Sok évvel ezelőtt engem is utolért a fátum, megbetegedtem, nem is kicsit, és mint annyian, én sem figyeltem előtte a jelekre. Hála az orvosok valóban rendkívüli tudásának és segítségének kilábaltam a bajból, és – egyelőre, hisz minden csak viszonylagos – most már sok éve így is maradt. Még valami megmaradt ezzel együtt. A nagy-nagy bűntudat, hogy sok más mellett Apukám művészetét, alkotásait sem becsültem meg eléggé. Mi lesz a gyönyörű festményeivel, rajzaival, tehetséges és szorgos, állhatatos munkájának gyümölcsével, ha én nagyhirtelen ellovagolnék a naplementébe. Óriási teher lenne a hátramaradottaknak ennek rendezése. Ha már életében nem sikerült megfelelő publicitást kapnia életművének – ámbár ezt ő se akarta, borsódzott a háta minden megjelenéstől vagy szerepléstől – akkor nekem a kötelességem ezt pótolni. Egyfelől, mert valóban remekművekről van szó, másfelől pedig a lelkiismeretem úgysem hagy nyugodni, míg végig nem járom az utat, hogy emléket állítsak neki és műveinek.
Jó, de mint minden, mivel kezdődik és végződik? A pénzzel. Ami nincs. Ahogy Karinthy szójátéka írta az átalakulást: „»nincs«, »néncs«, »néndz«, »véndz«, »féndz«, »pénz«”. Hozzáértő és műértő barátok is próbáltak eltántorítani, hogy ez milyen rögös út a pénzen túl. Szép keretek a festményeknek, műértő cenzorok méltatásai, kiállítás és annak megszervezése, újságcikkek, honlap, média, reklám, művészi és hiteles fotók a művekről, egy művészeti könyv, mind-mind buktatói a megteendő útnak. Úgyhogy az első elem – azaz egy jólfejlett, szép kövér összeg – hiányában húzódott, halasztódott a megvalósítás. Ogni cominciato é difficile, mondja az olasz, azaz minden kezdet nehéz, avagy: Campa cavallo che l’erba crescie, (várjál csak lovacska, míg megnő a fű), magyarul: Türelem rózsát terem. Számotvetve éveim számának gyors gyarapodásával, és az azzal járó szédelgésekkel, vagyis tényleg inkább csak pihenőre fogtam a dolgot, önzőségemet feladtam, mire beütött a szerencse. Volt egy nagy szerelmem, egy öreg motorcsónak, ami már harminc éve szolgált bennünket hűségesen, rengeteg szép napot és kalandot szerezve, és meghálálva, hogy szabadidőm nagy részét mindig a kishajó szépítgetésével, gyarapításával, felújításával töltöttem. Mindig valamelyik családtag megszánt és segített, hol festegetni, hol csavarozgatni vagy üléshuzatot varrogatni. Ez legalább összehozta kicsit a családot. De, belátva, hogy egy csók sem tart örökké, az a döntés született, hogy el kell adni, ha esetleg akad erre a szívünkhöz nőtt, ámde old timer járgányra még vevő. Jöttek is a tapasztalatlan pénzeszsákok, a lehető legtöbb rosszat szórva a mi gyönyörű kis hajónkra. Dühüket az adta, hogy álmaikban ezért a sovány kis összegért ők leginkább egy nagy, mindentudó csili-vili jachtot szerettek volna, amin pénztárcájuk választottjával szürcsölhették volna a pezsgőt. Nem tudván, hogy Magyarországon a jachtoknak nincs létjogosultságuk, terepük, nincs hozzá infrastruktúra, szervíz, stb, csak kidobott pénz lenne. Végül, évek várakozása után jött a vevő, csupa nagybetűvel. Alkudott, megalkudtunk, mert már nagyon untam. Covid után, öregedvén, ha elszántuk magunkat, hát üssük nyélbe az adásvételt. Megtörtént.
Ezzel lezárult egy korszak, és azonmód megkezdődött az új. Rossznyelvek azt mondanák, hogy a motorcsónakból papírhajó lett. De nem ám az, hanem egy gyönyörű könyv, amiről álmodoztam sok évig. Nagy-nagy szerencsémre találtam az interneten egy tehetséges ifjút, aki festőművész, egyben fotós is, ő adott lendületet tervünknek, kitartóan és művészien, nagy hozzáértéssel fotózta a festményeket, és hipp-hopp összeállt a kollekció.
A képi alap tehát meglett, de Dani, a festőművész nem nyugodott. Hajtott, hergelt, hogy a képekhez most már legyen meg a szöveg is minél előbb. Egyben pontosítsuk a művek adatait, szóval, mindent úgy, ahogy azt egy művészi kiadvány megkívánja. Írtam a képekhez régi történeteket, Dani pedig remekül megszerkesztette a könyvet, hihetetlen tehetséggel és látásmóddal. Judit lektorálta a szöveget, szóval mindenki gőzerővel dolgozott. Újabb mázli volt, hogy sikerült egy barátunk segítségével kapcsolatot találni az ország egyik legjobb nyomdájához, a Pauker Nyomdához.
Ők is azonosultak a projekt “fontosságával”, és gondos kedvességgel, kissé méltányos áron segítve, mindössze három hét alatt kinyomtatták Apukám Könyvét. Nem akarom túldicsérni, gyönyörű lett.
Szóval, most már egy kiállítás kellékei kezdenek lassan összeállni, megvannak hozzá a képek, a könyv, a honlap, a jószándék. És a remény, hogy rövidesen a nagyérdemű közönség is megláthatja egy kiállításon a festményeket, és olvashatja hozzá Apukám Könyvét. Addig is lehet nézegetni és lapozgatni a honlapon. (www.egrioszkar.hu)
2024. április 10.