Nem szeretnék plagizálója lenni a magasztos költőóriásnak, és nem szeretnék „történelmi leckét adni fiúknak”, úgyse használ, mint látjuk, hanem csak egy igazán egyszerűnek tűnő, de csodás esetet írok le, hátha okul belőle, aki esetleg elolvassa.
Ki ne ismerné Mauro-t a Balaton partján, Zamárdi hírességét, a kis olasz vendéglőst, messzeföldön híres pizzájáról, finomabbnál finomabb ételeiről, válogatott italairól, de elsősorban kedvességéről, vendégszeretetéről. Sok vendéglő van a Balaton körül, sorakoznak a finom falatokat kínálók. Ha óvatosan és jól körülnézünk, némelyikben még valóban maradandó egészségkárosodás nélkül is jól lehet lakni, a számlán is talán éppen annyi nulla van csak, amennyi a valós fogyasztás, és az asztalodhoz vetődő botcsinálta pincérnek is még épp elviselhető a nagy melegben természetes kipárolgása. Sőt. Ha szerencséd van, akkor pedig a konyhában az étket nem egy szabadságon lévő egyetemi bölcsész adjunktus igyekszik összeállítani az ott unatkozó horgász tanácsai alapján. Nincs is ebben semmi különös, hisz tudhatjuk a híradásokból, milyen őrületesen dübörög a tóparti fellendülés, és a fenntartható fejlődés terminológiáját, elvárt szintjét is nemzeti turisztikai hivatalunk már éppen beállította a parton esténként koncertező békák ülepéhez, újabb és újabb esélyt adva a külföldieket olyannyira csábító igazán különleges lángos, palacsinta és ukránkeszeg sütők delikát kínálatainak.
Mauro vendéglője, ha a fent vázolt elvárásokba beilleszkedne akár egy lehetne a sok száz szürke közül, kínos mosollyal vegetálva az akár kilencven napos szezon által kínált gyors meggazdagodás álomvilágában. De ez esetben Mauro szót sem érdemelne, nem lenne története, ahogy a sok száz névtelen szürkének sincs. Mauro azonban más, és most már csakis őróla essék a szó.
Mauro, hivatalosan Mauro Tenebruso egy kis olasz hegyi faluból vetődött Magyarországra, valahonnan Salerno mellől az 1990-es évek elején. Ezek a hegytetőre épült autonóm kis apró városkák régtől fogva olyan elzárt települések voltak, hogy a szomszéd dombok városlakói még egymás beszédét se nagyon értették, hiszen akár napokba is beletellett, mire a hegyről leért a síkságra a szerpentinen a csacsifogat. Elgondolhatjuk, hogy két, szomszéd hegyről ilyen körülmények között találkozó gazda még a közelség ellenére sem értette egymás szavát, más dialektusban, más hanghordozással beszéltek, és többségük, szégyen ide vagy oda, bizony jószerint analfabéta volt. Vagy csak latinul tudtak valamicskét, ami azért mégsem olasz. Hogy ennek mikor lett vége a kacskaringós XX. században, és mikor kezdtek el az emberek ott tömegesen tanulni, elemi iskolába járni egy program keretében, még utalni sem merek rá…
Elég az hozzá, hogy Mauro, ez az aprótermetű mediterrán ember is ilyen anyai indíttatással nőtt fel és indult hódító útjára kis fekete Fiat 500-asával, hogy miért éppen Magyarországra, talán sose derül ki. Könnyű dolga volt Mauronak – mondhatnánk – hiszen nagy szerencséjére azt se tudta, mi az a palacsinta vagy lángos, viszont Nápoly környéki lévén, remek pizza receptjei voltak. Ehhez járult szorgalma, kreatívitása, és az elengedhetetlen vakmerőség, mivel nem ismerte a mi magyar hétfejű sárkányunkat, úgy mint KÖJÁL, APEH, Önkormányzat, Szabványőrök, Közterület felügyelők, természetvédők a halványtól a méregzöldig, stb, stb, és persze a jóindulatú vendéglős irigyek, mint konstans feljelentők. Reménytelenül beékelődve két másik étterem közé, szerényen, öt asztalkával indította kis éttermét. Hozott Itáliából lisztet, paradicsomot, olajbogyót, bazsalikomot, ezt azt, amiről azt gondolta, hogy meghódítják majd a kifinomult magyar ízlelőbimbókat. És egy, azaz egy üveg pezsgőt. Szóval, nagyban dolgozott….
