Mondtam, hogy nálad van ez a tértivevény, amit ellenőriztem a DHL-lel, hogy már megkapták. Menj el, és kérdezd meg, hogy megkapták-e. Ne mondd rögtön, hogy te tudod, hogy megkapták, hanem várjál, hogy ők hogy reagálnak. Ha ők azt mondják, hogy nem érkezett meg, vagy nem tudnak róla, akkor kérdezd meg, hogy miért hazudnak, itt van a feladóvevény, a DHL visszaírt, hogy átvették. Na, elment, megkérdezi tőlük, hogy erre az ügyre jött-e anyag. Hát, sajnálják, de még nem tudnak róla. De uram, a DHL már értesített róla, hogy átvették. Jaj, tényleg itt van. No. Erre a hatásra válaszoltak vissza, mondva, hogy valóban, ez az ember, akit a Nelson megnevezett, valóban kábítószerrel van kapcsolatban, de sajnos már elmenekült.  Ők már nem tudják elérni.

Már a szudánit…

Egyiket se. Se a B.-t, se L-t. Már elmenekültek. Ez volt a válasz a budapesti Interpoltól. Erre a válaszra én azonnal eljöttem megnézni, hogy egyáltalán mi van. Ide jöttem Magyarországra egy tizenöt napra. Utánajárok ennek az egész dolognak, hogy valóban ez történt? Mivel ismertem az összekötőt, egy bizonyos Lajost, ott bent a rendőrségen. Mondom: Lajos, mi van ezekkel az alakokkal? Azt mondja, hogy sajnos eltűntek. Mondom: Figyelj, ne hülyítsél meg! Miért kell nekem hazudni? Azt mondja: Jaj, ne haragudj, a főnökök mondták, hogy nem szabad ezzel foglalkozni. Akkor tudtam már, hogy itt a rendőrség is benne van ebben az egész disznóságban.

Nem akartak vele foglalkozni, mert zsidó, meg Rabbiképző, stb?

Nemcsak ez, hanem szerintem benne volt a rendőrség. Elmondom pontosan, hogy miért. Elmentem, megnéztem. Ott volt a szudáni büfé, ott volt a B. János, ott volt a L. A L. még mindig ott dolgozott a Rabbiképzőben. Na. Ez után a borítás után tették csak ki L.-t. Bementem a Rabbiképzőbe, hogy kérjek egy igazolást, hogy a Nelson ott hallgató. A S-től kértem az igazolást. A S. azt mondja, hogy vallásos. Annyit tudok – legalábbis amit én olvastam – hogy egy ember, akinek az a szerepe, hogy – úgy hívjuk pap, rabbi, pásztor – elvileg lelki közvetítőnek kell lennie, olyan embernek, aki próbálja, hogy legalább közvetíti a Szentírást, ahogy szokták mondani, mert mindig ezt a szót használják, hogy mit mond ez a Szentírás: nyújtsd a kezed annak, akinek szüksége van rá. Én nem kértem, hogy segítsenek, csak írja meg a valóságot, hogy valóban oda járt a Nelson. Amikor elmondtam ennek az illetőnek, hogy ezek a disznóságok történtek, akkor azt mondta, hogy ezt ne mondjam, mert ez nem igaz, és közölte, hogy a Nelson egy olyan ember volt, aki megfarkalta itt az összes lányt a Rabbiképzőben. Azt mondta, hogy az nem igaz, amit mondanak, ez egy hazugság, amit a L-ről mondanak. Mondtam neki, hogy ezt tudják a rendőrök is. A végén gyakorlatilag én voltam a fekete gonosz, hogy én miket mondok itt, és nem voltak hajlandóak semmiféle papírt adni. Egy nyomorult papírt adni, hogy Nelson oda jár, nem voltak hajlandóak adni.

Miért? Hiszen volt indexe, volt könyve, nem?

Ezt vittem is magammal. Ezzel bizonyítottam, hogy ő egyetemista volt. Volt egy rossz momentum, baromi módon bekattant az agya és hazudott. Így ment ez az egész disznóság, és visszamentem, és azon gondolkodtam, hogy milyen szomorú ez az egész dolog, hogy itt a rendőrök is benne vannak, de nyilvánvalóan bizonyítani nem tudtam, vagy nem voltam képben.

Bementél itt Budapesten az Interpolba?

Nem mentem. Minek? Találkoztam a rendőrrel, aki ott dolgozott. Elmondta, hogy leszerelt.

Ő interpolos volt?

Persze.

A Lajos? És őt kirúgták?

Nem. Szerintem most is dolgozik. Azt mondta, hogy ne foglalkozzak vele, mert sajnos ez van. Ráadásul egy finom fenyegetést is kaptam egy volt rendőrtől, hogy mit kavarom itt a szart, ha nem akarok szarul járni, akkor fogjam magam, és takarodjak innen. Törődjek bele, majd leüli és majd kijön. Volt már ilyen, na és?

Ezek után – láttam, hogy itt hogyan áll az egész dolog – közben tudod, az ember próbálkozik és olyan emberektől várna támaszt, mondván, hogy vallásosak, hogy van egy lelkük, ha akarnak segíteni, de mindenki csak azt nézi, hogy az ember nyomorúságából milyen hasznot tudna kihúzni. Hogy rúgjon még egyet bele.

Ez 2003-ban volt?

Ez még 2002. szeptemberben volt. Szeptember 7-én lett az ítélet.

Te nyáron voltál itt, mikor kértél ettől a S-től igazolást?

Május felé lehetett, még az ítélet előtt.

Nem adott egy igazolást, hogy oda járt a gyerek?

Nem. Egyedül aki adott igazolást, azt tőled kaptam. A Hannával voltam a BZSH-ban.

A Zoltai felhívatott engem, hogy írhatunk-e mi ilyesmit. Emlékszel? Írtunk egy igazolást, talán a kóser koszt miatt is.

