Apu valahogy nagy nehezen “vigaszágon” szerzett a munkahelyén egy családos szakszervezeti beutalót a Hivatal elegáns, balatoni üdülőjébe. Na persze előszezonban, ami a garantált részleges rossz időt is már sejtetni engedte, (szerencsére nem így lett), illetve a B épület földszint utolsó szobáját, stb… De mégiscsak a Balaton, és egy kedvezményes üdülés.
Lázas készülődés, és eljött a nagy nap. Apu a biztonság kedvéért még egy-egy snájdig redőnygurtnival átkötötte a két ócska vulkánfiber bőröndöt, amelyeket ezen kívül már csak a jóindulat tartott össze. Ehhez jött még Apu “nagykazettája”, amivel a balatoni festészetre készült lelkesen. Napokig járt a városban, hogy ehhez beszerezze a vásznakat, falapokat, vakrámát, terpentint, “kopál lakkot”, és a Nagymező utcai Művészellátóban a mérgdrága, de nagyon klassz minőségű festékeket.
Nekem is kijutott egy rendkívüli tárgy: egy úszógumi, mert “majd a Balatonon végre megtanulsz úszni, de jó lesz..” Anyu varrt magának egy sikkes kis fürdődresszt, és minden együtt volt az indulásra. A Déli pályaudvarról indulva a sajátságos “illatú” másodosztályú vasúti kocsiban röpke néhány órát töltöttünk, amíg az leért a balatoni célállomásra. Egyetlen előnye a hosszú és büdös zötykölődésnek mindössze annyi volt, hogy ezalatt többször repetázhattam a barátságos Utasellátós bácsi fonott kosárban hozott kínálatából. Közben persze mindenki tódult az ablakokhoz, amikor végre megpillantottuk a csodás Balatont.
Az első, kicsit drámai meglepetés akkor ért bennünket, amikor lekászálódtunk a vonatról, és az üdülő felől érdeklődtünk. Ó, mondták a helyiek, nincs messze, itt van mindjárt a kanyar után. Na, ez falun annyit jelent, hogy félnapi járóföldre. Így is volt, ezt megerősítette a helyi fuvarozási társaság prominense, azaz egy idős ember, aki funkcióját tekintve vasúti hordárként működött az állomáson, egy kétkerekű kordé félig boldog birtokosaként, megbízókra lesve. Ő azért volt csak félig boldog, mert ugyan személyünkben fuvart szerzett, viszont tudta, hogy jó messzire kell kutyagolnia a kordéval, mire a kora nyári napsütésben a célállomáshoz érkezünk. Na, megalkudtunk, felkerült a sok ócska batyu a járgányra, a bácsi nekiveselkedett, mi pedig urakhoz méltóan próbáltunk utána sétálni, habár ez a későbbiekben inkább versenyfutás volt, mert az öreg igencsak erősen tolta, hogy túl legyen rajta.
Így trappolt és loholt hát a nyaraló különítmény az országút porában, miközben mellettünk elegáns hivatali autók száguldottak el. A java, a fekete leves azonban csak most jött. Azzal, hogy megérkeztünk.
Őrületesen disszonáns látvány volt, mert turnuskezdés lévén egymás után álltak be az üdülő kertjébe az elegáns hivatali fekete és egyéb színű Volgák, Warsavák, Pobedák, stb… Velük találkoztunk az úton, és aztán a hatalmas kertben lévő még hatalmasabb üdülőépület előtt. A csillogó fekete hivatali autók után végül mi is szó szerint “befutottunk” a hordár kétkerekű taligáját követve, ócska bőröndjeink társaságában. Az egyébként udvarias recepciósnak elég volt egy pillantást vetnie a jelenetre ahhoz, hogy határozottan el tudja dönteni, miénk a földszinten a leghátsó és legkisebb szoba, amelynek ablakát szinte teljesen benőtte a tőle egy méterre álló fenyőfa, terebélyes ágaival. Mindegy, mi így is boldogok voltunk.
Nem kellett néhány nap, és ugye “innen szép a győzelem”, Apu volt a legcsodáltabb személy az üdülőben, hiszen, hiába hozta az elegáns autók hada az elvtársakat, művészi képeket festeni egyikük sem tudott. Ő viszont nagyon elmerült a sok-sok témában. Sorra kerültek a vásznakra és fa lapokra a kerti tó vízililiomai, a kikötő vitorlásai, a part, a helyi bakter, azaz Kocsor bácsi nyírfákból eszkábált horgász stégje, vagy az alkonyatban itató lajtoskocsisok. Nem győzött festeni, és mindenki ajánlgatta, hogy megvenné, stb… De – szerencsénkre – Ő nem kötött üzletet. Mindig csak annyit mondott szerényen, némi malíciával a tekintetében: Ez sajnos nem eladó. Egy kis dicsőség neki is maradjon, nem igaz?