Gyerekkoromban valahogy nagyhirtelen óriási divattá lett a gombfocizás. Először csak Anyu gombos dobozában rejlő, minél laposabb és tetszetősebb, főleg gyöngyház és jól csúszó gombok lettek ezen őrület áldozataivá, majd később – nyáron a téli, télen a nyári – eltett göncök kerültek könyörtelenül megcsonkításra, leginkább, ha szép színesek is voltak, és neadj’Isten kitettek tán egy egész csapatot. Elég sok konfliktus kerekedett ebből, ha ilyen irodalmian akarnám körülírni az ezekért az illegális csapatépítésekért kapott korholó pofonokat, a türelmes visszavarrásuk közben hallgatott morgolódásokról már nem is szólva. Az igazsághoz tartozik, hogy ritkán kaptam egy-két flemmet, azt se úgy szívből igazán, ámbár néha nagyon is kiérdemeltem volna. Később továbbfejlesztésre került a dolog, mert a szomszéd gyerekek, kis barátaim elkezdtek dicsekedni, hogy a kerületben megbúvó trafikokban komplett, arcképes focicsapatokat lehet vásárolni, és hát én ismét társadalmi hátrányokat szenvedtem el a leszakított gatya és kabát gombjaimmal, hogy ne mondjam röhögés tárgyaivá lettem. Pedig én alkottam meg a házban a legklasszabb pályát is, valami óriás méretű prespán lemezből, amit nagy szorgalommal zöldre festettem, a hozzávaló, kötelező fehér csíkokkal és körökkel, műanyag kapukkal, stb… Izgalmas meccseket játszottunk, és kialakuló grafomániámat felhasználva én írtam mindig a meccsek eredményeit mindenkinek. Viszont, egyre nehezebben viseltem, amikor édesanyám télikabátjának gombjait kedvenc csapatomról, a Vasasról elnevezve, a meccs alatt ordítottam Mészöly és a többiek neveit, a többiek pedig agyon röhögték magukat rajtam, az ő díszes és fényképes piros-fehér Honvéd meg zöld-fekete Győri ETO, vagy éppen zöld-fehér FTC egyen-műanyag gombjaikkal lőve nekem a szebbnél szebb gólokat. De, pénzem továbbra sem volt, hogy kövessem példájukat az Attila úti vagy a Márvány utcai trafikok mélyén várakozó – és egy nagy papírlapra kigumizott – elegáns gombfoci csapatok megvételére. Ám, a türelem rózsát terem, egyszer csak rámragyogott a szerencse.
Megjelent ugyanis Fortuna alakját magára öltve, bár kissé elhízva az alagsorból Erzsi néni, aki – szokásához híven – fennhangon pletykálta Anyunak, hogy mennyire felment hirtelen az ezüst ötforintosok, és egyáltalán az ezüst ára. Mivel családunk teljesen mentes volt bármely értéktől, főleg a nemesfémektől, a lakásunk díszét képező rongyszőnyegek ára viszont érintetlen maradt, így Erzsi néni előadása abszolút érdektelenségbe fulladt. Erzsi néni azonban tovább rikácsolt önfeledten. Bizonyságul előadta, hogy a két házzal feljebb lévő kis Tejcsarnokban Babi néni, a tejcsarnokos eladónő egy-egy ezüst Kossuth ötforintosért most akár harmincöt forintot is ad, és ez óriási. Ő máris eladott neki kettő darabot, és vett rajta egy csomó szemes kávét, cigit, stb….. Anyu – nagyon naiv és jóindulatú lévén – azonnal hárított: Nincs nekünk Erzsikém ezüstünk, sőt, jószerivel szinte másunk sincs, honnan lenne, na, ebből is kimaradunk. Tulajdonképpen ez így is volt, és a téma ezzel részükről le is zárult.