Igen. Látod mindent megragadtam, hogy ki tudjam emelni onnan.

Milyenek a párhuzamos életrajzok, hogy tíz év után találkozunk. Hihetetlen.

Igen.

Segített a Külügyminisztérium is? Vagy Göncz Kinga?

A francot. Semmit. Az utolsó momentumnál próbálták azt mondani, hogy segítettek, de semmit. Senki nem segített itt. Egyetlenegy ember, amelyik tett egy lépést arra, hogy valami segítség legyen, az a Szili Katalin. A mai napig nagy szeretettel gondolok rá, hogy ez a nő bátran mert egy kibaszott levelet írni. Érted? Az akkori köztársasági elnökhöz is fordultam, amikor a fiam beteg volt, hogy kapjunk kint segítséget. Szartak egy nagyot rá. Persze a végén aztán mindenki azt mondta – minisztérium, állami korifeus, rendőr, főlelkész, stb… – hogy ő intézte el, és mennyit tett és segített. Pontosan megmondom: Nullát. Semmit. Egyedül voltam. Végig. A krumpliárus? Az igen… Arról nem tehet, hogy végül a hálón ő sem tudott átrepülni.

Az Interneten olvastam, hogy a Göncz Kinga írt az ottani miniszternek, hogy engedjék el Nelsont.

Figyelj! Ez egy nagy duma. Lehet, hogy ezt írta, de a valóság nem így volt. A valóság az, hogy én intéztem mindent. Senki, a kinti magyar tiszteletbeli konzul egy pedofil féle, részeges, egy beteg ember. Ez a tiszteletbeli konzul ott Ecuadorban a mai napig. Amelyik nem egy ember, hanem egy borzalom. Még magyarul sem tud…

Amikor mi megírtuk ezt, hogy kóser koszt, meg, hogy rabbiképzős volt, akkor utána te ezzel mire mentél?

Mire mentem? Tudod a fiam egy nagy börtönben volt, ahol én naponta fizettem, hogy ne bántsák. Sokat. Naponta kellett valamit adni, mindig kellett adni pénzt. 100-200-500-1000 amerikai dollárt. Például, hogy legyen normális cella, kellett vennem 1000 dollárért. Amelyikben nem is lakott egy hónapig sem, mert utána kitették onnan. Mindig van egy főnök ott, akinek kell adni a pénzt.

Láttam, hogy ott nagyon rossz vége lesz, akkor elkezdtem machinálni, hogy onnan ki kell emelnem. De onnan kiemelni az úgynevezett klinikára is egy tortúra, mert ott is vannak különböző akadályok. És akkor összeszedtem az összes papírokat, mondtam, hogy nézzék meg, ha nem csinálják meg, akkor egy óriási botrány lesz. Ennek a hatására akkor ki tudtam vinni a klinikára. A börtönön belül, de mégiscsak egy klinika.

Ez volt az a női igazgató? Megfenyegetted? Vagy hogy volt?

Megfenyegettem, hogy az izraeli külügyet hívom, ha nem tesznek valamit ennek a zsidó gyereknek az érdekében, akkor nagyon nagy gondok lesznek. Ebben a szent pillanatban fogták és bevitték, mivel már ott volt az összes bizonyíték. Kóser, meg ez meg az. A másik oldal meg, hogy ő saját magáról tudott gondoskodni, mert tudott főzőcskézni.

Izraelből nem segítettek, vagy Olaszországból?

Olaszországnak nagyon-nagyon nagy köszönettel tartozom, Izraelből is jött kis segítség, biztonsági okokból nem mondom, hogy honnan érkezett egy támogatás. Olaszországból Bolognából, Rómából, Torinóból, Milánóból a zsidó közösségből. Hasonló módon érkeztek levelek, amelyek támogatták, hogy ez a gyerek az áldozata ennek az egész disznóságnak. Neked is nagyon-nagyon köszönöm, és emlékszem arra, hogy segítettél nekem.

Magyarországon soha nem is nyomoztak ebben az ügyben?

Nem is volt ügy.

Nem jelentetted fel őket?

Dehogy. Minek? El voltam foglalva, hogy élve maradjunk és meg tudjam menteni. Mert ahogy oda került, ott kellett dolgoznom, hogy ebben a klinikában tudjam tartani. Ebben a klinikában maximum három-négy hónapig lehet valaki. Már büdös kezdett lenni a helyzet az ottani igazgatónak, mert három hónap után minden áron ki akarta rúgni a fiamat.  Ez egy nő volt, azt mondta, hogy milyen koronaékszerem van arra, hogy ott tartom a fiamat. Sikerült elérnem a két jogász emberemen keresztül egy olyan papírt szerezni az ottani belügyminisztertől, egy olyan utasítást, hogy a Nelsont csak miniszteri utasítással lehet erről a klinikáról elmozdítani.

Miért csinálták meg?

Érkeztek a támogató levelek. Ezen keresztül ők is látták, hogy a gyermekem nem egy bűnöző. Mint a többi, akit elkapnak a reptéren, ő az egyik közülük. Ezek közül ritka, aki bűnöző. Ezek kétségbeesett emberek, akik pénzhiánnyal küzdenek, drogfüggők. Ezeket ott „szamaraknak” hívják, akikkel példát statuálnak. A sajtónak, a nagyvilágnak. Előre kiszemelt „szamarak”. Én mindig azt szoktam mondani, hogy ezeket az embereket a WC papírhoz lehet hasonlítani, szarsz egy nagyot, megtörlöd a segged, és lehúzod a WC-n. Ezek az emberek így vannak. Mert a kábítószer nem érkezik hátizsákban, se bőröndben, hanem konténerben érkezik. Nap, mint nap konténerszámra, érted? Hivatalosan. Tudja mindenki: a politikusok, a vámosok, a rendőrök, mindenki tudja. Óriási nagy, a legnagyobb pénzcsináló ipar. Nagyobb, mint a fegyver. Az USA első embere és Európa első embere tudja ezt. Óriási pénz van benne. Abban a szent pillanatban, ahogy hivatalossá tennék, vége van az üzletnek. 

