A család egy Naphegy utcai földszintes bérlakásban lakott. A dimbes-dombos vidék miatt a szoba egyik – a ház előtti kis térre néző – ablaka szinte egy emelet magasságban, míg a Lisznyai utcára néző kisebb ablak már a járdáról nézve vállmagasságban volt. A lakás “fényét” a szokásos asztal-székek, ágy, két szekrény, egy rongyszőnyeg együttesén túl, a falakon lévő képek adták. Késő tavaszi nap volt, a kisebbik ablak nyitva, és: megállt egy férfi az utcán, bámult befelé az ablakon rendületlenül. Apu odalépett az ablakhoz és megkérdezte: Jó napot, nos, mi tetszik? Mit néz? A férfi: Á, semmi, semmi, csak nézek befelé, nézegetem a falon a képeket. És bámult tovább befelé. Apám megszólalt: Tudja, mit? Jöjjön be, azt nézzen ki…, és ezzel nemes egyszerűséggel, rezzenéstelen arccal rácsukta a férfi orrára az ablakot.
Most mi van? Mi van? Stikkes maga? – mérgelődött az ember. Erre Apu, a nyomaték kedvéért még elhúzta a klöpli függönyt is az ablakon, jelezve, hogy részéről az ügy befejezve. A férfi nagy morogva odébbállt. Hát ilyen volt Apu barátkozási hajlama az emberekkel általában. Bár volt, akiket nagyon tisztelt, respektált és szeretett. Na, ők voltak kevesebben.
Másnap is gyönyörű idő volt, és az előző nap eseményén elgondolkodva, ő maga nézett ki az ablakon, és megtetszett neki a szemben lévő kert a virágzó fákkal. Odaült az ablakhoz festeni, ebből lett ez a kép.