Ám, hopp-hopp. Mi is jutott némi üzleti érzékkel megáldott személyem eszébe, a pletykálkodást hallván. Ezüst ötforintooos?? Hiszen nekem van, nem is egy! Történt ugyanis, hogy amikor nyaranta, a tanév végén meglátogattuk Lőrincen a nagyszüleimet, Anyu édesapja, a szeretett Nagypapa mindig megkérdezte: Na, és hogy tanult az “én kis unotkám”? Van a bizonyítványban sok ötös? Nagy büszkén – persze már felkészülve és reménykedve várva a kérdést – mutattam a bizonyítványomat, mint megdönthetetlen bizonyítékot, ami valóban általában jeles volt összességében, csak az a fránya torna meg rajz ne lett volna….. Magyarán, nagyjából hülye voltam mindenhez, semmi kreativitás, viszont nagyon szorgalmas, tehát a legrosszabb fajta.
Eleinte csak egy nagy tábla szerencsi Tibi csoki volt a jutalmam, amit a Mama adott. Később a Papa úgy érezte ez kevés, és a jó bizonyítvány elismeréseképpen – mivel nagy Kossuth-rajongó és tisztelő volt, ki tudja miért… – ilyenkor inkább mindig elővarázsolt az éjjeliszekrény mélyéről egy “talérkát”, ő így hívta, azaz egy ezüst Kossuth ötforintost, és ajándékképpen átnyújtotta, hozzátéve, őrizzem meg, ez majd emlékeztet rá, ha már ő nem lesz. Szépen megköszöntem, azonban mivel nem volt ehető, nem sokra értékeltem, Anyukám pedig rögtön elvette, hazahoztuk, becsomagolta celofánba, és eltette a varrófiókjába, a biztonság kedvéért. Megismételve a szentenciát, hogy majd ha már nem lesznek, emlékeztessen az – immáron három – ezüst ötforintos. Őriztük is becsülettel, Anyu az emlék miatt, én pedig semmi értelmét nem látván. Szinte el is felejtődött, hiszen később szegény Nagypapa is elment, az utánpótlás “talérkák” sem érkeztek…..
Most azonban elmémben lehullt a lepel a porosodó emlékekről, azonnal nekiestem a varrófióknak, és ki is guberáltam onnan a három csillogó ezüst ötforintost rögvest. Már rohantam is Babi nénihez, kérdeztem, hogy van-e még kereslet ilyesmire, ő pedig készségesen átvette a Kossuth-ötforintosokat, kezembe nyomva az ellenértéket, százöt kemény és stabil magyar forintot. Úgy éreztem, életem üzletét kötöttem meg, és azzal nyugtattam magam, hogy majd a Nagypapára a Vasas, a Brazil válogatott és a portugál Benfica gombfoci csapatai fognak emlékeztetni, sőt, sokkal, de sokkal jobban, mint a varrófiókban unalmasan megbúvó ötforintosok. Különben is, a három ötforintos az én tulajdonom volt, én dolgoztam meg érte, és már akkor is kifejlett jogérzékem meg egyre csak bíztatott belül: csináld csak, jól csinálod, jogod van hozzá, te leszel a sztár a házban. Alig vártam a másnapot, nyár lévén iskola nincs, jártam sorra a jólismert, és kirakataikkal régóta csábítgató trafikokat. Nagy-nagy szerencsémre egy csapat – a hozzávaló focigombbal együtt – éppen harmincöt forintba került, így hát megvettem a fentemlített három imádnivaló műanyag gombfocicsapatot, arcképekkel a tetején, ott vigyorgott rám Pelé, Eusebio, Mészölykém, Ihász, Palotai és a többiek. Aznaptól általában én páholtam el mindenkit a házi bajnokságban. Sajnos, lett azonban egy kivétel, de erről majd később. Az új szerzeményekkel persze némi kötöttséggel tudtam csak játszani, azaz kizárólag a szomszédban, és kizárólag biztonságos körülmények közt, ma azt mondanák, zárt kapuk mellett. A többiek pedig nem is kérdezték, mitől törtem fel ennyire, épp elég szomorkodást okozott nekik a sok vereség, stb…
Szóval, látszólag minden jól alakult. Ámde egy-két nap múlva Anyunak eszébe jutottak az eldugott “talérkák”. Elmondta, mit is mondott Erzsi néni, és megnézi, mert végülis nekünk is vannak ezüst ötforintosaink, megvannak-e még. Végigböngészte a varrógép fiókját. Semmi. A gombos dobozokat. Semmi. A ruhásszekrényben az ágyneműk alatt, semmi. Én meg egyre jobban szűköltem, valahogy éreztem, hogy a dolgok kezdenek nem jó irányt venni. Meg ugyebár meg is kérdezte: Kisfiam! Emlékszel még a Nagypapa ezüst ötforintosaira, amiket a jó bizonyítványokért kaptál? Én becsomagoltam, és eltettem a varrófiókba, hogy meglegyen, de most nem találom. Nem adjuk el semmi pénzért, csak leellenőrizném, megvan-e, mert az Erzsi néni mondta, hogy most milyen sokat ér. Ugye nem nyúltál hozzá? Nagy szemeket meresztve néztem rá: Anyu, nem tudom, én nem is láttam, amióta elvetted és Te valahová elraktad. Keresd csak, meg kell lennie! Ha odatetted, ott kell annak lenni!
