Tavasztól őszig hétvégenként, ha jó idő volt, gyakran felkerekedett a család, és a budai Normafától nagy kirándulásokat tettünk, keresztül az erdőn, néha egészen Budakeszi végéig. Persze, rengetegen tették ugyanezt, úgyhogy a meglehetősen ritkán járó 21-es autóbusszal, vagy a Fogaskerekű vasúttal felérni a hegyre kész emberpróbáló kaland volt már önmagában is. A gombászok a gombagyűjtő kosárral – őket külön is meg lehetett ismerni térdnadrágjukról, a bőr bakancsról, zöld térdzokniról, és a fejükön lévő zöld kalapról az azon lévő garmada jelvénnyel – mások labdával, kis napernyővel, esernyővel, hátizsákkal, és mi ugye az elmaradhatatlan festőkazettával és kisszékkel, stb… igyekeztünk valamennyien a különféle kirándulási célpontok felé.
A Normafát elérve azonnal rávetettük magunkat az ott lévő kör alakú kőbunkerből kialakított büfére, hiszen nagyon megéhezhettünk a hosszú és viszontagságos úton, és ezen csak az ott kínált málnaszörp és a pirospaprikával megszórt zsíros kenyér enyhíthetett. Ezen kötelező ceremónia után jött a nehezebb rész, elkezdtünk vándorolni az erdőben, nem titkoltan Apunak témát keresve képeihez. Ő általában inkább szeretett letérni a turisták által kitaposott és kirándulók általi forgalomnak kitett ösvényekről, így aztán gyakran gyönyörű tisztásokra, és szinte érintetlen természetre leltünk.
Egy-egy ilyen helyen végül letelepedtünk, Apu már vette is elő a kis vászonszéket, kazettát, és nagy örömmel festeni kezdett. Mi pedig Anyuval türelmesen vártuk, hogy kiélje festői vágyait, eközben – évszaktól függően – szép színes leveleket, bogyókat, kis gyümölcsöket fedeztünk fel, és gyűjtöttünk.
A kora ősz volt nekünk a legizgalmasabb. Akkor még rengeteg som bokor volt a Normafától Budakesziig vezető erdei ösvények mellett. Könnyű volt összekeverni a szúrós, de hasonló színű és formájú csipkebogyóval. Volt, hogy néha két óriási nejlonzacskóval is szedtünk a finom somból, amiből aztán otthon Anyu befőttet készített télire. Jól eldugta hátra a stelázsiban, de mégis, az unalmas és hideg téli vasárnapok némelyikén eltünedezett néhány üveg som befőtt. A tettes kiléte sose derült ki konkrétan, bár alapos gyanú gyakorta megfogalmazódott, bizonyíték hiányában azonban a kilátásba helyezett jókora verés rendre elmaradt.
Történt egyszer egy ilyen festős vasárnapon, valahol az erdő mélyén, hogy nem vettük észre, hírtelen beborult az ég, és egy kiadós nyári zivatar jött rohamléptekben. Mire észrevettük, már zuhogott az eső, dörgött villámlott. Lélekszakadva rohantunk ki az erdőből, magunk után vonszolva kellékeinket. Bőrig ázva értük el nagy sokára az Úttörővasút (ma Gyermekvasút) Előre állomását (ma Virágvölgy állomás, habár virágot a némileg elhanyagolt avartengerben keresve se lehetne találni…). M. bácsi és felesége, Aranka voltak az állomásfőnökök, segítőkészen kinyitották a már bezárt várótermet, ahol úgy-ahogy megszárítkoztunk. Látván didergésünket, mint ázott verebeket, beinvitáltak a muskátlikkal kirakott ablakú állomásfőnöki helyiségbe, ahol főztek egy finom forró teát, valahonnan pogácsa is került, és a nagy zuhé befejezéséig a felnőttek jól elbeszélgettek. A festőkazettát látván egyből felvetődött az érdeklődő kérdés, mit is rejt az magában. Apu szerénykedve mondta, hogy elkezdett festeni egy képet, de még nincs kész, mert a vihar elüldözött bennünket, és aggódik, hogy a következő héten visszatalálunk-e ugyanarra a helyre.
