Sok évtizeden át pattogott itt vidáman a teniszlabda, és zajlottak a mérkőzések háborítatlanul a képen látható Tigris utcai teniszpályán. Az MTK-Vörös Meteor Sportegyesület pályája sok embernek adott önfeledt szórakozást és sportolási lehetőséget. Akinek éppen nem volt teniszpartnere, a falnál egymaga is “adogathatott”, edzhetett. Aztán később már “adogatógép” is segített. Jó kis hely volt. A pályával szemben a Tigris utcában állt a Tabánból megmaradt legidősebb ház. Mellette egy lóistállóval, apró kis zöldségesbolttal a sarkon. A rendszerváltás aztán ebbe a környékbe is beleállította a csákányt. Most éppen egy már nagyon hiányzó további társasház épül a megszüntetett teniszpálya helyén. A teniszpálya mögött, a Czakó utcában született még az 1960-as évek közepe-vége felé egy gyönyörű sportpálya, és attól meg egy kilométerrel lejjebb, egy feszültség levezető “Ketrec”.
Történt, hogy egy napsütötte délután – persze, hogy napsütötte, a Naphegyen mindig sütött a nap – focizni indultunk a „Ketrecbe”. Ez a leaszfaltozott és dróthálóval körbekerített krecni a Tabán aljában volt (és van!), a zöld parkból kihasítva, a Krisztina körút és a Hadnagy (ma Kereszt) utca sarkán. Nyilvánvalóan a Hadnagy utcát vissza kellett „Kereszt”-elni, biztos csak komenista Hadnagyok léteztek s léteznek. A Ketrecet afféle átmeneti megoldásnak szánták – megjegyzem több, mint hatvan éve „működik”, ma is – a kis- és nagykamasz vagabundoknak, hogy legyen végre hol focizniuk és ne a babakocsit tologató anyukákat meg öreg néniket riogassák a labdával a szolid játszótereken. Valamelyik szociálisan érzékeny lakóbizottsági elnök javasolhatta, megunván az „utcakölykök” miatt reázúduló panaszáradatot, és elgondolásának sikerét gyorsította, hogy akkor még nem voltak vétózó környezetvédők, meg ellenzék, stb.. Vagyis volt, de…
Létezett már egy gyönyörűséges sportpálya a Czakó utcában, a Hegyalja út mellett, a piros salakos teniszpályával szemben, szinte a Naphegy tetején, amit javarészt társadalmi munkában mi magunk építettünk fel, de oda a „Tilos az Á…” szabályt alkalmazva nem mehettünk be. Erről a gyorsléptű, vállból mozgó zord és keménylelkű gondnok, Jenő gondoskodott, sajátos szabályokat hozván és alkalmazván a pályán. Először csak „Most nem lehet, mert nyírom a füvet”, avagy „ Most lett belocsolva a pályán a gyep, tilos rálépni”, illetve a kicsit már keményebb: „ Hülye utcakölykök, ez nem azért van, hogy Ti kirugdossátok a gondozott füvet, különben is meccs lesz nemsokára, itt nem játszhattok” felkiáltásokkal zavart minket a francba, majd később már szervezeti és személyi döntéseket hozott, megszerezvén hozzá az I. kerületi Tanács Sport Osztályának, azaz magának M. elvtársnak a hozzájárulását.
Attól kezdve zárt kapuk mellett csak szervezett – általában felnőtt és fizető vagy haveri – csapatok és iskolai „foglalkozások” látogathatták a féltve őrzött gyepet, szólt a gyöpös gyöpmester begyöpösödött verdiktje, aki ily módon átvette a korlátlan uralmat egykori munkánk felett. Persze, valójában mindezt azért, hogy kevesebbet kelljen dolgoznia, és semmibe vehesse a bennünk dúló igazságérzetet, miszerint: „Mi dolgoztunk benne társadalmi munkában, talicskáztuk a sittet, romokat, planíroztuk a terepet, azért, hogy sportpálya legyen ebből a háborús romhalmazból, gaz- és sitt halomból, most meg ki vagyunk zárva belőle”.
Nem is sejtettük, hogy próbababái vagyunk a harminc évvel későbbi privatizáció és globalizáció rendszerének, amikor is szinte az összes társadalmi javakkal már ezt tették a ’90-es évektől kezdődően. Ha Jenő tudta volna, hogy kitalálta a rendszerváltást 1965 körül, biztos szabadalmaztatja. Ma gazdag lenne. De Jenő ma is, 50-60 év elteltével is – valahonnan fentről – gondnoka és elkötelezett őre a sportpályának. Ez az ő örökös büntetése. De élvezi. Biztosan élvezi. Szívünk mélyén utáltuk, de nem haragudtunk rá igazán, mert ösztönösen éreztük, Ő ezt meggyőződésből, hittel teszi. Azt hiszi, az úgy jó. A Jenőség persze jelenség, hány és hány Jenő forog együtt a jó öreg bolygóval napszámban…
Szó, mi szó, ma is gyönyörű a gyep és néha még emberek is mozognak rajta a megszabott rendben. Ma már zordon „kőtábla” hirdeti a kapu mellett, ki és hogyan használhatja a sportpályát. Én viszont most már jól kitolok Jenővel. Így öreg fejjel és lábakkal már nem is akarok besettenkedni focizni a gyöpre, hiába is tiltaná.
Szóval, ilyen megoldandó társadalmi feszültségek pofonegyszerű levezetésére hozták létre ezt az életveszélyes és idétlen Ketrecet, ahol az aszfalton nyugodtan dühönghettünk, törhettük kezünket-lábunkat, tudomásul véve az íratlan szabályt, hogy aki oda a kis nyitva hagyott részen belép, saját felelősségére teszi… Míg fent a tetőn, üresen állt akkor a sportpálya, viszont nagyon szép volt. De ezen ifjúkori morgásaim és ellenállásom felnőtté válásom után sem maradtak el. Folyton kerestem az igazságot, nem ismerve a mondást: Nagyon szeretik azt, aki az igazságot keresi, de gyűlölik azt, aki meg is találja.
Egy később óriási karriert befutott főnökömmel vitáztam – apai örökségként – egyszer egy „disznóság” kapcsán, én, mint állami ellenőr, és Ő, mint a nagyfőnököm. Mondtam neki látván, hogy kezd bagatellizálódni az általam feltárt társadalmi visszásság, hogy: Főnök, kérlek, legyünk keményebbek. Hisz ismered a mondást, hogy „vétkesek közt cinkos, aki néma!” Csak nem hagyjuk szó nélkül ezt a disznóságot… stb… Gyorsan jött a válasz: Jaj, barátom, kérlek, hidd el nekem, hogy a mondás valójában úgy helyes és célravezető, hogy: „Vétkesek közt hülye, aki beszél!…” Nagyon frappánsnak tartottam és jót nevettem rajta, ahelyett, hogy tanultam volna belőle.