Szervusztok, szervusztok!
Ez egy postumus honlap, de ha nem lenne ideírva, akár élő is lehetne. De nem az. Akkor mi? Egy gondolat és egy remény, hogy egy alkotó, tehetséges személy életműve, sok-sok alkotása, gondolata mégse hulljon a feledés porába betaposva, hisz annyian érdemtelenül is fennmaradnak. Legalább utólag kapjon egy esélyt Ő is, megtisztelve Téged, kedves Olvasó, hogy ha érdeklődsz, megismerd. Ha már élete folyamatosan arról szólt, hogy tenne valamit, de mindig útjában volt valakiknek, így vagy úgy, és ezért folyton elgáncsolták, akkor legalább postumus gondolkodjunk el a torzók sokaságán, amik nem a lustaság okán nem nyertek gyakorta befejezést. Sovány vigasz, hogy nagyon nincs ezzel egyedül. Jó hosszú bevezető lenne, ha az ismert és ismeretlen kudarcosok nevei itt sorjáznának, akik később, vagy még akkor sem elismerve tettek valami jót, vagy akartak, de a sikert nem érhették meg. Nyolcszáz éve, vagy több, ez a divat. Vagy az élet van rövidre szabva, vagy még mindig nem sikerült feltalálni azt a GPS-t, ami a sikerhez vezető, de tiszta utat jelezné. Mert tehetség, alkotás és karrier szinte soha nem járnak karonfogva. Amíg ezt írom, más sem jut eszembe, mint Dante, Galilei és a többiek, akiknek életében az az elismerés és dicsőség jutott, hogy a máglyát megúszták. De jó hírem van! Sem ők, sem ezen honlap főszereplője egyáltalán nem voltak szomorúak, dühösek vagy gyűlölködők emiatt. Kicsit keserűen nevettek, talpraálltak, továbblépkedtek az úton, mert pontosan tudták, nem ők lettek elveszejtőik szándéka által kevesebbek. Sőt. Csak bámulták a nagyérdeműt, az egyes korok torzszülött karikatúráit, mint önmaguk fel sem ismert ellenségeit. Azért a csodálatos világ, ha nagy késéssel és őrületes költségtöbblettel is, de szépen halad. Vagy ahogy a Miskolcon előállított rossszlány mondta a rendőrkapitánynak, amikor az dorgálta: “Nézze kapitány úr, maga már rég nem lesz miskolci rendőrkapitány, amikor én még mindig rosszlány leszek…” Ennyit kezdetnek, és most nézzünk, lássunk, olvassunk!
“Az életet már megjártam.
Többnyire csak gyalog jártam,
Gyalog bizon’…
Legfölebb ha omnibuszon.
Láttam sok kevély fogatot,
Fényes tengelyt, cifra bakot:
S egy a lelkem!
Soha meg se’ irigyeltem.
Nem törődtem bennülővel,
Hetyke úrral, cifra nővel:
Hogy’ áll orra
Az út szélin baktatóra.
Ha egy úri lócsiszárral
Találkoztam s bevert sárral:
Nem pöröltem, –
Félreálltam, letöröltem.
Hiszen az útfélen itt-ott,
Egy kis virág nekem nyitott:
Azt leszedve,
Megvolt szívem minden kedve.”
(Részlet Arany János: Epilogus című verséből. 1877.)