Na, de biztos, hogy nem láttad? Mondom, hogy nem, keresd csak! Anyám egyre idegesebben és izgatottabban feltúrt mindent, még a spájzba is bekukkantott az üvegek alá, hátha véletlenül egyszer átpakolta. Én meg egyre jobban izzadtam, látván szegénykét, ahogy keresi. De reménykedtem, hátha megtalálja, tekintve, hogy mindig is hittem a csodákban. Lassacskán vége volt a kereséseknek, majd csak meglesz, Anyunak más dolga is lévén, sőt még az se tűnt fel neki, hogy az elmúlt napokban folyton vállaltam, majd én vásárolok Babi néninél tejet, kenyeret, stb…
Ám egyik délelőtt elmentünk a többiekkel focizni a Tabánba, a “Ketrecbe”, és ezalatt Anyu kiszaladt valamit venni Babi nénihez. Ekkor – tudtom nélkül – vészjósló felhők kezdtek az egyébként ragyogó napsütésben fejem fölé tornyosulni. Babi néni, mivel nem tett nekem hallgatási fogadalmat, megkérdezte Anyut: Magdika, nincs még több eladó ötforintosuk? Anyu meglepetten válaszolt: Eladó ezüst ötforintos? Nincs, nem is volt. Érdekes, köpött tovább Babi néni, Oszika a napokban hozott hármat is, mondta, hogy maga küldte. Igen? Ez felettébb érdekes, na, viszontlátásra! Anyukám nagysietve kifizette a cechet, égnek álló hajjal elrobogott, és “nagy szeretettel” várt haza.
Ebédre, jól kipirulva, boldogan és mit sem sejtve megérkeztem, és kérdeztem, mi lesz ebédre. Anyu kedvesen, de valahogy – abszolút hallásomat kicsit megtévesztve – lehajtott fejjel, hogy dühét leplezze, mondta: Nagyon finom lesz, a kedvenced, fogod szeretni. Sőt, gyere csak be a konyhába előtte, mutatok valamit. Végtelen bizalommal még mindig nem gyanítottam semmit, Anyu maga elé engedett, jól becsukta a konyhaajtót, majd a köténye alól előkapta a nagy fakanalat, és engem beszorítva a sarokba elkezdett irdatlanul püfölni. Járt a keze, mint a cséphadaró. Te büdös kölyök, te megátalkodott átkozott kis tróger, hazug, lelketlen csaló. Eladtad a Papa ötforintosait, pedig azok emléknek lettek szánva, rohadt kölyök, és hagytad, hogy napokig keresgéljem. Olyan verést kapsz, hogy majd erre fogsz emlékezni az ötforintosok helyett! Zenei tudását is bevonva kiabálta, úgy elver, mint a kétfenekű dobot, meg hogy még az eget is nagybőgőnek nézem majd. Ezzel párhuzamosan – az egyébként béketűrő és galamblelkületű Anyu – tovább csépelt megállás nélkül, még egy összecsavart konyharuhával is csapkodott. Sajnos olyan pozícióba kerültem a konyha sarkában, hogy nem bírtam kiugrani, és elmenekülni. Igazságtalanságot és jogtalanságot emlegettem, de a végén már rimánkodtam, és biztosítottam, hogy bevallok mindent, őszintén, és soha többé, stb…