Május volt, jó magyar időjárás szerint borús, szeles, hideg, esős, ami azért a Balatonnál duplán mínusznak számít, és a szürke felhők alatt valahogy nem akart gyűlni az éhes tömeg.
Ott támasztotta a pultot, és erősen gondolkodott azon, mi volt a vétke, amiért ezt a büntetést szabta rá a Jóisten.
Ha lett volna ajtó az apró kis vendéglőn, most bizonyára megnyikordult volna, ám Mauro éttermén sose volt ajtó, hiszen, akárcsak a szíve, étterme is mindig nyitva állt a vendégek előtt. És a nemlétező ajtón belépett Hilda néni, a Balatonnál nyaraló „ősüdülők” szokásos egyenruhájában, melegítő, edzőcipő, esőkabát és egy kis baseball sapka. Ott üldögélt egyedül az asztalnál, kavargatta, kortyolgatta a kávéját, kis ásványvízzel és csak úgy sugárzott belőle valami szomorkás magányosság, egyedüllét, diszkomfort érzet, amit valószínűleg nemcsak a pocsék idő hozott ki belőle. Mauro leste egy darabig, aztán odalépett hozzá és rossz magyarsággal kérdezgetni kezdte, miért szomorú, hozhat-e neki valami finomságot, amitől jókedvre derül.
Hilda néni eleinte hárított, nem akart nagyon beszélgetni, de Mauro – délről jövő, jókedvű, nyíltszívű, beszédes, folyton mosolygós ember lévén – nem hagyta, látta, hogy nagyon egyedül van. Hilda néni végül elmondta, hogy szomorú, mert rossz az idő, és az ünnepek ellenére a családja, a gyerekek, unokák emiatt nem jönnek, és így, életében először, egyedül kénytelen tölteni a születésnapját, ami éppen erre a napra esett. Mauro gondolt egyet, hátrasietett a konyhába, szólt a „domiciliato”-nak, azaz a helybéli segítőjének, és a kisszekrény mélyéről elővarázsolták féltett kincsét, azt az egy, azaz egy üveg olasz pezsgőt, amit azért hozott magával Itáliából a kis fekete Fiat 500-assal – mint nagyban utazó vendéglős…. – hogy hátha egyszer valaki mégis ilyesmit szeretne inni az ő vendéglőjében, és akkor fel ne süljön. Leültek hát hármasban Hilda nénivel, felbontották a finom pezsgőt, elhangzottak a vidám köszöntők, koccintottak, persze mondanom se kell, mindez Mauro ajándékaként, ettek együtt egy kis paradicsomos, fokhagymás bruschettát, azaz piritóst, és remekül beszélgettek. Hilda néni boldog volt, jól telt az idő, és a felhőkkel az ő rossz érzései és szomorúsága is elszállt.
Mivel Mauro nem csak Hilda nénivel volt kedves, előzékeny és barátságos – habár megtartotta mindenkivel kedves, vendégszerető üdvözléseit – később már szinte egyáltalán nem maradt ideje bármilyen búslakodós vagy vidám pezsgőzésre, hiszen évek alatt úgy beindult az üzlet, hogy április közepétől szeptember végéig alig volt szusszanásnyi ideje, az emberek folyamatosan sorban álltak addigra már jócskán kibővült étterme előtt, de nem csak a pizzáért, hanem azért a barátságos, vendégszerető mosolyért, amitől jobban esik az étel. De, a tradíció megmaradt. Hilda néni hűséges vendég lett Mauronál, persze most már nem potya pezsgőzésre, jött a család is, és szinte szertartássá vált – akárcsak sokunknak – Mauronál pizzázni. Mauronál más a fokhagymás olaj íze, más a modenai balzsamecet illata a salátán, és a kis ajándék előétel fokhagymás piritós, a bruschetta az elmaradhatatlan San Marzano paradicsommal, olivaolajjal is egészen más, mint otthon. Pedig: ugyanaz. Csak jön hozzá még valami. Mauro. Az Ő barátságos kedvessége, minden manír, erőltetettség vagy üzleti hátsó szándék nélkül. Egy kis ajándék Itáliától.
Hilda néni aztán húsz évig, szertartásszerűen, ha esett, ha fújt, vagy sütött a nap, minden évben ezen a május elején mindig ott ült Mauronál a balatoni „ősüdülők” szerelésében és nevetgélve, emlékezve beszélgettek, ünnepelték a születésnapját, most már legtöbbször a gyerekekkel, unokákkal is (ha jó volt az idő).
