Apu imádta a természetet, a tájat, a fákat, az istenadta jelenségeket megörökíteni. Az embereket inkább csak messziről bámulgatta, mint valami nagyító alatti csodabogarakat, a kellő távolságtartással. Különösen szerette – ha tehette – az éledő tavaszi természetet festeni, kint az erdőben, a virágzó és zöldellő tájon, és a friss tavaszi levegővel együtt beszippantani a festékek, a hígítók és lakkok illatát. Ez valami különös vonzalmat ébresztett benne. Talán ennek is köszönhető, hogy a megörökített virágzó fák és bokrok szinte éltek a képein.
Ennek egy nagyon realista visszaigazolása történt egy koradélutáni vasárnapon. A család már reggel kirándulni indult a budai Irhás árokba, a nyolcas busz végállomásától bandukolva a dombokon felfelé. Apunak a hétvégi házak sorát elhagyva nagyon megtetszett egy téma. Egy elhagyatott kertben csodálatos mandulafa virágzott, rózsaszín virágaival kedveskedve az arra járó turisták szemeinek. Apu a kis vászonszéket kicsattintva, a kazettát az ölébe szedve nekiült festeni, mi meg, mint magára hagyott türelmes családtagok kavicsokat és kis virágokat gyűjtögettünk, közben elmajszolva a magunkkal hozott vajas zsömléket, illetve a fű közt Anyu kedvenceit, a biztos szerencsét hozó négylevelű lóheréket keresgéltük. Ez a néphit, mint annyi minden más természetesen nem vált be. A lottó 1957-től szedte “áldozatait”, és Anyu megrögzötten azóta is ugyanazzal az öt számmal játszott, ám soha nem nyert. Ezt megörökölve én is játszom ugyanezen számokkal, de még nem sikerült Fortuna istenasszonnyal közelebbi kapcsolatra lépnem nekem sem. Pedig ennek most már így összesen hatvanhét éve.
Apu kora délutánra végzett egy gyönyörű festménnyel, szinte élt a tavaszi kert, benne a mandulafa virágaival, és a kert többi gyönyörűségével. Bepakolta a friss képet a kazettába, összecsukta a kis vászonszéket, és elindultunk lefelé a buszhoz, de már igen szomjasak voltunk. Jó lett volna egy kis friss víz. Ismertük a már sokszor megtett utat, tudtuk, hogy kb. félúton lesz egy kút, addig csak kibírjuk. Úgy is lett.
De a legnagyobb megdöbbenésünkre, a kút nem működött. Beérve a házak közé láttuk, hogy egy néni a kertjében hajladozik, ápolja a virágait, a bokrokat. Megszólítottuk, és kértük, adna-e egy kis friss vizet a szomjúságunkra. Kedvesen beinvitált a kertbe, beszaladt egy korsó vízért, poharakért. Visszatérve érdeklődve nézte Apu oldalán a kazettát, kérdezte, mi az ott. Apu elmesélte, hogy festegetni szokott, éppen a dombtetőn festett egy virágzó mandulafát.
A néni kérte, láthatná-e. Apu örömmel kivette a kazettából a festményt, és letette egy bokorhoz az árnyékba, hogy jobban lehessen látni. A néni odavolt a csodálattól, és dicsérte a festményt, hogy milyen gyönyörű, a megszólalásig eredeti, stb… Úgy látszik, a néni apró kis borzas kutyája is naturalista realista elveket vallott, és nagyon valósnak tűnhetett számára is a mandulafát ábrázoló festményt, mert értékelve a jelenséget odaszaladt, és már emelte is a lábát, hogy a képen látható mandulafát “megjelölje”, és birtokba vegye. Szerencsére Apu figyelt és nem hagyta cserben sportos alkata. Azonnal odaugrott, és még épp az utolsó pillanatban felkapta a képet a csalódott kiskutya elől. Ettől aztán az egész társaság annyira nevetett, hogy a néni még néhány frissen kisült lekváros buktával is megjutalmazta Apu művészetét.
Hazafelé a buszon Apu meg is jegyezte, hogy ez bizony többet ért néhány műértő esetlen kritikájánál és recenziójánál. Ebben maradtunk, és aztán sokáig közszájon forgott ez a történet. Sajnos, az a kép nincs meg, úgy látszik, másnak is tetszett, és Apu esetleg nem tudott ellenállni a kérésnek. Ahogy az Irhás árokból is – elegáns, parkosított házakkal beépülve – lassan eltűnnek a virágzó kis kertek.