Persze, hogy soha többé, hiszen már több ezüst ötforintos nem volt. Óriási szerencsém volt, mert végül, Anyu szinte kívülről látva az eseményeket, groteszk védekező mozdulataimat, dühe is enyhülvén, annyira elkezdett nevetni, hogy ki tudtam szabadulni a fogságból, kirohantam a lakásból, és megfogadtam, soha többé nem is jövök haza, ekkora igazságtalanságot átélve. Az utcán, délután fél kettő volt, Babi néni épp zárta a Tejcsarnokot, látta, ahogy sírva, jól elverve futok felfelé az utcán, kicsit szégyenkezve széttárta a karját, nem is köszöntem neki, csak rohantam sértődötten. A Naphegy téren üldögéltem egy padon, az engem ért sérelem okán revansot fontolgatva. Ez eltartott egészen késő délutánig, amíg Apu, a védőszentem meg nem érkezett a munkából, na, akkor visszamerészkedtem én is a lakásba. Szépen mindenki előadta a saját szemszögéből a történteket Apunak, aki próbált komolyságot erőltetni magára, kevés sikerrel. Én a jogaimat és a jó üzletet hangoztattam, Anyu pedig azt, hogy nem az ötforintosok miatt kalapált el, hanem, hogy a bolondját járattam vele napokig. Vacsorát is kaptam végre, és a dolog el volt nagyjából intézve, velem együtt, habár azután még sokszor megkaptam felemlegetve a későbbi disznóságaim között ezt is….
Epilógus és elégtétel:
Eltelt azóta több, mint hatvan év. Judittal nézegettük az internetet. Beszélgettünk, és ő egyszercsak felvetette: Te, hogy micsoda hülyék vannak! Mondom: Aktuálisan most mire és kikre, mely társadalmi szegmensekre gondolsz? Képzeld, a Vaterán adnak és vesznek régi gombfoci csapatokat, egy-egy csapatért megadnak harminc, sőt negyvenezer forintot is. Bolondok ezek? Dehogyis! Micsodaaaa???? Az üzleti érzékem is elkezdett bennem ismét üvöltözni. Mert a dologhoz hozzátartozik, hogy – talán a kiadós verés vagy valami más hatására – gyönyörűen megőriztem a szeretett gombfocikat, kapukkal, labdával, több, mint hatvan évig az arra szakosodott desszertes dobozokban stb….És valóban, nagynéha ezeket nézegetve mindig a Nagypapára gondoltam, meg az ezüst ötforintosokra és fájó következményeire, dehát az évtizedek még meg is szépítették a sajnálatos eseményeket, főleg, hogy végülis jól jöttem ki belőle. Mondtam Juditnak, ma már nekem ezek nem kellenek, tegye fel a Vaterára a csapatokat, én ehhez nem értek, és Uram, láss csodát, egy hét alatt eladtuk az összeset, keresve rajta közel százezer forintot. Hááát, velem madarat lehetett fogatni. Gyorsan megnéztem, hogy az ezüst ötforintosért manapság mit adnak. Kétezerötszáz körül van darabja, szóval durván a hetvenszerese, mint akkor a Babi néni féle “árfolyam”. És a gombfoci? Harmincötért vettem akkor, és most ezerszeres áron tudtam eladni. Na, és még mondja valaki, hogy nem gombfociba kell fektetni a pénzt? Szegény Édesanyám az egekből valószínűleg megmosolyog, elismeri, de elismétli ezredszer is: nem is az fáj, hogy eladtad, hanem, hogy a bolondját járattad velem, te kis megátalkodott ganef. Bárcsak odaállhatnék elé bocsánatot kérni megint és megint. De azért a haszonkulcs csak engem igazol, hogy az utolsó szó mégiscsak az enyém legyen, hiszen régi mondás: Nem is a pénz boldogít, hanem a kamat…..
2024. július 29.