A Hivatal üdülőjének saját kis csónakkikötője volt, két mólóval, stéggel, apró kis büfével, nyugágyakkal, színes ernyőkkel és billegő bádog asztalokkal, kényelmetlen székekkel. A büfét nagyon találóan “Zanzi-bárnak” nevezték el, és a különféle tudatmódosító szereken túl, mint pálinka, bor, sör, stb… finom Bambi szörpöt is lehetett kapni, méghozzá valódi, télről eltett balatoni jégtömbbel lehűtve, narancs színre hasonlító kivitelben.
Kész Kánaán volt, főleg, hogy a stégnél ott virított csalogatóan egy nagy fa motorcsónak is, egy kiszolgált Johnson motorral a farán. A gondnok és egyben csónakmester, a napbarnított és kisportolt, idős H. bácsi minden reggel tíz óra előtt pár perccel egy tölcséres bádog megafonba többször bemondta: “Figyelem! Figyelem! Motoros hajó indul a Belvárosba!”
Ez annyit jelentett, hogy a stégtől mintegy tíz percre a falu központjában lévő tényleges hajóállomásra vitte az utasait, fejenként két forint ellenében, ahol aztán fagylaltot, lángost, napszemüveget, képeslapot és vattacukrot lehetett vásárolni rogyásig. Imádtam a vizet és a csónakázást, úgyhogy unszolásomra rendszeres utasai voltunk H. bácsi motorosának, amelyen kb. 10-12 picike fa ülés, inkább háttámlás sámli biztosította a kényelmes utazást. De nem csak mi, N. bácsiék is többször beneveztek kislányukkal, amikor felhangzott tíz előtt a felhívás.
Olyankor az ott sétálók, napozók egymást előzve rohantak leróni a két forintokat, helyet foglalva, hogy le ne maradjanak a felejthetetlen és kalandos útról. N. bácsiék, azaz papa, mama és Ágika is gyorsan beültek a még szabad helyre, és már-már indult a teltházas járat, amikor N. bácsi felüvöltött: “Jaj, tessék várni, még ne! A pléden felejtettem a pénztárcánkat, anélkül mit sem ér az egész”. Kimászott a szárazföld biztonságához szokott testes papa a hajóból eléggé nehézkesen, és eltrappolt a napozóhelyük felé, miközben H. bácsi igencsak nagy türelmet erőltetve magára várakozott mindenkivel együtt a tűző napon.
A hajóban maradt N. néni szégyellte a dolgot, próbált az ügytől és megszégyenült férjétől elhatárolódni, és hogy ennek nyomatékot is adjon, fennhangon megjegyezte: “Én még ilyen hülye embert nem láttam!”.
A hajóban ülők ezt dícsérőleg nyugtázták, addigra N. bácsi is visszaérkezett, nehézkesen becsücsült a hajóba, és vígan eltöfögtünk a “Belváros” felé, igaz, némi “késéssel”, de semmiről le nem maradva. Apu meg addig végre nyugodtan festhetett a parton, a megritkult érdeklődők táborától nem zavartatva. N. néni mondása azonban még évekig jólesően visszhangzott az értő fülekben.