M. bácsi disszidált. Mindenki dicsérte, szidta egyhangúan, attól függően, ki kivel beszélgetett erről. M. bácsi, a jós, azt már persze nem láthatta, mert az nem a jövő, hanem a kegyetlen jelen volt, miként tették ki a csábító méretű két és félszobás, erkélyes naphegyi lakásból itthon hagyott két gyermekét, Öcsit és a gyönyörű, mandulaszemű, lófarkas Évát. Mert a rendszer mégsem hagyhatta szó nélkül M. bácsi hűtlenkedéseit, amit először csak feleségén, majd később a hazán gyakorolt.
Így aztán a két gyermek a továbbiakban egy csepeli panelból kiindulva volt kénytelen a szocializmus teljes felépítésén fáradozni. A megüresedett csoda pediglen a kerületi lakásosztály körültekintő intézkedésére várt. El is telt vagy két év, mire kiutalták. A „történelmi lecke fiúknak” kategóriában vagyok kénytelen említeni azt a hihetetlen eljárást, miszerint nem az aktuális helyi hatalmasságok arra érdemes rokonságából került ki a szerencsés új bérlő, hanem egy háromgyerekes munkáscsalád költözött be, nagymamával megspékelve. Ez a kis töpörödött nagymamácska maga volt a csoda. Büszkén mesélte, hogy ő még „a Vízvári Mariskánál” tanult főzni és sütni, és azért ment csak nagyon későn, húszévesen férjhez, mert nem tudták addig letenni érte a „kóciót”. Ezt, ahányszor csak találkoztunk, elmesélte. Márpedig hetente többször is találkoztunk a lépcsőházban. A tény valós lehetett, mert mindig ugyanúgy mondta el, én pedig izgatottan vártam, hátha egyszer valami mást mond. De nem! Aranyos, szorgalmas kis néni volt, a család lelke. Nyaranként rendre „megfaggatott” vagy nyolcvan kiló paradicsomot, amit részletekben sajátkezűleg cipelt haza a messzi újpesti piacról, mert ott „kilaja” ötven fillérrel olcsóbb volt. Így aztán volt télire vitamin a családnak.
Kellett is, mert mind a három gyerek sportoló volt, ki úszóbajnok, ki vízilabdás, és mindent felzabáltak, amihez hozzáfértek. Akkoriban még nem dotálták annyira a kiemelkedő sportolókat, de ha egyikük úgy félévente kapott egy fél rúd Pick szalámit valami bajnoki cím elismeréseképpen, akkor azt akkurátusan többrétegű zsírpapírba és nejlonzacskókba csomagolva elrejtette a WC-ben lévő vízöblítő tartályba a többiek elől. Nem csoda hát, ha naponta – igaz, tizenöt-húsznál nem többször – a nyitott ablakokon át hallható volt a konkrét kérdő mondat felkiáltásként: „Te, zsidó, hova dugtad a Picket?”
Érdekes módon, a lakók közül senki nem rohant a hatóságokhoz, inkább csak röhögtek, pedig a huszonhat lakásos házban legalább ötven százalékos volt az „érintettség”, és nem a Pick által. Az új család is aztán szép lassan beilleszkedett a multikulti félpolgári, pártvezérelt miliőbe, amit nagymértékben segítettek a nagymama utánozhatatlan és jó szívvel kínált almás pitéi, fánkjai és lekváros buktái. Ami még nagyobb csoda volt, a „pártsejt” kezdeti viszolygásai is alábbhagytak, ő is szerette az almás pitét. Sok porcukorral.
A családfő is hozzájárult a beilleszkedéshez, ugyanis ő a Sörgyárban volt meós (hogy én soha nem tudtam kifogni egy ilyen munkakört…), és ami a meózásból megmaradt, azt néha körbekínálta a házban. Igazi, finom, még nem pasztörizált házi sör volt. Valódi barátságok szövődtek a nagy, zöld csatos üvegek köré, és a zárkózott, sejtelmes jósdát felváltotta a vidám sörözgetés, az mégiscsak materialistább. Mindenki megnyugodott, nem lett rés az egységen. Csak az a fránya Pick nem került elő sose.