Gyerekkoromban, főleg a nyári szünidőben, ha éppen nem mentünk el nyaralni, és ez általában így volt, vagy ha a házbeli barátaim nem értek rá focizni, bujócskázni, verekedni, vagy valami hasonló jó dolog, akkor – más dolgom nem lévén – vártam a postás autót. Makacs, rögeszmés utcakölyök lévén hétfőtől péntekig a házunk előtt csatangoltam, lődörögtem, és reménykedtem, mert tudtam, hogy a csomagpostás déli egy és két óra körül gördül lefelé a Naphegy utcán. Ha szerencsém volt, megállt a házunk előtt, mert jött csomag. Csak soha nem nekünk. Ezt nem akartam elhinni. Miért mindig a Majorék, a Tolner bácsiék vagy a Makrai néniék kapnak csomagot, és mi soha. A miénk elvész útközben vagy ellopják? Lehetetlen helyzet.
Megérkezett a nagy zöld Robur postás autó, hangtalanul begurult a ház elé, a postás befordította a kerekeket a járda felé, nehogy tovább guruljon, kiugrott a sofőr ülésből, és kinyitotta a csomagteret. Én ilyenkor odasomfordáltam, és nagy barátságosan megszólítottam: Csókolom, postás bácsi! Egriéknek van csomag? A manus már rég bent kajtatott a raktérben ilyenkor, kereste az átadandó csomagot, ami legtöbbször egy nagy vesszőkosár volt, akkurátusan összespárgázva, a tetején egy jó nagy fehér papírlappal a címzés, a postás nyögött, amíg kimozdította a helyéből. Türelmesen válaszolt: Egriéknek? Nem, ma nincs csomag Egriéknek. Ma a Majoréknak van, a franc enné meg, jó dögnehéz. Vársz csomagot? Igen, nagyon várom, mondtam. Hát, sajnálom, ma nincs, talán holnap. Egy-egy jóindulatúbb postás kicsit rásegített a dologra, látván, hogy nagyon várom a csomagot. Na, várjál csak, Egriéknek, nem emlékszem, mégegyszer megnézem, hátha. Egy-két nagyobb dobozt odébblökött, mintha keresné, ilyenkor őrült remény égett bennem két-három percig, de aztán a végén ugyanarra a megoldásra jutott. Bevágta a teherautó ajtaját, és lecipelte a nagy kosarat az alagsorba Majorékhoz. Vagy épp ahhoz, akit illetett. Én továbbra is türelmesen vártam az autónál. A szeánsz azzal fejeződött be, hogy megigértettem vele, ha holnap, vagy a héten mégiscsak megjönne Egriéknek a csomag, és nem lennék itt, feltétlenül hozza be hozzánk, nehogy visszavigye! Földszint kettő. Máig nem értem, hogy a postás miért nem ájult el a röhögéstől, valószínüleg vagy ő is teljesen hülye volt, mint én, és hitt benne, akárcsak én, hogy jön a csomag, vagy annyira sajnált, hogy nem akart telipofával kiröhögni. Inkább ez utóbbi, mert úriember módjára soha nem kérdezte meg, hogy honnan is várom azt a bizonyos csomagot. A nagy zöld postásautó továbbrobogott lefelé a lejtőn, magával vitte az álmaimat, én pedig ilyenkor beslattyogtam a lakásba, fennhangon elpanaszolva, hogy ma sem kaptunk csomagot. És megint csak a Makraiék vagy a Majorék kaptak, esetleg a Tolnerék albérlője, Duduk Rozália. Anyám ilyenkor egy zsíroskenyérrel vigasztalt, piros- vagy zöldpaprikával a tetején, és minden alkalommal elmagyarázta, hogy honnan a csudából és kitől is kapnánk mi csomagot, hiszen nekünk egyáltalán nincsenek semmilyen rokonaink vidéken, mint fentnevezetteknek, akik a vesszőkosárban kapták a vidéki rokonoktól a krumplit, hagymát, répát, nyári almát, stb… Értsem már meg, nekünk nem jöhet csomag, mert nincs, aki feladja. Hát ezt nem akartam elhinni. Akkor nekik ki adja fel? Ilyenkor egy-két csípősebb megjegyzés is született részéről, beleszőve a társadalom struktúráját és rétegződését is.
