Anyukám egy igen szegény és szerény négy gyermekes családban élt és nőtt fel meglehetős szigorban, de szeretetben. Ő volt a harmadik leánygyermek, de Nagypapa nem nyugodott, míg a szívének kedves kis fiúgyermek, Jancsika is meg nem született. Egy Dembinszky utcai egyszobás bérleményben éltek egy lift nélküli nagy bérház negyedik emeletén, a komfort nélküliség minden gyönyörét teljes mértékben átélve. Semmi baj, ez volt az általános többségi életforma a második Nagy Háború előtti időkben. Az volt a mérce, hogy „még jó, hogy ez is van”. Nagypapa a „Beszkártnál” (BSZKRT, ma BKV-nak hívják) szolgálta a Székesfővárost, mint villamosvasúti főellenőr és főmenetirányító. Nagy előrelépés volt ez ahhoz képest, hogy az első Nagy Háborúban még magyar katonaként Belgrádban kellett villamost vezetnie. De meg kellett becsülnie magát és a helyzetet, hiszen „nyugdíjas állás” volt, ami bizony akkoriban nem volt gyakori. A családról, a négy gyerekről gondoskodni kellett. Szóval, nehéz és kevés kenyér volt, de legalább az megvolt.
Anyukám egy jószívű, szorgalmas, kedves kis teremtés volt. Mindig készségesen segített, Nagypapa csak Mackónak hívta, de nem az alkata miatt, hanem mert Magdolna volt a neve. A két nővére, Ilonka és Irénke folyton összefogtak ellene, élelmesek voltak, és hát ahol három lány van, ott már lehet „frakciózni”. Anyu nem csak jószívű volt, de igyekezett azzal a kevéssel takarékoskodni is. Később aztán nevetve mesélte el, mennyire szerette a „csuós-csiós” kenyeret. Ennek valódi neve a sültzsíros kenyér volt, és ha akadt, akkor ünnep volt rajta egy-két szem apró kis sülthús darabka. Anyukám ezt mindig úgy ette, hogy a kis húsdarabkákat előre tolta a kenyéren, hogy mint legfinomabb falatokat a végére tartogassa. Az élelmes nővére, Irénke ezt kifigyelte, szerényen ott sétált körülötte, mint aki semmire sem figyel, csak dudorászott. Anyukám, amikor átvergődte magát a zsíros kenyér hétköznapi részén és a végéhez, az „ünnepi” husihoz közeledett, Irénke odaugrott, hopp, lekapta a kis sülthús-darabkát, és már tömte is befelé. A továbbiakat nem részletezném, de elképzelhető. Ezzel a kis aprósággal mindössze csupán Anyukámnak a családban elfoglalt helyzetét szerettem volna érzékeltetni. De akkor térjünk rá Nagypapa ebédjére.
Anyukám már nagyobbacska lány volt, és a két finnyás nővér meg a kicsike öccse között – ha szükség volt rá – Ő volt végezte a dolgos hétköznapok családi munkáit Nagymama utasításainak megfelelően, amellett, hogy női szabónak tanult, annak minden inaskodó és kínos grádicsait végigjárva, a varrószalonok tulajdonos úrnőinek csicskáztatásait keserű csendességgel tűrve.
Történt egyszer egy zegernyés hideg téli délutánon, hogy – éppen a borzalmas havas esős, lucskos hideg miatt – a város teljesen felbolydult, villamosok álltak, forgalmi dugók miatt teljes káosz volt. Szó sem lehetett róla, hogy a Nagypapa hazaugorjon egy kicsit megebédelni. ott kellett lennie a vártán, intézkednie valahol a Múzeum körút, Kiskörút környékén. Nagymama összepakolta hát a Papa ebédjét egy ételhordóba, levest, paprikás krumplit, kenyeret, uborkát és megkérte Anyukámat, hogy – rossz idő ide vagy oda – szaladjon el a nagypapához, keresse meg a környéken az ebéddel szegényt, ha már át van ázva-fázva, legalább valami meleg étel jusson neki is. Anyukám el is nyargalt a parancs szerint, és mivel elég szemfüles volt, hamar rátalált a Papára a megjelölt környéken.
Kezitcsókolom Édesapám – köszöntötte illedelmesen, mert akkoriban még szigorúan magázni kellett a szülőket, semmi szabadosság, hogy: Szia, meg Csá Fater, stb…
Mi van Mackó, hogyhogy nem vagy otthon ebben a zuhogó havas esőben?
