Aranka néni két élete – Dr. Egri Oszkár

Erre a történetre aztán igazán illene a mesék kezdete, hogy hol volt, hol nem volt……

Legfeljebb csak azért nem, mert ez – sajnos – a színtiszta valóság. Nagyon sokáig vacakoltam, megírjam vagy sem, de végül rászántam magam, mivel nagyon sokan éltek és élnek köztünk Aranka nénik és bácsik, lelkük múltbéli bilincseitől nem szabadulhatván. Gondolom én, jóhiszeműen…

Időrendben kénytelen vagyok fordított sorrendben haladni, a megtörtént múlt majd később jön, ahogy azt én is szép lassacskán később megismertem.

Tinédzser korom nagy szerelmétől – hogy kicsit közelebb férhessek hozzá.. – azt kértem, hogy korrepetáljon engem angolból, mert szeretnék, ha majd eljön az ideje felvételizni a Külkereskedelmi Főiskolára. Ági ezt jóérzékkel elhárította, de beajánlott engem egy idősödő hölgyhöz, Aranka nénihez, aki szintén a Naphegyen lakott, ráadásul a dombtetőn, egy gyönyörű nagy polgári lakásban, könyvtárszobával, stb. Ági mondta, hogy a néni tökéletes tanár lesz nekem, ő is nála tanult egy ideig, a néni tizennégy nyelven beszél, és sok hozzánk hasonló fiatalt igyekszik segíteni, korrepetálni. Őt viszont hagyjam békén. Akkori pénzviszonyok közt száz forintot kért egy óra korrepetálásért, így hát szüleimet fosztogatva mindjárt két órára is beneveztem. Kéthetente egy óra angol és egy óra orosz. Így bekonferálva érkeztem hozzá, és mindjárt az ajtóban hatalmas rikkantással fogadott: „How do you do”. Ennek ellenére nem rettentem vissza és elkezdődött az oktatás. Valóban remek tanár és lelkes oktató volt. Szép lassan kiderült, hogy egy híres tüdőgyógyász özvegye, és váltig szomorkodik hitvese halálán. Habár ez kissé nem lehetett váratlan, hiszen Aranka néni még meg sem született, amikor férje már szakvizsgázott tüdőorvos volt.

Tanultuk is az oroszt meg az angolt, és közben magyarul is értekeztünk, ami abból állt, hogy ő fel-felvillantott korábbi életéből apróbb eseményeket. Hogyan esett a horvát usztasák fogságába a világháborúban, hogyan ítélték el koholt vádak alapján a horthysta magyarok, ejnye-bejnye…stb, stb. Bennem egy bátor partizán képe sejlett fel ennek a hatvan év körüli özvegyasszonynak a személyében. Éretlen tacskóként nekem az se tűnt fel, hogy a könyvtárszobában megtartott órák során folyton köntösben volt, pontosabban egy törökmintás!! matlaszé pongyolában, ami valóban kissé pongyolán volt összekötve, ezáltal láttatni engedve valamennyit a nyak alatti részekből. Sőt, az is inkább csak tanulói boldogsággal töltött el, amikor véletlenül egy-egy helyes felelettel örvendeztettem meg, akkor felugrott, átjött a kisasztal túloldalára és nem kisméretű fejemet keblére ölelve hol angolul, hol oroszul nagyon megdicsért. Ezt annak tudtam be, hogy kedvel engem, hiszen sokszor elmondta, saját gyermeke nem születhetett. Ez a hatvan körüli néni igazán hidegen hagyott engem, egyfelől azért, mert egyáltalán nem tetszett, másfelől azért, mert akkoriban nekem csakis Ági lebegett a szemem előtt, persze reménytelenül. Aranka néni egy közepes termetű, valaha jobb napokat látott idősödő, rövid, fiús frizurájú, kreol bőrű, gombszemű, kellemetlen hangú, rikácsoló, kissé raccsoló nő volt, őrületesen vastag lábakkal és enormis méretű tomporral, szóval minden negatívum együtt állt ahhoz, hogy teljes nyugalommal és kizárólagosan koncentrálhassak az angol és orosz nyelv gyönyöreire. Ehhez jött még, hogy amíg én küszködtem a sokféle angol igeidővel, azalatt ő folyamatosan nézte magát egy zsebtükörben, néha előkapott egy vörös rúzst, és kirúzsozta magát, alsó és felső ajkait ütemesen mozgatva, összecsücsörítve és benedvesítve.