Mauro is várta mindig ezt a napot, és mindannyiszor elmondta, ezek azok a történetek, szinte barátságok, amiért érdemes tavasztól őszig rohangálnia. Neki ez adja az élete értelmét, nem a pénz. A szíve a vendéglátásé, ő ettől és így érzi jól magát, ezt szereti csinálni. És az emberek ezt megérzik. És már azóta nagyon sokszor bocsánatot kért a Jóistentől, hogy eleinte azt gondolta, bünteti őt ezzel a magyarországi kalanddal.
Ám történt, hogy az egyik évben a szokott május elejei vasárnapon hiába várta Hilda nénit. Pedig minden ugyanúgy volt. Be volt készítve a szívébe a köszöntés, és persze az elmaradhatatlan pezsgős koccintás. Hilda néni nem jött. Teltek a napok, hetek, Mauro dolgozott, özönlött a nép, fogyott a pizza és a többi finomság, Ő továbbra is mindenkivel parolázott, kedveskedett, fennhangon szólt a Buongiorno, az Arrivederci és a Grazie, de azért mindig leste, hátha…. De nem és nem…Kicsit értetlenkedett is, hogyhogy csak úgy megtörik a tradíció, az nála lehetetlen. Vajon, mi történhetett. Végül, egy szomszéd meghozta a hírt, Hilda néni nem tud jönni, de üzent, szeretettel köszönti, ám sajnos hosszú ideje már kórházban van, nagyon legyengült, beteg. Üdvözli Maurot és sokat gondol rá, a többiekre, a vendéglőre, a hangulatra.
Itt véget is érne a történet, de Mauro – amint az elején írtam – nem egy a száz szürke közül. Ő Mauro. Nála nem így ér véget egy történet.
Egy nyár eleji hétköznap délután – szerencsére nem volt túl nagy a forgalom az étteremben – Mauro pizzériája előtt egy mentőautó fékezett. Volt is nagy csodálkozás, mert senki nem lett rosszul, nem hívott senki mentőt. Kiugrott belőle a sofőr és a mentőtiszt, Maurot keresték. Mondták, hogy menjen ki velük a mentőautóhoz, mert az autóban ott fekszik egy idős hölgy, bizonyos Hilda néni, nem tud kiszállni, de beszélni szeretne vele. Mauro ledobta a kötényt és rohant ki a mentőhöz. Beugrott az autóba, összeölelkeztek, és Hilda néni, igaz már nagyon gyengén, soványan, betegen, de megszorította Mauro kezét, és még ő bíztatta, hogy legyen ereje a szezont és még sok-sok szezont végigcsinálni a vendégek nagy örömére a kifogyhatatlan barátságossággal, amit a Nápoly környéki napsütötte dombokról hozott magával.
Azt már a mentősök mesélték el, hogyan is került Hilda néni a mentővel Zamárdiba. A kórházban, ahol feküdt, óriási patáliát csapott, sírt, kiabált, napokig, sőt hetekig követelőzött, hogy neki május elején mindenáron ki kell jönnie a kórházból, mert őt várják. Szabályosan sztrájkba kezdett, és addig-addig erősködött és követelőzött, amíg a család kifizette és elintézte, hogy mentővel – járni már nem tudott szegény – elhozzák Zamárdiba, kizárólag Maurohoz. Beszélgettek még egy keveset, sajnos Hilda néni már kóstolót sem tudott elfogadni, nemhogy koccintást, végül telefonszámot cseréltek, hogy aztán most már nehogy eltűnjenek egymás szeme elől. És a mentő elindult vissza Hilda nénivel Budapestre.
Epilógus 1.:
Egy óra múlva csengett Mauro telefonja. A mentős telefonált. Ott állnak az M7-esen, félúton Pest felé, egy parkolóban. Hilda néni meghalt.
Epilógus 2.:
Utolérte a világot a Covid járvány, ez alól Mauro és pizzázója sem lett kivétel, bezárt. Sajnos, a járvány elmúltával Mauro már nem nyitott ki többé. Először Hilda néni ment el, és követte őt az étterem, hisz Hilda néni nélkül miért lenne nyitva….Valaki megvette az éttermet ugyan, nagysokára kinyitott, a név is megmaradt, de a lélek elszállt, azt nem lehet adásvételi szerződésbe foglalni…
2024. augusztus 12.
* * *