Édesanyám küldte Papának az ebédet, csak azon aggódom, hogy miként tetszik megenni itt az utcán.
Egyet se félts, gyere csak velem, majd meglátod, úri étteremben eszünk ma.
Anyukám teljesen felcsigázva követte Nagypapát, aki pár perc gyaloglás után megállt a járdán egy nagy hirdetőoszlopnál. Na, megjöttünk Mackó, de jó is, mert már igen éhes vagyok, kacsintott kicsit huncutul.
Nagypapa odalépett az oszlophoz, a zsebéből előkotort valami nyolcszögletű kulcsféleséget, és az oszlop nagy papír hirdetései közt megbúvó, a felületes szemlélőnek láthatatlan kis ajtóhoz lépett. A kulccsal kinyitotta az apró kis ajtót, és belépett. Felkattintott egy villanyt.
Anyukám elámult. Egyszerre kellett nevetnie és csodálkoznia, még sose látott ilyen titkot.
Na, gyere már be Mackó, éhes vagyok. Bent egy kis külön világ fogadta a belépőket.
Egy kis lenyitható asztalka, két kis szék, sőt, még egy kurblis telefon is volt a kis helyiségben.
Akkor hát ebédeljünk, de te is eszel velem, nem ám csak, hogy nézed, mondta a Papa.
Megterített a Mama által küldött kockás kis konyharuhával, és jóízűen falatozni kezdtek.
Óriási és nagyon titkos élmény volt, ahogy ezt anyukám felnőtt korában jókat kuncogva elmesélte.
Odakint az emberek igyekeztek sietve mielőbb hazaérni a borzasztó rossz időben, kiabáltak, beszélgettek, zajlott a délutáni hömpölygés.
Ők ketten meg a hirdetőoszlopban jóízűen ették a Mama egyszerű, de nagyon finom főztjét. Anyukámnak, mint bármely gyereknek borzasztóan tetszett ez a „bújócska” a járókelők elől. Valahogy kiemelte, mássá tette őket ez az oszlopbeli bujkálás.
Olyan bizarrnak érezte, hogy kvázi az emberek szeme láttára ott ebédelnek, mégsem látják őket, de ők, ha nem is látják, de tudják, hogy a járókelők ott sertepertélnek körülöttük egy-két méterre.
Nos, Mackó, hitted volna, milyen jó kis étterem van itt, ha szükséges…
Hát, Édesapám ez csodálatos, és ami a legérdekesebb, hogy ezt csak mi tudjuk, mondta, most már felvállalva a többes számot, beleélve magát a hirdetőoszlop „titkába”.
Nagypapa összepakolta az edényeket, a konyharuhát és kinyitotta az apró kis ajtót.
Siess haza Mamához, igyekezz, meg ne fázz ebben a rossz időben.
Nagypapa akkurátusan visszazárta a kis titkos ajtót, amelyre ismét ráborult a sok hatalmas papír plakát, a felületes szemlélő elől elrejtve a „titkos kis ebédlőt”.
Anyukám attól kezdve megbámult minden oszlopot, hátha azokon is van ilyen titkos rejtekajtó. Gyerekként Ő is imádta a titkokat, főleg, amelyekről azt gondolta, hogy csak ő tud róluk.
Gyalogolt a nagy szürkeségben hazafelé. Amikor elhagyta a Wesselényi utcát és a Dembinszky utca elejére ért, nagyhírtelen átváltott az időjárás. Hatalmas pelyhekben esni kezdett a hó, és pillanatok alatt fehér lett minden az utcában. Csak a szürke ég maradt meg eredetiben a nagy bérházak felett. Mint nagy titkok tudója földöntúli boldogsággal ügetett hazafelé elhatározva, hogy testvéreinek nem mondja el, mit tudott meg. Persze, amikor belépett a lakásajtón, első dolga volt, hogy elújságolja: Nagypapa ebédje milyen különös körülmények között zajlott le.
Amikor este a papa is hazavergődött és végre levehette átázott bakancsát meg télikabátját, a család nagy vidámsággal hallgatta a hirdetőoszlop titkos történetét. Hát így éldegéltek nagyjából az akkori egyszerű emberkék.
Ez nem igénytelenség volt, hanem csak az adott kor adott helyzetének elfogadása. Aztán később kiderült, a többségnek olyan sokkal akkor sem lett jobb, csak legfeljebb kicsit más.
* * *