Budapest ebben milyen szerepet játszik?

Tranzit ország, innen szortírozzák. Tudjuk, hogy ide érkezik egy óriási nagy tömegű anyag kokain és ópium, innen osztják.

Marihuana?

Az már gyengének számít.

Azért nem indítanak nyomozást Budapesten, mert zsidók, vagy azért mert ők is benne vannak a kábítószerben, vagy azért mert leszarják…

Azért mert szerintem benne volt a rendőrség is.

Ebben az ügyben?

Így van.

Tehát ez nem egy általános rendszer, hanem egy egyedi ügy?

Benne voltak ezzel a szudánival. És elmondom miért.

Várjál. Hogy volt? Ecuador? Kakukkos óra? Nem kézenfekvő lett volna arra gondolni, hogy küldjék el postán? Inkább menjél ki Ecuadorba, ott fogsz kapni négy faórát, vagy fadobozt. Szegény elhitte? Elég gyenge mese, nem? Azt ki szervezte? A szudáni? Ő egy beépített ember volt, esetleg egy rendőr?

Persze. Szerintem benne vannak. Is-is. Érted? Szállítottak is, meg benne is voltak. Igen.

Neki volt egy ecuadori kapcsolata?

Így van. Hát nagyon undorító.

A szudáni javasolta a L.-éknek

ezt a dolgot?

A L. kontaktusban volt ezzel a szudánival, és a fő embere volt a B. Ez a B. volt, aki szállította a drogot oda a Rabbiképzőbe, és ő osztotta mindenkinek. Gondolom a jó társa volt ez a L. T.

Hogy jön ebbe bele ez a S?

A S. szerintem tudott erről az egész dologról. Hogy ő miért nem tett semmit, azért mert valami érdeke lehetett. Mert különben akkor miért nem tesz ellene. Hallja, hogy ez történt, meg is tárgyalja ez az ember otthon. Miért tartalak meg? Azért mert kiváló, amit csináltál? Az ő helyében fel kellett volna, hogy hívjon engem, és szembesíteni ezzel a L. T.-vel, és mondják meg, hogy egyáltalán mi történt. És feljelenteni!

Vagy elvinni vérvételre és kész. Ennyi az egész.

Ha ezt nem is csinálja, de kellett volna szembesíteni. Kellett volna engem felhívni, és megkérdezni: Uram! Mi ez, amit ön kitalált? Mondtam volna neki, hogy Uram, ez az az illető, aki ezeket a bulikat csinálta. Akkor te meséld el, hogy honnan kaptátok a drogot.

Vagy egyszerűen azt mondani, hogy kérem, az összes ember… most itt a Rabbiképzőben, van egy nagyon kedvezményes, ingyenes egészségügyi szűrés, és mindenkitől vért vesznek. Egy pillanat alatt meg lehet állapítani. Én emlékszem, hogy nekem kellett megírnom, hogy a L. … de nem kirúgtuk, hanem menjen el közös megegyezéssel a könyvtárból, de az később volt.

Ekkor már szerintem 2005-ben járunk.

Akkor mégiscsak volt valami kábítószer botrány, mert akkor ő már nem volt itt. Akkor az mi lehetett. A Zoltai mondta, hogy ne rúgjuk ki, hanem közös megegyezéssel elmehet. Akkor ott megint volt egy botrány?

Én nem tudom. De én mondtam, hogy fel fogom jelenteni, megíratom az újságban, hogy milyen disznóság folyik a Rabbiképzőben, hogy még mindig ott van ez a szemétláda.

Közben, hogy már tudtam, hogy a Nelson biztonságban van, kezdtem keresni, hol tudok venni egy olyan helyet a börtönben, ami a 4-es börtönben van, ahol csak politikusok, frissen bukott köztársasági elnökök, országgyűlési képviselők, rendőrök voltak. Ezek között volt egy igazi nagy keresztapa. Ez a bukott elnök, aki ott bent volt támogatta ezt a keresztapát politikailag, aki szintén megbukott. Az ő saját repterén megbukott 1500 kg. kokainnal. De őt a politika buktatta meg. Ő bent volt ebben a különlegesben, a 4. sz. elit börtönben, mert félt a nagy börtönben lenni, hogy ott valami gondja lesz esetleg, azaz megölik. Itt kaptam az igazi erősítést, ez a keresztapa megerősítette az én gondolatomat, hogy ez az egész nagy kábítószer üzlet a világon csak úgy tud menni, hogy a legmagasabb szinten lévő vezetők, rendőrök, bírók, vámosok, mindenki tudja. Hajóval hozzák, konténerben jön. Ez egy óriási nagy duma, hogy ezek a srácok, akiket elkapnak, ezek szállítják. Ezek egyike sem tud szállítani, mindegyik elesik.

Ezeket azért buktatják meg, hogy a nagy menjen?

Igen. A közvélemény előtt megmutassák, hogy mennyire harcolnak a kábítószer ellen. Ez egy óriási nagy hazugság, és mindenki beveszi ezt az egészet, hogy hú, most akkor a reptéren, most akkor a vonaton elkaptak valakit. Ez egy nagy képmutatás. Közben jönnek a konténerek. Csak gondolkozzunk reálisan. Peruból csak kokainból jön 1000 tonna évente. Szorozzuk meg ezerrel, az egymillió kilogramm. Ez évente. Akkor miket mondunk mi? Hogy a büdös bánatba gondolják, hogy az ezer tonna ilyen hátizsákokban jön ki. Egymillió kilogramm. Ez csak kokain. Másképpen nem lehet. Nyilvánvalóan látszat az egész. Már megvan a reptéren, hogy érkezik ez az ember, már utána kell menni, futtatják a kutyákat, hogy hú, kurvára észreveszik a kutyák. Ez hazugság. Gondolkozzunk csak fiziológiailag. Hogy az ördögben tudja ezt a kutya kiszagolni, amikor ez az egész vákuumban van. Hát ne hazudjunk magunknak. Itt van a disznóság. A televízióban, a rádióban ezt kell mondani az embereknek.

