Arra jól emlékszem, hogy az iskolában, talán 1965 őszén, a tanév kezdetén mindenkinek el kellett mondani, mit csinált a nyáron, hol nyaralt, stb…. Én csak hallgattam, hogy a többiek hol s merre jártak, Balatonnál, külföldön, nagymamáknál vidéken (nekem olyan nem volt). Mire rám került a sor, már meglehetősen feszengtem, majd kinyögtem, hogy: Mi a Dunakanyarban nyaraltunk. Nem is füllentettem nagyot, hisz a Duna pár száz méterenként kanyarodik kicsit, de a tanító néni nem hagyta annyiban: Ó, az gyönyörű. És melyik településen? Hááát, a Római parton. Jaj, kisfiam, az nem a Dunakanyar, az csak Óbudán egy strandoló hely.
Hát, így kezdődött nekem 1965-ben a mai napig tartó szerelmem a Római-parttal, ami az 1970-es évek elején folytatódott… Apu festményei is ezt örökítik meg.
Anyu, mint a család külkapcsolataiért felelős diplomata a házban, azaz Ő hozta helyre, ha Apu véletlenül elküldött valakit melegebb éghajlatra valami kotnyeleskedés révén, a házban lakó volt kolléganőjétől és játszótársam édesanyjától kisírta – pénzünk utazásokra nem lévén – hogy ha lehetséges kapjunk egy szakszervezeti beutalót a Római-parton lévő Duna-terasz KGM üdülőbe, a híres-nevezetes Sajtházba. Nem volt az egy nagy különlegesség, az üdülő egy hétvégi pihenő és vízisporttelep volt valójában, de hát oda csak az “arra érdemes dolgozók” kaphattak beutalót, és Anyu már nem dolgozott ott. Jutka néni azonban elintézte, hogy mégiscsak kaphassunk egy szakszervezeti beutalót.
Igaz, nem az emeleti panorámás szobák valamelyikébe, hanem a földszintre, és a “kanyarba” tudott csak szerezni, ami azt jelentette, hogy a szoba hátsó része az gyakorlatilag legfeljebb egy méter széles volt, de mi annak is nagyon örültünk, hálálkodva Jutka néni és a szakszervezet jótéteményének. Mégiscsak nyaraltunk mi is. (Ennek tudható be, hogy Apu később az egyik ott készült festményt már otthon kinagyítva, a szakszervezetnek ajándékozta. Ezt én az 1990-es években “felfedezve”, a szakszervezet és a KGM kimúltával visszavásároltam igen nagy boldogsággal, úgyse kellett senkinek, jószerivel, azt se tudták, miről van szó. Látnák csak ma – mint a rendszerváltás egyik nagy vívmányát – a hetvenes években “bauxitbetonosnak” és bontandónak kikiáltott szebb napokat megért üdülőt és kertjét. Siralmas, és elborzasztó. Égig ér a gaz, az épület “kicsontozva” meredezik a parton, ajtók, ablakok kitépve és részben befalazva, de – hiába az állítólagos “bauxitbeton” és az életveszély – a ház dacol az idővel és a meggyalázottsággal. Néhány hajléktalan lakik benne nyaranta, és a romlás virágai dúlnak a környezetében. Sic transit gloria mundi.
Na de térjünk vissza oda, amikor még ez pihenést, kikapcsolódást és sportolási lehetőséget nyújtott az “átkos rendszer” polgárainak. Szóval, ha néha hozzájutottunk egy Duna-terasz beutalóhoz, elkezdtünk készülődni a nagy és hosszú útra, egészen a Római partig. Ez kicsit bonyolultabb volt egy valódi nyaralási beutalónál, mert ide szinte az “egész konyhát” vinni kellett, mivel a hely önellátó volt, …ha jöttök lesztek, ha hoztok, esztek… alapon.
Így hát Anyu a konyhát csomagolta, Apu a festő felszerelést, én a könyveimet és a gitárt, úgyhogy indulásra úgy néztünk ki, mintha evakuálnánk magunkat a lakásból. Ám, hogy jutunk el a messzi célpontig? Ennyi csomaggal villamos, busz szóba se jöhetett. Így hát végül egy taxi érkezett a ház elé, és a sofőr legnagyobb megdöbbenésére, a “megyünk nyaralni” szózat elhangzása után lábasok és hasonló mellőzhetetlen tárgyak végtelen sorának bepakolása kezdődött.
Végül aztán szerencsésen megérkeztünk, és csodálatos napokat töltöttünk ott. Apu kedvére festegetett, Anyu a délelőtti napozás után remek lecsókat és paprikás krumplikat főzött a közös konyhán, én pedig naphosszat kajakoztam a Dunán. Néha megörvendeztettem az üdülőben lakókat néhány tucat, a Szentendrei szigeten “talált” kukorica csővel, olyankor az egész üdülőt a főtt kukorica illata lengte körül, és a délutánt mindenki “szájharmonikázással” töltötte. Nagy-nagy szerencsénkre remek idő volt, egy-két borús, esős napot kivéve. Ennek főleg Apu örült. Ugyanis már induláskor otthon némi vihar támadt akörül, hogy Apunak nem volt melegítő ruhája. A helyzetet nehezítette, hogy pénz se volt arra, hogy elmenjünk egy melegítőt venni. Anyu kitalálta, hogy – szintén latba vetve diplomáciai tudását – a Budavári Sportegyesülettől, a raktárból kölcsönkér egy melegítőt Apunak a nyaraláshoz.
Boldogan hozta haza a szinte új, szép sötétkék melegítőt. Apu ránézett, és azonnal kijelentette, hogy na aztán Ő ezt fel nem veszi. Ugyanis a felső rész hátára szép nagy fehér betűkkel rá volt nyomtatva, vagy varrva, hogy melyik sportegyesület tagja viseli ezt. Apu pedig nem volt hajlandó semmilyen címkét, jelölést viselni magán, az előzményeket ismerve, kissé érthetően.
Most mi legyen? Anyu kitalálta, hogy az én egyik régebbi és hasonló színű melegítőmből egy téglalapot kivágva eltakarja a felírást, és egy csíkot varr a kölcsön melegítőre átmenetileg. Remekül sikerült, tényleg takart és diszkrét volt. A célnak megfelelt, nagyon elégedettek voltunk, de Apu ismét makacskodott, hogy Ő bizony “foltos és foltozott” melegítőben nem fogja ott csodásítani magát, szóval ez neki se így, se úgy nem kell.
Anyu végtelen türelemmel és nagy élettapasztalatával elvágta a vitát: “Jó, rendben. Nem baj. Én azért elviszem. Majd felveszed, ha fázol”. Így is lett.