Kik is lakták ezt a 26 lakásos bérházat, amely ezeken a festményeken itt-ott szerepel, a környékkel együtt… Az egyik érdekes lakó M. bácsi volt…
A hatvanas évek lelkesedése, az illendő szerénységből hordott, kitaposott és letaposott sarkú barna félcipők és lódenkabátok jövőbe vetett töretlen hite egybeforrasztotta még a Naphegynek oly sokszínű, multikulturális, ámde a karámban békésen egymás mellett élő népét is.
Persze, hisz egy dolog közös volt a Naphegy lakóiban: mindenki hordta a nadrágja ülepén azt az egy vagy több cipő(csizma)talp lenyomatot, amiből tudható volt, megtanulta a bandungi egyezmény modernizált szabályainak ismerete nélkül is a buddhizmus öt fogadalmának alapelvét, a Pancsa Sílát. Így aztán ki hangosabban, ki némileg halkabban lelkesedve, a békés egymás mellett élés jegyében elfogadta a rendet, miszerint a házakban lakóbizottság működik, az utcának utcabizalmija, lakóbizottsági összekötője van, és a kerületi Tanácsba az utca delegál egy tanácstagot, akit négyévenként választ meg a népség. Voltak lakógyűlések, tanácstagi beszámolók, körzeti beszámolók, a pártbizottság aktivistái, a körzeti párt sejt (aki mindent sejt!) terelgette, de csak diszkréten a nyájat.
Így éldegélt a nép, és érezte a törődést. Majd mindenki hálás is volt ezért, de például M. bácsi, hát ő disszidált. Ma már valószínűleg egy ellenállási emlékérem vagy egy darab, a vasfüggönyből származó, számozott szögesdrót darabka boldog tulajdonosa lenne az örök vadászmezőkön, ám ez múlhatatlan érdemein nem változtat. A rút valóság, azaz a szomszédok hiteles elbeszélése szerint M. bácsi jós, egyesek szerint látnok, mások szerint vaskos szélhámos volt. Ezt ő rendszeresen kikérte magának, és hangoztatta, hogy asztrológus, a tudományos munkát pedig csak tangenciálisan segíti a kis csipketerítős asztalon elhelyezett koponya, gyertya, füstölő, üveggömb, és a félig (néha teljesen) lehúzott redőny. Ez – mármint a redőnyállapot – az éppen hozzá érkező hölgy korától és küllemétől függött erősen. Mert leginkább bánatba és kétségbe merült reménykedő hölgyek caplattak fel hozzá gyalog a harmadik emeletre, hogy megtudják, vajon rájuk ragyog-e a közeljövőben a fénysugár, amelynek nyalábjai közt csipog nekik a boldogság édes madara. Ennek szinte mindenkinél nagy lehetett a valószínűsége a behatóbb vizsgálatok és jövőelemzések szerint, mert többen gyakran vissza is tértek az emberpróbáló háromemeletnyi lépcsősor megmászásához, azután pediglen M. bácsi volt az utcában a legelső, aki egy szép Wartburg 311 típusú álom gépkocsi boldog tulajdonosaként még hatékonyabban végezhette jövőkutatói munkáját.
A második, hogy hogynem szintén ugyanilyen Wartburg tulajdonosa az utcában a B. bácsi volt, (Ő a Naphegy utca 27-ben lakott) na de Ő orvos volt, az azért mégiscsak más. Akkor miért kellett mégis ennek a boldog férfiúnak disszidálnia magából a Kánaánból. Először is, az irigyek rendre feljelentgették, mint munka- és adóelkerülő, szocialista materialista rendünkkel össze nem férő tevékenységet folytató Wartburgost, aki jósdát működtet. Másfelől, valahol, ott fent, nehezen felejtették el neki azt a kis bibit, hogy ’56-ban ő volt az, aki meghívásos és tudományos alapon a Köztársaság téren orientálta a felkelőket, merre is ássanak mély gödröket, a kommunista rezsim embervesztő kazamatáit keresvén. Ő pedig nem élt vissza a beléhelyezett bizalommal.
Időt és fáradságot nem kímélve nap, mint nap járta körbe a Köztársaság teret (nagyon öregeknek: Lóvásár tér, kicsiknek: Őszentsége, Második János Pál Pápa tér, hogy a címfestők se morogjanak…), és kezében mindössze egy vékony kis gumimadzagra erősített gömb alakú szerkezettel mutatta a győzelem felé az utat. Ezt a gumira erősített gömböcskét proletár körökben csak similabdának nevezték a bugrisok, és nem ismerték fel ennek mágikus, mágneses, torziós (és majdan retorziós) jellegét, amely tudományos kézben csodát tesz, egy varázsvesszővel, fülhallgatóval, továbbá az ahhoz kapcsolódó rejtélyes dobozkával kiegészítve. A téren gyakorta jelzett is a kis színes gömb, ilyenkor hangos kiáltással kezdte ösztökélni a forradalmárokat: Itt-itt, itt ássanak. Gyorsan! Aztán másnap, új reményre virradva új helyen jelzett a tudós gömb. A similabdát és annak kézzelfogható kazamata-kutató eredményét már ismerjük, de azt, hogyan is került ő a térre, és az azt követő években miket írtak fel M. bácsi lapjára, azt már kevésbé. Tegyük hozzá, a hivatalosságok a látványos produkció és az évek múltával sem bántották személyét, de – tán csak Ő tudta, miért – a hatvanas évek közepe felé Nyugatra helyezte át pótolhatatlan tevékenységét.
Vásott kölykökként mi az elmaradó klienseket sajnáltuk és hiányoltuk őszintén és tiszta szívünkből, hiszen az arra érdemes hozzá érkezőket (kedd-csütörtök délután háromtól…) rendszeresen lestük alulról a lépcsőfordulókban, ahogy az izgalmas finom kis selyemharisnyák, lakkcipők, kivillanó habselyem kombinék vonultak a lépcsőn felfelé, megismerni a reményteli jövő számukra boldogító útját, és levenni a rontást, amely a szocializmus átmenetinek tekinthető boldogtalan sematizmusában késztette őket kielégületlen vergődésre. Nekem külön is volt egy kedvencem. Ő – nem törődve semmivel – mindig fekete csipkefátyollal lefátyolozva, krapplakk színű kabátkában érkezett, és a finom, térden felül érő sötétzöld dzsörzészoknya alatt mindig fekete bugyi volt rajta. Valószínűleg igen mélyen gyászolhatott. Soha nem volt nála ridikül, csak egy kis neszesszert szorított magához kesztyűs kezeivel. Maga volt a zárkózott titokzatosság, mint a Naphegyen annyi minden.
Aztán: mi csak azt vettük észre, hogy egy szürke reggelen két vámtiszt előzékenyen zárja és pecsételi M. bácsi duzzadó bőröndjeit, amelyeket a kapu előtt álló lapos, régi típusú Wartburgba gyömöszölt óvatosan, aztán kedvesen elbúcsúztak, talán még tisztelegtek is. Mi pedig soha többé nem láttuk sem őt, sem azt a szép, alul szürkés, felül vajszínű Wartburgot. Szégyenkezve vallom be, kár volt a képességeiben kételkedni. Az öreg mégiscsak a jövőbe látott…