Ez a világ már fejreállt. És egy nagy szakadék felé megyünk. Miért? Mert sajnos ebből a kábítószerből táplálkozik a terrorizmus. Ez a legjobb forrás. Nézd meg az összes terrorista csoportot, miből finanszírozzák magukat. Indirekt módon azokat is az állam finanszírozza, mert ők engedik, hogy menjen a kábítószer-biznisz. Abban a szent pillanatban, hogy legálissá teszed, már megszűnik az egész. Akkor levágod az egyik legnagyobb táplálék részt, ami van.

Na jó. Álljunk meg egy pillanatra. Ott tartottam, harcoltam azért, hogy a Nelson a klinikán legyen.

Hogy került a klinikára?

A klinikára úgy került, hogy az összes levél, amit sikerült kiharcolnom Olaszországból, Magyarországból, nem a kormányoktól, hanem intézményektől, ez mind arra segített, plusz a többi ember, akiket sikerült összeszednem ott kint arra, hogy segítsenek meg, mert a fiam nem egy bűnöző, ez tette lehetővé. Plusz az én színjátékom, hogy eljátszottam, hogy a külügyből telefonálnak a börtönigazgatónak, hogy kerüljön oda a fiam.

Az ecuadori vagy az izraeli külügyből?

Nem. A magyar külügyből. Magyar akcentussal beszéltem, és szerencsémre megkajálták. Tudtam, hogy ott csak négy hónapig lehet…

Mit mondtál annak az igazgatónőnek?

Hogy nagyon rosszul fog járni, hogy ki fogják rúgni. Ha bármi történik a zsidó gyerekkel, akkor óriási nagy gond lesz. Mert itt már gondok vannak. Szerencsére ezt megkajálta, és a gyerek amikor még ott volt, én már előre kezdtem dolgozni, mert tudtam, hogy ott sokáig nem lehet, hallottam, hogy van ez a 4-es sz. elit börtön, ahol a politikusok vannak, hogy tudnám oda vinni. Dolgoztam benne, oda vittem, és amikor már ott volt, jött ki egy olyan törvény, hogy aki jól viselkedik, és az ítéletének majdnem a felét letöltötte, akkor már szabadlábon kijöhet. Ezen elkezdtem dolgozni, hogy feltételes szabadlábon legyen.

Ez csak az ecuadoriakra vonatkozott?

Nem. Mindenkire.

Honnan volt erre pénzed?

Volt ennyi spórolt pénzem. Mindenem ráment, az egész addigi életem. Oda költöztem.

Aztán a fiam odakerült a 4-esre,

Oda hogy került?

Egy óriási, úgynevezett sakk-matt játék volt, mint a lovi. Aki tudja, mit jelent lovizni, az érti. Kockáztattam. Jártam az országgyűlési képviselőkhöz, kerestem a legjobb ügyvédet, akinek kapcsolata van. Az egyik ügyvéd apja orvos volt, orvosszakértő. Ez mind közrejátszott, hogy ezt az egészet el lehessen érni. Meg a pénz természetesen. Szokták mondani, hogy pénzért a majom is táncol.

Az a helyzet, hogy kiderül előbb-utóbb az igazság, és nincs tökéletes bűncselekmény, erre én saját magam is rádöbbentem, amikor a Nelson bekerült a 4-eshez. Amikor a 4-es kapuja kinyílt, és oda bement a gyerek, akkor szembetalálkozott – mert ott nem voltak sokan, csak húsznéhányan, annyi ember volt, mint egy iskolai osztály, ahol ezek a bankárok, elnökök voltak – találkozott azzal a rendőrrel, aki letartóztatta őt a reptéren. Azt mondta a rendőr, hogy ő elmesél mindent, ahogy történt valójában. A fiam erre azt mondta, hogy nem, ne meséld el nekem, hanem apámnak mondd el. Mivel engem mindenki tisztelt azért, amit elértem, akkor az illető elmondta, hogy a Nelsonnak a neve már egy hónappal előbb le volt adva az ecuadori rendőrségen, hogy fog érkezni egy illető, ilyen magas, így néz ki, ilyen ruházat lesz rajta, hogy hívják, és el kell kapni. Ez érkezett a budapesti rendőrkapitányságról.  A magyar Interpoltól.

Az nem ugyanaz.

A magyar rendőrségtől érkezett. Nem közvetlenül, hanem az angolokon keresztül. Innen ment Angliába a hír, Angliából meg oda.

Tehát beköpték.

Persze. És így tudom neked mondani, hogy igen, itt ezért nem volt érdekük, hogy az Interpol bármit csináljon, hogy ne jöjjön a fiam ide, mint tanú, mert akkor rögtön kiderült volna, hogy mi is áll a háta mögött ennek az egésznek. Ez a tény.

Ki volt a besúgó?

Itt kell, hogy legyen az egész mögött L., B. János és A., vagy saját maga a Rabbiképzőből valaki.

Ezek a S-ék sem szerették a gyereket?

Biztos, hogy valami antipátia lehetett, mert amikor én elmentem hozzá kérni az igazolást, igazán semmire nem volt hajlandó, egy egyszerű papírt is odaadni, mondván, hogy oda járt.

Egy másik, ami számomra egyáltalán gyanús, vagy egy nagy kérdőjel, ha ő valahogy nem volt megfelelő ember ott a Rabbiképzőben, miért nem rúgta ki. Amikor tudták, vagy nagyjából sejtették már, hogy gond volt, miért nem rúgta ki az egyetemről, mondva, hogy nem megfelelő ez az ember.