Jó. És amikor ’56-ban nekünk is jött csomag? Na? Azt ki adta fel? Hát ez igaz. Na ugye!
Valóban, ’56-ban, egy alkalommal Amerikából jöttek csomagok garmadával, mindenkinek, különféle segélyszervezetektől. Valahogy mi is kaptunk (biztosan László nagybátyám intézte), egy szép nagy csomagot. Barna kartondoboz volt, piros, kék színekkel átfestve, különféle angol feliratokkal, pl. USA Adomány, aztán Joint meg hasonlók. Ennek ma sokan örülnének, abban a hiszemben, hogy joint, azaz „fű” van benne. Ez a csomag azonban valódi finomságokat tartalmazott. Volt benne csokoládé, tea, rágógumi, kávé, néhány használt ruhadarab, főleg pulóverek, és sok reklám prospektus. Erre emlékezhettem, valószínűleg a finom mogyorós csokoládék okán. És teljesen logikus következtetésként szűrtem le, ha akkor jött a „mennyből az angyal”, jöhet máskor is. Bármikor. De nem jött. Az persze már csak ma gondolkodtat el, hogy a forradalom véres leverése után – amely forradalom esetében is a nyugati világ pont behunyt szemmel, mélán és tétlenül várta a végkifejletet, ami hamar be is következett – vajon mit segít az itthon maradottakon és túlélőkön néhány rágógumi és pár tábla – igaz, nagyon finom – csokoládé. Talán, hogy egyesek az agyonlőtt rokonuk vagy a felrobbantott házuk siratása közben ne azon rágódjanak, hanem fogyasszanak inkább Chewing Fruit Gum gyümölcsízű rágógumit? Majd az lenyugtat. Máig nem tudom, együttérző jóindulat vagy cinikus somolygás vezérelte őket. Mindenesetre sovány kis vigasz a nagy átvágásért. De Amerika ilyen. Ma is ilyen.
Ha lehántjuk ezeket a politikai elmélkedéseket, akkor viszont megállapítható, hogy a csoki és a rágó nagyon finom volt.
De voltak egészen extrém esetek is egyesekkel a nagylelkű segélycsomag küldözgetések közt.
Egy távoli ismerős mesélte nagy röhögve Anyuéknak, hogy az ő barátaik is kaptak akkor csomagot, de ők nem afféle általános segélycsomagot, hanem a külföldi rokonaiktól érkezett a nagy pakk, tele finomsággal, többek közt egy ezüst zacskóban fincsi kakaóporral. Holland lehetett a kakaó, mert nagyon ízletes volt, jól felhabosítva a forró tejjel. Levél nem volt a csomagban, azt külön küldték a rokonaik. A család rávetette magát a csomagra, felzabáltak mindent, és remek kakaót főztek naponta reggelire, egy hétig. Hát ahogy szürcsölgették a remek, habos finomságot, meghozta a postás a levelet is, egy hét késéssel. A rokonok szabadkoztak a levélben, hogy nem tudtak sokkal több ajándékot küldeni vagy pénzt az IKKÁ-n keresztül. De annak örülnek, hogy a csomagban, egy ezüst zacskóban a kaják mellett el tudták küldeni az időközben meghalt nagymama hamvait, és kérik, hogy méltón temessék el, mert az volt a vágya, hogy mindenképp a szülőföld fogadja magába. A levél olvastán az ismerős család, miután huzamosabb ideig jól kiokádták magukat, részben sírva, részben nevetve állapították meg, hogy a családegyesítés eme különös formája igencsak jól sikerült, ha a por alakban hazatért mamzit nem is a szülőföld fogadta magába. A történet annyira jó és realista volt, hogy azóta több novellában, sőt filmben is megjelent.