Aranka néni meglehetősen zárkózott életet élt, de ez a Naphegyen nem volt kirívó. Nem nagyon járt össze senkivel, társadalmi munkát sem vállalt, például a házban lakóbizottsági tagságot sem, pedig az semmit nem jelentett jószerivel. Azt se firtatta senki, hogy vajon miből él, hiszen nem volt még nyugdíjas, ám ha megjelent a Naphegy utcában gyalogolva, elegáns kékróka bundát, hozzávaló rókakucsmát hordott. Számomra csak évtizedekkel később derült ki, hogy ez a róka választás talán nem is volt véletlen. Viszont, abban az időben igazi ritkaságként, gyakran utazott kirándulni Londonba, és más európai fővárosokba (hmmm.), ilyenkor az órák rendre elmaradtak. El volt könyvelve jómódú orvos özvegynek. A Naphegyen amúgy sem volt divat kérdezősködni, hiszen mindenkinek, így vagy úgy, megvolt a múltja. Ahogy már írtam egyszer, a Naphegyen csendes szimbiózisban élt egymás mellett az ávós tábornok, a vérügyész és a csendőrtiszt, a pappal és a párttitkárral egyetemben. Mindenki elfogadott mindent, és nem kérdezősködött semmit. Egy viharverte időszak után mindenki próbált modus vivendit kialakítani.

Aranka néninek volt egy kis fehér Fiat 500-asa is, majd később egy Zastava autója, amit máshol tárolt, valahol a Tigris utcában. Én ezt onnan tudtam meg, hogy felkért, télen rendszeresen takarítsam le az autóról a havat, és söpörjek el mindent a bejáró elől. Kaptam is kemény húsz forintot alkalmanként. Szerette volna, ha a spájzot is kimeszelem, de arra már nem vállalkoztam, agresszivitását itt megtörtem. Végül úgy éreztem, hogy már eleget tudok ezekből a nyelvekből, meg el is untam Aranka nénit, úgyhogy a következő tanév végén lekoptam. Talán a nyelvtudásomat illető értékítéletem hibás volt, mert aztán a felvételin kapásból kirúgtak, vagy inkább be sem engedtek. Ez nem rázott meg különösebben, hiszen pontosan tudtam, hogy nem én vagyok a hibás, hanem a felvételiztető cenzorok nem látták meg bennem egyből a jövő sikeres külkereskedőjét. Persze az is igaz, hogy akkor többet tudtam Aranka néni általa elmesélt életéből, mint az angol igeidőkből, de hát azt meg senki nem kérdezte.

Az egyik angol óra közben Aranka néni felvetette, hogy megtudta, szépen gitározom, dalokat írok, énekelek. Felugrott az asztaltól és előszedett egy régi kis füzetet. Mondta, hogy ő költőnő is, és ebben a kis kiadványban – A férfi és én címűben – vannak a versei. Különösen örülne, ha egyik kedvenc versét megzenésíteném, a címe: Viszontlátás és búcsú. Elolvastam. Na, akkor ment el hosszú időre a kedvem a zenéléstől, a nyelvtanulástól és Aranka nénitől.

Forgattam a kis könyvecskét, és ami leginkább megkapott, az Aranka néni különös neve volt a címlapon, ami a mai napig a fülemben cseng. J. Starosolszky Aranka. Ezen a néven senki nem ismerte az utcában. A J. betű a férje nevének kezdőbetűje volt, de a többi volt az érdekes, amit lehetetlen volt elfelejteni. Ízlelgettem a hangzását, érdekes, szép felvidéki vagy délvidéki név. Tetszett, és jól megjegyeztem. Egy színházi író itt azt írná, függöny, vége az első résznek. Így is volt, többé nem hallottam felőle, még az utcában sem láttam.

Így ballagott szép lassan előre a Naphegyen is az idő és a történelem kereke. Aranka néni 1982-ben ellovagolt a naplementébe, és átadta az Örökkévalónak a lelkét egy alapos vegytisztításra és fehérítésre. Nem is gondolta volna, hogy a róla kialakult kép valaha is akárcsak kicsit is megtöredezzék. Ebben joggal bízhatott, hiszen akkoriban a Naphegyen is az információk leginkább csak a közösségen belül keletkeztek és terjedtek, bevett útvonaluk általában az adathiányos pletykálkodás volt, amely alól természetesen a szerény, zárkózott és példás életűek abszolút kivételek voltak.

