Délutánonként, amikor Apu négy óra után hazaért a munkahelyéről, amit egy bürokratikus semmittevő „hivatalként” tiszta szívéből utált, megebédelt, és „élni kezdett”. A reggel fél nyolctól addig eltelt időt elvesztegetettnek tartotta és ilyenkor előtört belőle az újító vágy, valódi énje, az alkotó, a gondolkodó kreatív mérnök, vagy a festőművész, avagy mindkettő egyszerre. Persze, ezt megelőzően még néhány rituálén kellett átesnie. Ahogy ballagott a Naphegy utcán felfelé, én már az ablakból lestem őt, és gyorsan elbújtam a ruhásszekrényben. Aprókat csengetett a fülsiketítő és rémisztő hangú csengőn, Anyu engedte be. Első kérdése az volt: Oszika? Nahát, hol ez a gyerek? Anyu – én a ruhásszekrényből hallgattam – álnaivan mondta, gondolom közben erősen kacsingatott: Nem is tudom, biztosan elment valahová.
Na jó, akkor megkeresem. És hosszas keresgélés után, mert hát hová is lehetett elbújni egy ötven négyzetméteres, alig berendezett, félig üres lakásban, „megtalált”. Felemelt, magához ölelt, én meg közben benyúltam a zakója zsebébe, mert alig vártam, hogy hozzáférjek a „madárlátta” vajaskenyérhez, amihez már jócskán hozzátapadt a papírszalvéta, sőt néha egy-egy dohányszemcse is, ami a Terv-es cigisdobozból kiszóródott. Anyu csomagolt neki reggelenként uzsonnára egy vajaskenyeret, de Ő soha nem ette meg, mert tudta, hogy délután keresni fogom, és nagy boldogan megeszem, nem mintha nem lett volna otthon mindig egy egész vekni, de hát ez más… Anyu korholta ezért Őt is, engem is.
Mindig a szobában ettünk, mert a konyhában nem fértünk el az esztergagép (a „kisgép”) miatt. A bombatalálat miatt csálén álló ajándék kredenc eszcájgos fiókjában is szerszámok, vágó és köszörűkorongok meg fűrészlapok és egyéb kincsek voltak, csillogó evőeszközök helyett. Azoknak Anyu valahol máshol kerített búvóhelyet. A kis fűrészkorongok izgalmas, eredeti funkciójukat vesztett kék-fehér, henger alakú kemény műanyag dobozkákban rejtőzködtek, és csak sokkal-sokkal később tudtam meg, hogy a fedelükön kibetűzött Pessarium felirat nem a fűrészkorongok latin neve, hanem éppenséggel egész más típusú fűrészelések kelléke, amelyek lelkes használata foszthatott meg kisöcséimtől és képzeletbeli húgaimtól.
Ebédre legtöbbször csak egy tál étel volt, valami egyszerű, hús csak nagy ritkán. Apu ebéd után még elszívott egy cigit, ezzel kezdődött a napi időpocsékolás után az új időszámítás, és gondolatban máris kedvencének hódolt. Szerette volna kitalálni és megkonstruálni a helyből felszálló repülőgépet, ami akár meg is tud állni a levegőben, de mégsem helikopter. Pontosabban azt szerette volna kitalálni, miként lehet elkerülni a repülőgépeknél és helikoptereknél felhajtóerő híján a zuhanást, illetve megspórolni a költséges és hosszú kifutópályának legalább egy részét. Miként működik ez „egyeseknél” a természetben sikerrel. És itt kezdődött a baj. Rendszeresen tanulmányozta ugyanis az ilyen istenáldotta tulajdonságokkal már rendelkező természetes lényeket, amilyenek például a lebegőlegyek. Ezek valóban csodálatos kis lények. Hosszú ideig állnak a levegőben egy helyben, alig mozgatják kis kékes szárnyukat, aztán cikáznak egy nagyot, elrepülnek, visszatérnek, szóval ők már tudják a titkot. Apu pedig csodálta őket.
