A Krisztina téren régóta áll egy nagy hirdetőoszlop, szerencsére érintetlenül, és rajta egy óra, ami – láss csodát – nem áll, hanem általában pontosan működik. Az 1960-as években szinte minden eltűnt a környékről, a régi, földszintes Zöldfa Étteremmel a nagy kerthelyiséggel, és lombos fáival együtt. Helyüket átvette a beton és a téglarengeteg. De az oszlop az órával megmaradt.
Na de mi ebben az érdekes? Apu részéről annyi, hogy sokáig nem volt órája, de ez nem is zavarta, így aztán nem tudta, hogy „hány óra”, ott nézte meg, vagy inkább nem is érdekelte. Ebből azonban nem következik, hogy akit igazán szeretett, azzal ne lett volna figyelmes vagy gáláns. Magára ugyan sosem gondolt, de amikor egyszer kapott egy kis jutalmat, igaz, nem volt gyakori vendég nála ez a kategória, meglepte Anyut egy szép kis fekete számlapú órával.
Elegáns kis óra volt, karcsú fekete szíjjal, rozsdamentes acélházának szögletes formájával, aranyszínű felhúzójával és számaival. Külön izgalmas volt, hogy a számlapon alul középen egy szintén szögletes keretben járta végtelen köreit a másodpercmutató. Lehet, hogy más asszonyok, bűbájoskodó kis feleségek és egyéb bújós házimacskák nem örültek volna annyira neki, mert nem volt csillogó és hivalkodó, vagy nagyon értékes, csak nagyon határozott, korrekt, pontos és praktikus. Egyszerű, de a maga módján mégis végtelenül elegáns. Szóval, stimmelt.
El is kísérte Anyut évtizedekig, aki szeretve és féltve őrizte, de szüksége is volt rá, hiszen neki a családban nagy józansággal mindig tudnia kellett, hány óra, főleg a csekély kosztpénz vonatkozásában. Aztán, sok-sok év múltán az addigra elnyűtt, kis fekete karóra megállt, és jött ismét az elnéző órás mosoly, nem javítható. Pedig nem akárkihez vitte féltett kincsét megjavíttatni, reménykedve, hátha… A Krisztina körúton működött AZ ÓRÁS, nekem csak így, csupa nagybetűvel, maga Rill Imre órásmester.
Az üzlet ott fészkelt stabilan, mint a kábakő a Déryné eszpresszó, az Alkalmi méterárubolt és a könyvesbolt között, stílszerűen szólva időtlen idők óta. Már az üzlet portálja is tiszteletet ébresztő volt talán száz éve is, két árkolt, vésett oszloppal oldalról, köztük az ajtóval, két oldalt hatalmas üvegportállal, amelyen gyakorta a portál szóból leginkább csak a por szótagocska volt domináns. A kirakat nem volt túlzottan dizájnos vagy megálljt parancsoló, sőt, inkább kissé unalmas, de ott volt minden, amire egy valamirevaló tradicionális órásmester szakmai életében oly büszke lehet. Na de kérem, nem is a külcsín számít, hanem a belbecs. És valóban.
Rill mestertől, a Rillek és az órás szakma örökösétől és örökös letéteményesétől óra vonalon alig lehetett olyat kérni az üzlet ketyegő fali csodái és lencséi közt, amelyhez apró lupéjával, lötyögős órás csavarhúzójával és egyéb titkos szerszámaival ne találta volna ki a megoldást, tiszteletet parancsoló snájdig köpenyében dolgozgatva. Sajnos, azonban ezúttal fájó szívvel kellett közölnie a megfellebbezhetetlent, ennek a kis fekete karórának lejárt az ideje. Fáj, de vége.
Apu, akkor már nagybetegen, elment és a nyugdíjából, de az is lehet, hogy ez a szó itt több hónap kuporgatást takar, vett Anyunak egy másik kis karórát. Ez már hűen tükrözte a kor letisztult világos vonalait. Egyszerű, barna NDK-s kis kerek, világos karóra volt, semmi extra, kis barna bőrszíjjal. Ez is szolgált tisztességgel, míg tehette, nem romlott el, nagyjából pontos is volt. Abból se lett örökség. DE valahogy mégiscsak emlékezni kéne erre is.
Később, néhány év múlva, szintén egy nyári napon azon feszengtem, mit vegyek a lányomnak születésnapjára. Néztem a kirakatokat. Töprengtem. A Bartók Béla úton tipródtam a hőségben egyre idegesebben, mert szorított az idő, mi legyen az ajándék, amikor egy kis ékszerbolt kirakatából rám kacsintott az „emlék”. Egy kis egyszerű, barna, világos számlapú kerek kvarcóra, diszkrét kis szíjjal, barátságos számokkal. Ellentmondást nem tűrően hívogatott. Ez az. Meg kell vennem. A kis gömbölyű eladónő, mintha csak érezte volna, hogy egy történelmi léptékű vásárlásról van szó, szinte családias kedvességgel és készséggel kiszolgált, gyönyörű bársonytokba helyezte a szerzeményt, sőt, ki tudja miért, még tíz százalék kedvezményt is adott az árból.
Nagy volt a születésnapi öröm, tetszett a lányomnak, azóta is hordja hűségesen. Hogy éppen egy ilyet? Ő nem tudja, miért. Én tudom, hogy miért…