A L.-t?

Nem. A fiamat például.

Ezt az ecuadori rendőr mondta, hogy ők már tudták előre és várták? Ez egy interpolos rendőr volt, és ott ült benn?

Igen, az volt. Ott ült. Őt is lépre csalták, aztán leültették.

Az nem lehet, hogy hazudott?

Nem. Mert ő fosott tőlem, hogy intézkedem, hogy visszakerüljön a nagybörtönbe.

Ott kinyírták volna.

Igen.

Amikor még a nagybörtönben volt a Nelson, és állandóan fenyegetőzött egy ember, hogy fizessek, fizessek. Kellett telefonálnom, hogy viszem a pénzt.

Neki volt telefonja?

Minden volt ott bent. Telefonált, hogy fizessek, mondtam, hogy nincs pénzem, 100 dollárom van, de valamiből élnem kell, de várjon tíz napot, addigra jön a pénzem, és akkor fizetek.  De közben, hogy mivel ment a gépezet, hogy el tudjam vinni a Nelsont a 4-eshez, és előbb a klinikához, akkor az illető egyik napról a másikra  rájött, hogy nincs már ott a Nelson, és már semmiféle nyomást nem tud gyakorolni rám, durván ez volt a negyedik nap, amikor a Nelson már a másik részen volt, a klinikán, az illető, aki nemcsak engem készített ki, hanem egy csomó embert, a börtönigazgatóságon tudták, hogy ezt az embert muszáj elvinni egy másik helyre. Jött a parancsnok, hogy elviszik egy tengerparti börtönbe. Elvitték oda a másik börtönbe, ami nem szigorúbb volt, hanem más bűnözők voltak ott, más közeg, nem tudod, hogy milyen erők vannak bent. Mindegyikben mások az erők, nem tudod, hogy kivel találkozol. Itt igazi dzsungel-törvények vannak. Oda került. Ott is akarta játszani a nagyfiút, körbefogták és jól elintézték. Rögtön a második-harmadik nap, ahogy megérkezett. Megölték. Mivel én voltam az, aki átszállíttatta a Nelsont a másik helyre, a légtérben az a gondolat maradt meg, hogy én intéztem, hogy ez az illető oda menjen. Pedig csak egy véletlen volt. És ezután az összes más intéznivalóval kapcsolatban mindig arra gondoltak, hogy hú, nekem óriási kapcsolatrendszerem van, és mindent el tudok intézni, és biztosan én intéztettem el őt is. Így részben az ottani dolgozóknak és az elítélteknek a börtönök között mennek üzenetek. És ezek az üzenetek ilyen legendák lesznek, és te legendává válsz benne. És az ottani dolgozók elhisznek mindent, mivel ezek mind labilis emberek, mindnek valami disznóság van a háta mögött, tehát mindegyik fosik, hogy lehet, hogy igaz, és emiatt az ember miatt nem akarom megütni a bokám. Ebből adódóan gyakorlatilag bárhová mentem, nemhogy becsukták volna az ajtókat, hanem amikor megérkeztem, kinyílt az ajtó. Mindig megvolt a készség, hogy segítsenek.

Milyen ruhában jártál?

Öltönyben.

Meleg volt?

Ott Quitóban nem. Ott hideg volt. 3000 m magasan van.

Ez a készség is hozzásegített, hogy bárhová mentem, mindig találtam valakit, aki segített.  Nelson aztán a 4-esben volt, a 4-es után egy rövid időn belül, egy fél éven belül már kihoztam az utcára. És amikor kihoztam az utcára azt gondoltam, hogy szerencsére vége van ennek az egésznek, ennek a pokoli időszaknak, és kezdünk egy normális utat, újra építeni a jövőnket.

És akkor ezt már a feleséged tudta?

Persze. És el is jöttem ide Európába, hogy nézzem hogyan tudnám újra indítani a munkáimat, és sajnos akkor, 2007-ben, valahogy ugyanígy áprilisban értesítettek kintről, hogy valami csúnyaságot fedeztek fel a gyerekben, és meg kell műteni sajnos.

Rosszul lett kinn?

Nem. Egy ilyen nyirokcsomó megnőtt, ilyen nyirokcsomó nagyobbodás lett.

Persze, az idegességtől jött ki?

Sok minden van tudod benne. Ez az igazság, hogy miután kijött ez az egész, jött a műtét, jött a kezelés, és a végén csináltak egy újabb CT, akkor rosszul lett, és akkor kiderült, hogy áttétek vannak. Akkor elkezdtük kint a kemoterápiát, ami egy elfuserált dolog, rosszul csinálták, kapott egy trombózist.

Akkor még nem volt meg a Humin? A szer, ami esetleg hatásos lehet és segíthet.