Aztán beköszöntött a rendszerváltás időszaka, majd néhány év elteltével az informatikai forradalom zúdult ránk kérlelhetetlenül. Megváltozott minden. Özönével csapkodtak bennünket fejbe a legkülönfélébb adatok, történések milliárdjai. A hajdan pezsgő és összetartó közösségek elemeikre hullottak szét, polarizálódtak, magányosak lettünk, és mindenkinek csak egyetlen virtuális társa maradt. Igaz, ez mindenkinél ugyanaz volt. GOOGLE, a barátunk. Vele beszélgettünk, nála érdeklődtünk, ő adott tanácsot, ha kértük, és űzte az unalmunkat rendületlenül.

Engem is beszippantott a „guglizás” azzal, hogy azért egy kis önálló gondolkodásra, elmélkedésre maradt időm, ami adott esetben igencsak hasznos kiegészítő tevékenységnek bizonyulhatott.

Néhány éve éppen kedvenc álmodozásommal, azaz a Naphegyre és annak csodás emlékeire való visszarévedéssel foglalkoztam egy kis semmittevés keretében, amikor a naphegyi lakosok felemlegetése közben eszembe jutott Aranka néni. Hohó, hiszen lehet, hogy vagabund tinédzserként rosszul ítéltem meg költői vénáját, és ő már elismert poétává lépett elő a Parnasszuson. Na, gondoltam magamban, ezt megguglizom. Drukkoltam Aranka néninek, izgatottan ütöttem be a felejthetetlen és különleges nevet a Google-ba. Starosolszky Aranka. Persze elsőre az jött ki, hogyan védekezzünk az aranka nevű élősködő gyomnövény ellen. Ez annyira viccesnek és anakronisztikusnak tűnt, hogy kicsit elidőztem itt is, de aztán tovább léptem. Habár véletlenek nincsenek… És akkor jött a megrökönyödés és megdöbbenés Csimborasszója, a Parnasszus helyett. Íme:

Először nem akartam elhinni. Biztosan másik személyről van szó, csak névazonosság, betűhiba, elírás! Mi? Hogy a kedves, szerény és visszahúzódó nyelvtanár néni, a lelkes korrepetitor, a szelíd kis költő és regényíró véreskezű, lelketlen besúgó? Nem nem, nem!!! Az lehetetlen. Elolvastam többször egymás után a hiteles, persze némileg szűrt hadtörténeti tanulmányokat. Nagy nehezen megértettem, semmi kétség. Kémelhárítás, hírszerzés mindig is volt, van és lesz, erre szükség van, nem ezzel van a baj ebben a történetben. A szakmabéli mondást addig is jól ismertem, mivel lehet valakit zsarolni, beszervezni. Leginkább három dologgal, a „három p..vel”. Pénz, pia és p…. . De hogy Aranka néni fiatal nő mivoltát, a harmadik p…-t a legaljasabb módon, vonzalmat imitálva, hivatásos beugrató emberként, provokatőrként, besúgóként használta, és ezzel súlyos fegyházbüntetésre, kötélre juttasson szerencsétleneket, ellenállókat, a náci rendszerrel szembenállókat, nehéz volt elhinni, főleg az általam megismert „újkori” saját tapasztalatokkal szembeállítva. Aranka néni – a részemről egyébként egyáltalán nem díjazott „nőiességével” óriási rombolást végzett az angol és magyar ellenállási mozgalomban, külföldön és idehaza egyaránt, hóhérkézre adott vagy hosszú fegyházbüntetésre juttatott magyar ellenállókat, írókat, művészeket, politikusokat. (Szerepe főleg azért érdekes, mert „főnökei” meg éppenséggel bizonyos tipusú kapcsolat kiépítésére törekedtek óvatosan…ugyanarra felé).

Nem átallotta regényekbe foglalni saját „ártatlanságát”, meghamisítva a tényeket, ráadásul olyan bugyután, hogy a kilógó lólábakat még sátorlappal sem lehetne letakarni (ld. például a „Beszélgetni tilos” című regénynek titulált förmedvényét /most megvettem kemény 800 forintért egy antikváriumban/, vagy a Sztambuli lélekvásár-t, stb…).

Persze őt is elítélték – nehogy feltűnő legyen – a látszat kedvéért „hazaárulásért” kemény nyolc hónapra, amelyet részben egy laktanyában részben pedig egy zárdában töltött le, amiből néhány hét elteltével „szabadult”, és a lebukást elkerülve ott folytatta, ahol abbahagyta. Én viszont itt abbahagyom, aki akarja tovább olvassa a fenti cikkeket, tanulmányokat.