Az egyik ilyen ebéd utáni nyugalmas késő nyári délutánon is, hogy kiszellőztesse a fejét az „új gazdasági mechanizmus” csodás elrugaszkodást sejtető állami terveitől és meglátogassa a jó anyatermészet titkait tudó barátait, a lebegőlegyeket, kisétált a Tabánba. Sok volt arrafelé a lebegőlégy, mert akkoriban még jártak a lovaskocsik, azzal hordták a tűzifát, szenet, miegymást, és hát a lovaknak sem lehet megtiltani…
Jó idő volt, a zakó a széken maradt, csak a rövid ujjú fehér ing és a biztonságot nyújtó hózentrágerrel ellátott hosszúnadrág volt rajta, és elandalodva a gyönyörű délutánon, feltalálói gondolataitól vezérelve már ott is állt az általa már többször megfestett tabáni lankák tetején, szemben a budai Vár rommá lőtt, de még így is gyönyörű palotájával, tornyaival. A randi sikerült, a lebegőlegyek előkerültek az alkonyatban, hiszen ők akkor szoktak, ott „ácsorogtak” a levegőben, cikáztak, Apu meg teljes odaadással nézte őket, leste a titkukat, persze mindhiába. Hiába? Vagy mégsem? A tenyerét vízszintesen tartva egy-egy lebegőlégyhez közelített, néha szinte már rászálltak a kinyújtott tenyérre, ami hol emelkedett, hol süllyedt, a kis repülők mozgását követve. Hosszú félórák is eltelhettek így, némaságban. A Nap már lemenőfélben volt, Apu meg csak emelgette, süllyesztgette a tenyerét a néptelen és csendes tabáni délután nagy békességében az árnyas Kőműves lépcsőtől nem messze, háttérben a Várral, a lejtő tetején álldogálva, a lebegőlegyek kénye-kedve szerint, egészen el volt bűvölve tőlük. Hunyorított is néha egyet-egyet, hátha úgy előbb meglesz a titok.
Egyszer csak egy súlyos kéz nehezedett a vállára: – Jó napot kívánok! Igazolja magát! Mit méricskéli maga a budai Várat? Elment az esze? Ilyen nyilvánosan próbál ellenséges tevékenységet folytatni, ember! De én látom ám, hogy nem bolond! Na, ide az igazolványt és semmi további gyanús mozdulat! Figyelem magát már egy jó ideje.
Igen, ez a természet láncreakciója. Mindenki figyel mindenkit. Apunál semmiféle igazolvány nem volt, itthon hagyta, de minek is, csak kisétált a pár száz méterre lévő Tabánba, a jól végzett napi hivatali semmittevés után, mit sem sejtve. Eközben mi sem tudtunk semmiről, a Nap meg már lement, kezdett erősen alkonyodni.
Anyu egyre idegesebb lett: Hol van már a Csoszi, nem szokott egy óránál tovább sétálgatni, merthogy ezt az „ellenséges tevékenységet”, azaz a lebegőlegyek megfigyelését rendszeresen csinálta ám… Észre sem véve, hogy a legyek mögött ott van a Vár, teljes romos pompájában. Apu, a gyanús elem ezalatt besétált a szervvel a rendőrségre. Eleinte javasolta neki, hogy menjenek talán a Naphegy utcán, így útba ejthetik a lakást az otthon felejtett igazolvánnyal és kész, de a rendőrnek nem volt ínyére, hogy két dombon is át kell sétálni, és határozott karjelzéssel a másik utcát, a Gellérthegy utcai lejtőt jelölte ki útirányként. Így masíroztak kettesben békésen, légvonalban cirka húsz-harminc méterre a személyi igazolványtól az alkonyatban. Apu állhatatosságát jelzi, hogy az elvtárs szót még ebben az igen kritikus helyzetben sem mondta ki. Jöjjön, aminek jönnie kell!