Sajnos nem. Abbahagytam ismét az összes munkáimat, csak arra koncentráltam, hogy ezt csináljuk meg, A Humin? Az segített volna talán, de az egésznek a vége, hogy nem pontosan a tumor miatt halt meg végül a fiam. Jött ez a borzasztó periódus, amikor elkezdtünk harcolni azért, hogy el lehessen hagyni azt az országot. A fiam volt talán az első külföldi az ecuadori történelemben, aki megkapta a kegyelmet. Amikor a kegyelmet megkapta, akkor először Peruba mentünk, ott töltöttünk tíz napot, hogy helyrehozzam őt, hogy felülhessünk a repülőgépre, és hazajöhessen az operáció után, és két kemoterápiás kezelés után. Nagyon gyenge volt, kapott egy trombózist. Nyilvánvaló, hogy ez az egész vágy, hogy újra hazajöhessen, oda, ahol született, és oda, ahol az édesanyja, az ismerősök, a barátai vannak egy külön erőt adott erre az egészre, de itt is elveszítettünk egy évet az onkológián. Itt félrekezelték. Ahelyett, hogy valahogy jobban lett volna a kezeléstől, nőtt egy plusz daganat a hasüregében, egy tizenhét centis, a jobb veséje teljesen tönkrement, áttétek voltak a nyirokcsomókban. Gyorsan felkerestem egy volt tanáromat az urológián, és akkor a Délpesti Kórházban 2009-ben újra meg kellett műteni. Kivették a jobb veséjét, kivették a tizenhét centis daganatot, kipakolták a nyirokcsomókat, újra elkezdték a kezelést. Megismerkedtem valakivel, újra elkezdtünk egy új kezelési formát odáig, hogy helyrejött a gyerek. Én láttam, hogy egyre nehezebbé válik itt a helyzet Magyarországon, és akkor elkezdtem építeni újra az összes dolgaimat Dél-Amerikában mind orvosi, mind oktatási szempontból. Elkezdtem egy egyetemen tanítani Peruban, és elkezdtem egy mezőgazdasági programot egy földön ott kint. Közben, hogy a fiam teljesen rendbejött elújságolta, hogy nősülni fog.

Visszatérve még: Az a rendőr miért mondta el neked, hogy ez így volt: Budapest, meg London, meg Ecuador?

Azért mondta el, mert ő gondolkodott, félt attól, hogy miért nem várt meg engem, egyezett meg velem. Mert általában akit elkapnak ott kint és hallják, hogy pénzük van, akkor meg szoktak egyezni. És akkor úgy csinálják, hogy ez téves volt, meg kidobják a kábítószert, vagy eltüntetik, és azt mondják, hogy jaj, ez csak tévedés volt.

Ez itt is így van?  Pesten is?

Hát, nem tudom. Mindenhol a világon érdekek vannak, és ahol az érdekek vannak….. valamit csinálnak. Voltak ilyen pletykák, hogy bizonyos magas politikusoknak a gyerekeit elkapták, pld. egyiket Ecuadorban, vagy a másikat Ausztráliában, és semmi nem történt, hazajöttek símán.  Azért, mert közbeavatkozott rögtön első kézből a politika.

Amikor a gyerek hazajött, akkor a Rabbiképzővel teljesen szakított? Akkor már vigyáztál rá?

Nem. Már a fiam is undorodott ettől az egésztől, mondta, hogy igazán, ez egy olyan intézmény, hogy milyen kár volt, hogy időben nem vette észre. Semmiféle tiszteletet nem érez ezek iránt az emberek iránt, akik ott vezetik az intézményt, számára ez a bizonyos S. .. na, mindegy. Azt mondta a fiam, hogy lehet, hogy jártam ezeken a téves utakon, de biztos, hogy nekem több emberi tartásom és gerincem van, mint ennek az embernek. Tudjuk, hogy ennek az embernek milyen csúnya múltja van, tudjuk, hogy kicsoda, eljátssza itt a rabbit, de milyen erkölcsi alapja van, hogy ő megítéljen engem.

Akkor mit tanult tovább? Mit csinált?

Levelező tagozaton befejezte ezt a szociális munkás szakot.

Zsófival mi lett?

Közben akkor már más volt, férjhez ment, gyermeke is lett, talán újra férjhez ment, nem tudom. A fiam nem gondolt már rá. Tudom, hogy valamilyen levelet írt neki, de sem ő, sem én már nem voltunk kíváncsiak erre a lányra. De nincs semmiféle harag. Próbálta a fiam építeni az életét, nagyon bízott benne, nagyon szerette azt a lányt, akit elvett feleségül, igazán nagy tervekkel indult, gondolta, hogy ha nem lesz itt jó helye, akkor megy tovább Olaszországba, vagy Izraelbe, vagy Dél-Amerikába. Pont ezért jöttek Dél-Amerikába júliusban, megnézni. A fiam részéről szerelem volt, ő nagyon szerette a lányt, de az ő részéről nem tudom megítélni, hogy valóban ő is ugyanezt érezte volna. Az biztos, hogy nekem a mai napig egy fájdalmas pont, hogy amikor sajnos újra bementek a kórházba, és senki nem szólt legalább nekem, hogy mit kell csinálni, mit kellett volna csinálni. Nyilvánvaló, hogy ő már nincs, csak azt tudom, hogy semmit nem tettek érte, hogy életben lehessen, megmaradjon. És ráadásul a kollégáim, ezek az úgynevezett orvosok, ők csak az utolsó napon, amikor meg akarták műteni, rájöttek, hogy tüdőgyulladása van. Biztos, hogy őt egy nagyon nagy mellékhatás is érte, még jobban levitte. De bármit mondanak, csonkították az életét.

Melyik kórházban volt?

A Belgyógyászati Klinkán. Engem teljesen kikészített agyilag, hogy ha én bemennék ehhez az orvoshoz, és megnézném, hogy ki ez, aki ezt megcsinálta, biztos, hogy megfojtanám. Mert olyan dumát mondtak, hogy máj elégtelenség. De a leglaikusabb ember, aki nem orvos, az is tudja, hogy ha a máj teljesen elégtelen, akkor az ember teljesen sárgává válik.  Akkor ne mondjon nekem ilyen hülyeséget. A másik, hogy megnéztem, hogy a gyereknek egyáltalán milyen volt az állapota mielőtt eltemettük. Telefonon kértem, hogy ne boncolják fel, mégiscsak egy zsidó gyerek, ott tilos. A Kerepesi úti temetőben van eltemetve. De még ideiglenes, biztos, hogy gondolkozom, hogy valami biztonságos helyen legyen. Lehet, hogy a zsidó temetőben. Farkasrétre esetleg felhoznám.

A feleséged hogy viseli el?

Beletörődik. Szerencse, hogy ő dolgozik.

Mikor halt meg Nelson?