Arankáék addig kérlelték Aput, hogy vonakodva bár, de megmutatta a képet, ami persze, már akkor is, félkész állapotában gyönyörűnek ígérkezett. M. bácsi és Aranka csodálták, és amikor mondták, hogy indulnunk kell, mert mindjárt érkezik a délutáni utolsó kisvasút, felajánlották, hogy hagyjuk ott az egész festő felszerelést, ők vigyáznak rá, és majd a jövő héten kényelmesen érte jöhetünk.
Szépen félretették a helyiség egyik védett sarkába. Ílymódon, megszáradva és a cipeléstől is megszabadulva felkapaszkodtunk a kisvasútra, és hazatértünk. Rá egy hétre már mint régi ismerősöket köszöntöttük M. bácsiékat, az idő is gyönyörű volt, és aznap nem áztunk bőrig, a kép is elkészült, és valahogy kialakult egy kis barátság Arankáékkal.
Aztán gyakran találkoztunk velük, ha épp szolgálatban voltak. Sőt, annyira, hogy egy vasárnapi szabad délutánon meg is hívtak magukhoz vendégségbe, mivel kiderült, hogy M. bácsi is nagy kedvelője és tisztelője a képeknek. Valahol a VII. kerületben laktak, talán a Dembinszky utcában. Elmentünk hozzájuk, és Apu, aki azért nem volt mindig morózus és elzárkózó, az önzetlen emberi jólelkűséget és segítséget nagyra értékelte, mint ritka madarat, azzal hálálta meg, hogy az ominózus festményt ajándékba elvitte nekik. Sőt, kedvességből még előtte az erdő szélénél kibukkanó kis piros vonat egy részletét is odavarázsolta vázlatosan, ha már… Óriási volt az öröm, így hozott össze egy barátságot a nyári vihar. Hogy mi lett a kép sorsa, rejtély.
Nem mindig végződött ilyen viharosan a kirándulás és a festegetés. Általában kora délutánra eljutottunk az ösvényeken Budakesziig. Csodáltuk a falu határában a szépen megművelt kerteket, szőlősorokat. Érdekes felfedezés volt, hogy a szőlősorok elején néhol gyönyörű rózsák virítottak. Aztán egyszer egy gazda elárulta, hogy ennek nem esztétikai okai vannak, hanem a szőlőt védik ezzel.
Legnagyobb csodálkozásunkra elmagyarázta, hogy az odaültetett rózsa hamarabb érzékeli és mutatja, ha peronoszpóra veszély közelít a szőlősorokra, és így még időben tudnak ellene permetezéssel védekezni. Sok évtized múlva ugyanezt láttam Itáliában, Toscanában is, akkor már nem csodálkoztam ezen annyira. De a látvány ennek ismeretében is megkapó és gyönyörű volt.
Amikor beértünk végül Budakeszin a házak közé az útra, ami a buszvégállomás felé vezetett, az örökre belém vésődött. A házakból nagyon finom pörkölt és friss sütemények illata szállt felénk, néhány házból kiszűrődött a “Jó ebédhez szól a nóta”, és én fáradt lábbal, éhesen, elcsigázott kisgyerekként bandukolva megfogadtam, hogy ha felnövök, festészet ide vagy oda – én is inkább ezt szeretném, nem pedig a folytonos gyaloglást, szomjasan és korgó gyomorral, csaláncsípésektől vakarózva.
Igazságtalan voltam, mert mindig vittünk magunkkal uzsonnát és vizet, de ugye én is impresszionista voltam a magam módján, és a finomságok csábító illata felülírta a realitást. A buszvégállomáson volt egy kút, ott kicsit rendbe hoztuk magunkat, ittuk a finom, friss és jéghideg vizet, de az illúzió azért végig elkísért.
Aztán eljött az idő, amikor felnőttként már inkább mosolyogva néztem vissza erre az élményre. Eltűnt a kis házak sütemény és pörkölt illata, elmaradt a rádióban is a nótaműsor, autóval járunk kirándulni, azért gyalog is bejárva a legszebb tájakat az országban, de ami a lényeg és a legfontosabb: az örök érték, a sok szép erdei festmény, tájkép – nagyjából – megmaradt.