A szüleim 1950-ben házasodtak meg. Tipikus története annak, amikor két, egymást szerető, ámde szegény összebútorozik. Persze, bútorról nemigen beszélhetünk, hiszen az albérletben semmi nem volt az övék. Ennek a két viharverte – mindegyiküket másként verte meg a sors – embernek egy nagy közös kincse volt. Szerették egymást. Ettől kezdve és mindhalálig.
Elképzelem, ahogy boldogan elmentek pár napra „nászútra” a Börzsönybe, a „messzi” Törökmezőre kisvasúttal. Élvezték, ahogy kiszabadultak kettecskén az albérlet áporodott, idegen levegőjéből, a város zajából.
Barangoltak a magasra nőtt hangában, a füves réteken, élvezték a napsütést, a csendet, a jó levegőt.
Apukám titokban magával vitt egy apró kis festő felszerelést, – nászút ide vagy oda – hátha…..
Ebből született – na, nem én – egy apró kis festmény a megkapó tájról. Kis falemezen gouache technikával, remek kis kép lett. Szerencsére a kis mű megmaradt mind a mai napig. Cinikusok mondhatnák, micsoda aszkéta alkat, még a nászútján is a falemezt simogatja apró kis mókus ecsetével, ahelyett, hogy…..
De legyünk reálisak és mértéktartók. A festmény egy-két óra alatt elkészült, és még így is maradt idő bőven a mézes napokra.
És milyen jó, hogy ez a kis kép elkészült.
Aztán eltelt húsz év. Mivel kedveskedhetne a közelgő házassági évfordulóra. Eszébe ötlött a kis kép. Ez éppen jó lesz vázlatnak, és az azóta kitanult és alkalmazott pointilista technikával megfesti ezt a törökmezői emléket nagyban, kiegészítve az ő saját álmaival, emlékeivel, és persze negörökítve álmaiból örök szerelmét virágcsokorral a mezőn.
Hetekig festegette nagy titokban és végtelen türelemmel, szeretettel a képet pontocskákból összerakva, és éppen a 20. házassági évforduló idejére, 1970 augusztusára el is készült. Ahogy elképzelte és szerette is volna, ez lett a kollekció “koronája”, Anyu leírhatatlan meghatódottságától és boldogságától övezve.
Nézd meg a festményt egy kis zenével, jól belenagyítva…..