2012. szeptember 11.

Azóta Nelson feleségével meg is szakadt a kapcsolat?

Én nem mondom neked, hogy neki mindig a mai napig nyitva van ez az ajtó, bármikor tud jönni, kulcsot is adtunk, hogy jöjjön, ezen kívül neki .. Hátnem… Ő úgy kezeli, mintha idegen lenne. Mintha én idegen lennék. Ő azt várja, hogy csak én hívjam fel. Ez nem így működik. És én teljesen kivagyok arra, hogy miért nem voltak képesek szólni, amikor én mondtam, hogy mit kell tenni. Arra sem voltak képesek, hogy felhívjanak, hogy elmondjam, hogy mit csináljanak, hanem ők várták, hogy én hívjam fel őt, és mondjam meg, hogy mit akarok. Egy ember egészségéről, életéről van szó. Nem egy kutyáról vagy egy macskáról, vagy nem egy zsák krumpliról. Ráadásul a férjéről. Az após írt nekem egy e-mailt, mondván, hogy hallotta, hogy már itt van, de igazán még nem látta. Akkor miről beszélsz te énnekem?

Ő hogy állt hozzá ehhez a házassághoz? Mármint fiad apósa.

Figyelj! Pletyka szempontból azt mondja, hogy ők nem értettek egyet ezzel az egész házassággal. 

Hogy ismerkedtek meg a fiatalok? Gondolom a leendő apóson, Iványi Gáboron keresztül, nem? Őhozzá jártak ki Békásmegyerre?

Én elutaztam, néha a Nelson járt oda, közben a Nelson találkozott fiatalokkal, a Nelson egy gentleman volt, sármos gyerek, találkoztak a lánnyal, és megkérte, hogy menjenek kávézni, pizzázni, meg utaztak együtt.

Van egy fénykép róla az Interneten, hogy bottal járt.

Igen. Akkor, amikor a trombózis volt. Kint, meg itt egy darabig, amikor még nagyon csúnya volt a lába, de aztán már nem.

Gondolod, hogy Iványi Gábor ellenezte ezt a házasságot?

Egy héttel azelőtt, mikor ide érkeztem, és már egy hét múlva lett volna a házasság, akkor bent az Oltalomban – így hívják az alapítványt, meg a főiskolán – ezek a pletykák járták, hogy mind a jövendő apósa, mind a jövendő anyósa nem értenek egyet a házassággal, mert nem az az ember, akit gondolnak, de a lány akarta. Igen. Én közben beszéltem a fiammal, mondom: fiam hallom ezeket a pletykákat, azt mondja a fiam, apa, én is hallottam. És hogy gondolod? Ő erre azt válaszolta, én nem az apját, nem az anyját veszem feleségül, hanem őt. Fiam, jó. Csak remélem, hogy melletted állnak majd.

A temetésre eljöttek?

Hát persze. Ők szervezték az egészet.  De az első tudod mi volt? És itt ütköznek a dolgok. Tudod mit akartak csinálni? El akarták hamvasztani. Hívtak engem kint, nem is ők hívtak, én hívtam őket. Mondom a lánynak, a temetésről mit gondolnak. Azt mondja a Julcsi, hogy el kell hamvasztani. Mondom: Micsoda? Menjenek már, itt nem hamvasztanak el senkit. Akkor elviszem, mert Nagyorosziban van egy kis zsidó temető, és gondoltam, hogy oda viszem. Mert ott laktak valamikor a dédnagyszülők, Magdi dédszülei. Gondoltam, hogy oda viszem, és utána jött, hogy ahol nekik van a templomuk, ott lehet temetni. Aztán nem kaptak engedélyt a III. kerületben, de valószínű, hogy csak kitalálások voltak, és akkor jött a Kerepesi.

Mi az, hogy nem kaptak engedélyt Óbudán?

Nem kaptak. Nekik van az egyházuk, és ott van ilyen park féle, oda akarták temetni. Ez egy mese volt az egész, valahogy szépíteni akarták a csúnyaságot.

Szegény gyerek.  Ezt a gyereket állandóan lépre csalták, még holtában is? Lépten-nyomon becsapták. Elővigyázatlan volt, mert érezte, Te vigyáztál rá mindig kicsi korától. Azt hitte, hogy még mindig vigyázol rá lépten-nyomon. Nem?

Pedig valahogy szeptember 2-án vagy 3-án beszéltem vele. Ennek az ügyvéd ismerősömnek van egy sebész barátja, és mondtam neki, hogy vidd el légy szíves ahhoz a sebészhez, mert azonnal meg kell nézni, mert hányingere van a gyereknek, de semmi gond nincs, hanem egyetlenegy dolog van, hogy ott, ahol megműtötték, nőtt egy vadhús, és ez a vadhús nyomta az ideget. Ezért amikor telítve van a gyomra, akkor hányingere van. Mondta, hogy jó, elment a Nelsonhoz, és amikor a Nelson elhatározta volna, hogy oké, megyünk, akkor elmondta a feleségének. A felesége pedig elmondta ennek a barátomnak, hogy ha én valamit akarok, akkor hívjam fel őt, és mondjam meg neki, hogy mit akarok. Ez volt a süket duma. De mivel ennek az ürgének telefonáltam, kérdeztem mi van? Azt mondta, nem akar eljönni a fiad, nem tudom, hogy miért, de azt mondta, hogy beszéljek a feleségével, a felesége ezt mondta. Akkor én rögtön telefonáltam a fiamnak. Mondom: Fiam, egyszer nem hallgattál rám és nagyon ráfaragtál fiam, most megint nem akarsz hallgatni rám, és remélem, hogy ez nem úgy lesz, de megint nagyon csúnyán fogsz ráfaragni. És nehogy végzetes legyen ez az egész. Elmondtam, hogy kicsit pressziót gyakorolok, csináld azt, amit mondok. Erre a gyerek azt mondta, hogy hát igen, igazam van. Akkor mondom: Fiam, akkor miért nem csinálod. Az ember elmegy, hogy segítsen magán, miért nem csinálod? Jó, jó, akkor most elmegy a vizsgálatra, és utána akkor rendben lesz. Elment a klinikára. bevágták ezt a szar kemót, és kész, vége.