Ha ez eddig nem lett volna elég hányingert keltő és kiábrándító, az ügy vett még egy fordulatot.

Hogy, hogy nem, a holokauszt történetét feldolgozó, a zsidóság által alapműként és autentikus helyként kezelt kétkötetes dokumentum bibliográfiában egyszer csak feltűnt Aranka néni. Megemlítették a már idézett „Beszélgetni tilos” című „regényét”, ami – a bibliográfia szerint – politikai fogolynők szenvedését (főszereplő: Lujza, alias Aranka néni) és koncentrációs táborbéli megpróbáltatásait írja le, ami egy igazán tökéletes és vaskos valótlanság, minden alapot nélkülözve. Ebbe a sorba illik még Aranka néni nekünk is előadott meséje, hogy ő bizony a horvát fasiszta usztasák fogságába esett, és csak nehezen szabadult. Ezzel szemben a valóság, hogy ő az usztasáknak is kémkedett „másodállásban”. De azért, hogy csalódásom az emberi sorsok tényszerű ismeretét illetően tökéletes legyen, még megemlítem, hogy Aranka néni természetesen a mai napig szerepel az Irodalmi Lexikonban (3. kötet), mint elismert és hiteles írónő, költő.

Nos, eddig sem voltam valami korlátlan bizalommal embertársaim iránt, megtartva Vékás Lajos akadémikus professzor úr ízes magyarsággal előadott örökbecsű tanítását, miszerint: „Kételkedni, kételkedni!!!” (igaz, hogy Ő ezt a polgári jogi ügyekben való ügyvédi magatartásra mondta).

Némi megnyugvást számomra az ad, hogy Aranka néni megzenésítésre felkínált versében tapasztalatlan fiatalként is felismertem a fércmű silány, hamis jellegét, és nem fakadtam dalra tőle.

Az ember úgy van vele – már aki –, hogy ha nem is tudja konkrétan, de megérzi, valami hibádzhat. De ennyire…….., hogy ugyanannak a személynek az élete során két élete is legyen……

Bizony, ez a történet is hozzátartozik – sajnos – a Naphegy arcához, sajátos társadalmához.

* *

Epilógus (talán):

Utóbb még kiderült az is, hogy Aranka néni nagy-nagy főnöke, aki az akkori egész hírszerzés és elhárítás feje volt, igencsak kapós volt. Úgyhogy el is kapták szép sorban, először a németek, aztán a magyarok, utána a nyilasok kergették, majd a szovjetek kapták el. Ők visszaadták egy kis Moszkva környéki kempingezést követően, kis késéssel az ÁVH-nak, végül a Kat.pol-nál landolt. Mindenki a nála megbúvó hatalmas információ és adattömegre lehetett kiváncsi. Végül Péter Gábor köztudottan barátságos „unszolására” az úr tizenhét füzetben írta le mindazt, amit tudott, szép türelmesen, gyöngybetűkkel. Volt bőven ideje a cellában. Ami nagyon érdekes, hogy teljes pontossággal és részletességgel leírta az egész szervezet felépítését és valamennyi informátor, besúgó, együttműködő adatait is. „Hmmm… micsoda kincs, őket még mi is tudjuk használni, kár lenne ilyen jó szakembereket elvesztegetni” – mondaná Virág elvtárs.

Az úr, miután befejezte az írogatást, örökre eltűnt nyomtalanul.

Vajon Aranka néni és társai „karrierje” folytatódott-e, örök rejtély marad…..Béke poraikra.

Nagy szerencsénkre tehát az emberi kornak van végső határa, így aztán koronként beugratók és becsapottak cserélődhetnek, meg-megújulhatnak, más-más szituációban és más nevek alatt találva magukat.

Nekünk nem marad más, mint az óvatosság, és az, hogy amíg el nem érkezik egy-egy újabb kor szuper „gugli”-ja, addig jóleső tudatlanságban és tisztaságban tarthatjuk lelkünket.

A múlt gyalázataira, történelem hamisításaira és tévedéseire pedig mi mást mondhatnánk ilyen történelmi távlatokból, mint a naponta sokszor elmormolt ima szövegét:

„Az Örökkévaló, amiként a mennyekben, akképpen a Földön is teremtsen és adjon békét! Ámen!”

* * *