Útközben barátságosan próbált mesélni a rendőrnek a lebegőlegyekről, de az ettől egyre gyanakvóbb lett. Apu végérvényesen megadta magát, különben is, rendőrrel még nem sétált a Tabánban meg a Krisztinavárosban. Mindig van egy első eset…
Aztán úgy este hét felé megcsörrent a telefon. A Pauler utcai rendőrkapitányságról telefonáltak, hogy előállítottak egy „gyanús elemet”, aki a budai Várat méricskélte kézjelekkel hosszasan, igazolni nem tudja magát, de azt állítja, hogy ő egy Egri Oszkár nevű mérnök és festőművész, ráadásul súlyosbítóként valami Tervhivatalra is hivatkozott munkahelyeként, itt lakik a Naphegy utca 7-ben, és szerinte semmi rosszat nem tett. Nosza, Anyu lekapta a kötényét, és szaladt le Apu igazolványával a rendőrségre, hogy kiengedjék szegényt, meg különben is, kész a vacsora, finom kertészpecsenye lesz…
Na, nagy nehezen kiengedték Aput, a gyanús elemet a rendőrségről, de a lelkére kötötték, hogy ilyet többé ne csináljon, mert nagy baja lehet még ebből. Utána még sokáig nem tudtuk, sírjunk vagy nevessünk ezen a bárgyúságon, de mindenesetre Anyu, akinek nagyobb gyakorlati érzéke volt, ajánlotta Apunak somolyogva, hogy tényleg jobban vigyázzon, vigyen magával ilyenkor egy újságot, lehetőleg Népszabadságot, és heveredjen le a fűbe, lehetőleg kikerülve a legyek uzsonnázó helyeit, és nem baj inkább, ha bolondnak nézik, és persze legyen nála a „flepni”, azaz a személyi igazolványa.
Hát így úszta meg a budai Vár akkor az ellenséges tevékenységet. Arra maga a Szerv sem gondolt, hogy vajon a szarrábombázott Palotának mit árthat valaki, aki a túlsó dombról néha „integet” neki… de hát az ellenséges módszerek kiszámíthatatlanok, és valóban, „az a gyanús, ami nem gyanús”. Nagy kárunk nem lett az ügyből, mindössze annyi, hogy a kertészpecsenye kihűlt, ehetetlenné vált, így aztán aznap este is sült zsíros kenyér volt pirospaprikával.
TV és egyéb szórakoztató médium nem lévén, egész este ezen röhögött a család, meg a fél ház, mert a nyitott ablakokból kikukucskáló csodálkozó, unatkozó és kíváncsi szomszéd fejeknek azonnal el kellett mondani, mi is az a rendellenesség, amiért az egyébként hivatalosan is régóta különccé nyilvánított Csoszi és folyamatos villámhárítóként működő hitvese, Magdi, azaz Anyu, ily késői órán, este fél nyolckor némileg feldúltan együtt trappolnak felfelé a Naphegy utcában. Egyvalaki azért rosszallóan odacsípett: „Magdi, ezt igazán nem kellett volna” – jegyezte meg a másodikról Ibolya néni, a pártsejt bizalmi – veletek mindig van valami.
Hogy ezen aztán tényleg sírtunk, vagy nevettünk, arra már nem emlékszem. Ha a befuccsolt kertészpecsenyére értette, akkor viszont esküszöm, igaza volt. A kertészpecsenye ugyanis a szegények igazi lakomája volt. Miből is állt? Egy szép nagy zöldpaprika kettévágva, kicsumázva és zsírban, vagy olajban kisütve. Jól megsózva, hagymával, pirítós kenyérrel, teával mennyei falatok voltak. Vagyis aznap csak lettek volna…
Jó, tudom, hogy az igazi kertészpecsenye az a téli sütőtök szelet, de mi akkor is ezt hívtuk annak, és kész. Egyébként találóbb is, szerintem. A le nem zuhanó repülőre pedig még várni kell egy darabig. Legyünk igazságosak, azért ez nem a rendőr hibája…