A felesége azóta hogy él?

Nem tudom. Több mint egy éve nem beszéltünk.

Újra férjhez ment? 

Nem tudom. Hát, nyilvánvaló, nyitott, nincs férje, fiatal, persze, hogy férjhez megy, senki nem akarja megakadályozni ezt a dolgot. Nincs se jogi alapom, másik, hogy miért tenném tönkre az életét. Egy dolog, amivel nem vagyok kibékülve, hogy egyáltalán semmit nem csináltak a fiammal.

Ez nagyon tragikus, ez a vég.

Tragikus. Nagyon tragikus, hogy sokszor hazudunk magunknak, hogy már a túlvilágon leszünk, akkor az Isten mellett leszünk. Kicsit ebből a szempontból hasonlóan gondolkodunk, mint a muzulmánok, ez óriási nagy hazugság. Nincs többé. Meghalunk és vége van. Hányszor megyek a temetőbe, mit nem adnék, ha azt mondanák, hogy most rögtön, azonnal engem eltemetnek, azért, hogy a Nelson felkelhessen, és szívesen helyet cserélnék vele. Érted? És nem így van. Tudom, hogy ott lent van, és soha többet nem fogom látni. És ez a tény.

Azóta téged nem bántottak? S-ék nyilvánvalóan tudják, hogy itt vagy.

Engem? Semmit, mit tudnak bántani? Egyetlenegy dolgot tudnak csinálni, ha mernék csinálni, fogják, és lelőnek. Ahhoz, hogy lelőjenek ahhoz az kell, hogy kurvára jól eltaláljanak, mert ha nem találnak el jól, én betemetem őket.

Nem félnek tőle, hogy akciózni fogsz?

Nem tudom. Biztos vagyok, bízom magamban, abban, hogy én az igazságot keresem. Azt akarom, hogy egy napon ők bűnhődjenek meg.

Az nem jutott eszedbe, hogy végleg elmenjetek Magyarországról? Mi köt ide?

Erre is dolgozom. Semmi nem köt ide, az égvilágon semmi. Gyakorlatilag nem köt semmi ebből a szempontból. Egyetlen dolog köt ide, hogy a gyermek itt van eltemetve. Ez az egyetlen. Most próbálom az összes munkámat újra szervezni, visszaállítani, mert az egész nagy tartalékom teljesen beleöntöttem ebbe az egészbe. Mert csak az érdekelt, hogy lássam új emberként a Nelsont. Ez részben sikerült. Boldog voltam három éven keresztül, hogy tudtam, meggyógyult, új életet kezdett, van egy szerelme, éli az életét. Gondoltam, hogy jó úton van a gyerek.

Megérte, mert neki is volt három szép éve.

Igen. De amikor már feltételes szabadlábon volt ott kint, nagyon sokat voltunk együtt, leültünk esténként egy-egy kávézóban és mindig mondta, hogy apa, egy dolog van, amit nagyon sajnálok, hogy majdnem tönkretettelek. Mondtam, fiam, ezzel ne foglalkozzál, az a lényeg, hogy szabadon vagy. Egészségünk legyen, és meglátod, hogy újra csinálunk nagy dolgokat. Már mellettem leszel, akkor már egyre jobb lesz, óriási dolgokat fogunk csinálni együtt. És valahogy így is volt, mert a gyerekben volt minden. Volt vagányság, volt kreativitás.

Egy dolgot nem értettem. Amikor te először kivitted a börtönből a klinikára, akkor az kamu volt, akkor nem volt beteg?

Nem. Persze, hogy nem.

Te produkáltál ilyen diagnózisokat?

Akkor, amikor ott bent jártam a börtönben? A többi ember miatt. Én nem csak a Nelson miatt voltam bent a börtönben, hogy a Nelson beteg lett volna, hanem én szolgáltam a többi rabot. Meg az őröket és a tiszteket. Mindenkit.

Értem, de hogy került be a klinikára?

Ez a klinika belül van a börtönben. Csak ez egy elkülönített rész, és miattam engedték meg, mert ezen a részen gyakorlatilag olyan emberek vannak, akik lelkileg teljesen kivannak, valamilyen függőségük van, és ott ilyen terápiás, pszichológiai krízis központ működik. És oda sikerült menekíteni, mert ott viszonylag kevés ember volt.

Utána a négyesben?

A Négyes volt egy nagy művelet. Akkor ott már indokolnom kellett, hogy ő olyan iskolába járt, nem volt bűnöző, a szülői háttér jó, nem vagyunk bűnözők, művelt emberek vagyunk, iskolázottak. A gyerek magatartását is nézték, hogy a gyerek mit csinál ott bent. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy oda vihessem. Nagyon jól focizott…..

Most hogy vagy?

Létezem.

* * *

Hallom a primer indulatokat: Nagyon helyes, bűnhödjön!!! Minek csinálta. De a részletek, az ügyek egyedisége nélkül ez csak a népharag, és a vérgőzös bosszúvágy….

Engem nagyon megrázott ez a történet. Elgondolkodtam. Szoktam.

Ismerünk-e olyan apát, anyát, vagy ismeretlenül bármely szülőt, rokont, aki mindent odadobva, ekkora bizalommal és szeretettel ilyen körülmények, lelki ráhatások, környezeti ingerek közt, ekkora nyomaték ellenében, ilyen hittel és megszállottan ezt megtette volna a gyermekéért. Vagy inkább hallgat a rendőrre, hogy „hagyja, majd kijön, ha letelt.” Kijön?

* * *