Hát ilyen kálváriák története ülepedett bennem, amelynek következtében hűségesen vártam a napot, amikor Egriéknek mégiscsak jön csomag. De nem jött. Anyukám már nagyon unta a rögeszmémet, és a család, meg a házbeli sok haver is rajtam röhögött, de én makacsul vártam. Néha csatlakozott hozzám Pisti és Öcsi, két házbeli barátom, olyankor ők is ostromolták a postást: És Szabóéknak? Nekik van csomag? Nekik se jött soha, érthető okokból. Utólag rájöttem, hogy Anyu végül megsajnált, és miközben nevetve elmesélte a mindennapi csodavárásomat Pestlőrincen a nagymamáéknak az apró kis konyhában kuporogva, támadhatott egy ötletük. Ehhez persze kellett a Nagypapa, keményfejű, szigorú, ám melegszívű öreg sváb ember, aki nagyon szeretett engem, és gondolta, majd ő megörvendezteti a kis unotkáját, mert így hívott. Ő a Kossuth Nyomdánál, a Palladis Nomda Rt. jogutódjánál volt nyugdíjas portás, a Beszkártos fő menetirányítói nyugdíjtól ugyanis leginkább csak az álluk kopott volna fel, muszáj volt még valami más keresethez is jutni, öreg fájós orbáncos lábait ott pihentette egy kis fülkében, volt ideje kifundálni, mi is legyen. A főnökségtől elkunyerált egy-két leselejtezett dátumbélyegzőt, mert tudta, hogy imádok pecsételni, egy régi kalauz lyukasztót is előkotort valahonnan az éjjeli szekrényéből, mint régi emléket, sajnos nem volt rajta síp, ami azzal összeépítve volt a jobb darabokon a nyelében, továbbá kért még a cégnél apró jegyzettömböket, naptárat, idejétmúlt pinokkiós levélborítékokat vagy ötven darabot, egy üvegben folyékony papírragasztót, szóval mindenfélét, ami egy ilyen kiadóvállalatnál elfekvő készletben fellelhető volt.
És mindezek tetejére egy szerencsi Tibi csokit. Ezt egy nagy barna dobozba becsomagolta, és feladta postán. Az egész család néma izgalommal figyelte a fejleményeket. Én semmiről sem tudtam, de továbbra is kínoztam a csomagpostásokat a hülye kérdéssel: Tessék mondani, Egriéknek van csomag?
És egyik nap, láss csodát, a postás bácsi a raktér mélyén a szokásostól teljesen eltérő válasszal lepett meg. Dörmögött: Te vagy ifjabb Egri Oszkár? – igen, igen, mondtam. Hát érkezett a nevedre egy csomag, méghozzá jó nagy. Majdnem bukfencet vetettem örömömben, mégegyszer rákérdeztem: Biztos? Nekem? Csomag? Igen, igen, gyere vedd át, itt írd alá, és már viheted is. Siess, ma csak neked jött csomag, már megyek is tovább.
Na végre! Boldogan rohantam be a dobozzal, néztem a feladót: idősebb Karl Jánosék, stb…De hiszen ezek a Nagypapáék!
Csodálkoztam, hogy nekem nem vesszőkosárban érkezett a csomag, de ezen túltettem magam hamar. Megláttam a tartalmát, nagyon boldog és hálás voltam, megköszöntem, a család is ujjongott, csoda történhetett, de valahogy egy kicsit éreztem, hogy ez azért mégsem az a csomag….Tudtam, hogy ez egy “szándékos” csomag a bolondériámra. De nagyon nagy szeretettel becsültem, hogy a Nagypapa gondolt rám, és segíteni akart a csodavárásomon. A cél megvalósult. Többé nem vártam a csomag postást, messzire elkerültem. Igaz, nem is jött többé Egriéknek csomag.
Azóta eltelt több, mint hatvan év, és a Sors pótolta a sok várvavárt “hiányzó” csomagot. Három éve, hogy a Covid járvány beszorított minket a lakásba, teljesen rászoktunk az élelmiszer és egyéb dolgok házhozszállításának megrendelésére. Persze ezzel nem voltunk egyedül, a környezetünkben mindenki ezt csinálta. Így aztán egy nagy, kényszerű társasjáték vette kezdetét. Délelőttönként ismét lestük és lessük, kinek jön a GLS, a DPD, MPL, TNT, a Tescos autó, a Spar kocsi, a Kifli.hu, stb… És legnagyobb örömömre hetente többször is: Egriéknek van csomag. Persze, amiket mi megrendelünk Judittal. De remek érzés, azóta se hagytuk abba. Na ugye, tudtam én már hatvan éve is, hogy jön az a csomag, mert jönnie kell. A Magyar Postát ismerve, korántsem csodálkozom ezen a hatvan év késésen.
2024. szeptember 5.