Kategória: Írások

Budán, a Gellérthegy aljában, a Hegyalja út, Sánc utca és Orom utca ölelésében volt az a némileg elhanyagolt, vagy inkább természetességében meghagyott fennsík, ami igencsak multifunkciós szerepet töltött be a környék lakosságának legnagyobb örömére, és amit ezen a festményen láthatunk megörökítve.
Kora tavasztól izgalmas focimeccseket játszottak a fiúk, az ott elhelyezett egy-két padon kismamák pihentek és napoztatták a babákat, az idősek pedig hatalmas sétákat tettek a tiszta levegőn, senkitől sem zavartatva. Volt azonban két nevezetes nap, amikor ez a rend átmenetileg felborult.
Május elsején és augusztus huszadikán. Ilyenkor óriási kavalkád volt a területen, tódult a majálisra és augusztusban a hármas ünnepre a fél város. A fennsíkot ellepték az árusok, a körhintások, ott volt mindig elmaradhatatlanul Guszti bácsi, a céllövöldés, némileg elállított célzógömbű puskáival, a kisebbeknek a “halászós néni”, aki még a böszmébbeknek sem kegyelmezett, csak ha kifogták a “halat”, akkor kaphatták meg a similabda jutalmat, stb..stb…

A büfések is “arattak” rendesen, szólt a zene, ezeken a napokon a fennsíkon eluralkodott az önfeledt boldogság és szabadtéri vurstli hangulat. Néhány méterrel odébb, a “Katlanban” pedig a Szabadtéri Színpadon, a színpadot körülvevő dombokon ülő nézők örömére, a “kis” Kabos, Csala Zsuzsa, Lórán Lenke, Szuhay Balázs, Fónay Márta és társaik szórakoztatták a nagyérdeműt ma már ódonnak tűnő, és már akkor is néha erőltetett jeleneteikkel vicceikkel.

De mi mindenért hálásan tapsoltunk, hisz “élőben” láthattuk őket, és főleg ingyen. Televízió híján ez nagy esemény volt. Ma már érdekességnek és különlegességnek tűnhet, de az ünnepek és a nagy hajcihő végeztével sem maradt a helyszínen tonnányi szemét, a következő hétköznapra minden szépen elsimult, csak a körhintások és sátrasok pakolták még össze a betyárbútort, azután visszatért minden a régi kerékvágásba. Futball, séta, napozás, beszélgetések, várva a következő majálist.

Aztán az 1970-es évek elején elindult a nagy gellérthegyi Víztározó építése, és a képen látható fennsík ebben a formájában eltűnt. Az építkezés befejezése után szépen rendbe hozták a környéket, és kialakult egy vonzó, de már egészen más arcát mutató sétapark.

Amint már említettem, folyton ott füleltem gyerekként, amikor Apu – festegetés közben – Zsüllel beszélgetett festészetről, technikákról, festőkről, stb… Különösen tetszett, amikor Segantini olasz festő műveiről beszélgettek, pointilista műveit, remek ecsetkezelését taglalva, vagy amikor Tiziano műveit emlegették, amelyeket szenzációs és egyedi módon – ecsetet nem használva – az ujjaival festett. Több évtized múlva volt szerencsém Tiziano egy ilyen művét, a gyönyörűséges Pesaro Madonnát – amelyet, valóban hihetetlen – az ujjaival festett, Velencében, a Frari székesegyházban látni és csodálni. De térjünk vissza Segantini mesterhez. Tetszett ez a név, és ahogy Zsül meg Apu elmélkedtek művészetéről, ezeket mind jól megjegyeztem.

Egyszer jöttünk haza Anyuval a nagymamáéktól a 63-as villamossal (ma már 56-os), és a Döbrentei tér környékén a kalauz bekiabált a kocsiba (ma már se kalauz, se nyitott peronú villamos, szóval további tévedés kizárva), hogy: “A Segantini tér következik”. Kinéztem, gyönyörű nyírfákat láttam, sziporkáztak a napfényben, mögöttük a Gellérthegy magasodott, romantikus, szinte mediterrán kis házak a környéken az Aranyszarvas Házzal, és én boldogan ügettem hazáig Anyuval, a lakásba belépve azzal kezdtem: “Képzeld Apu, a régi Erzsébet híd környékén van Segantini tér. Tudod, ahol a nyírfákat is festetted. Na, mit szólsz?” “Mit szólok – mondta Apu, szokott szkepticizmusával – biztos ez?” Ott, ahol egy országban még egy klozet sincs elnevezve Galileiről, aki a világ rendjét helyre tette… ( megjegyzem, ez így van a mai napig is…). “Talán rosszul hallottad kisfiam.” “De Apuuu, nem! Biztosan jól hallottam, és ott vannak a fák, meg amiről beszéltetek, a kalauz mondta, biztos igaz!”

Nos, aztán sokára kiderítettük, hogy valóban félrehallottam, reménykedve a lehetetlenben. A Szarvas térről volt szó, amit egy darabig, kb. 20 évig, 1958-ig “Szebeny Antal” térnek hívtak, egy képviselő után, és én ezt hallottam félre Segantininek. Mert ugyebár nekem Szebeny Antal semmit nem jelentett, másnak sem, így aztán vissza is kapta a Szarvas tér, a gyönyörű Aranyszarvas Házzal az eredeti nevét. Így állt helyre a történelem igazságos rendje, legalábbis, ami Szebeny Antalt, Giovanni Segantinit, illetve az Aranyszarvas Házat és teret illeti. Galileire – és persze Segantinire – még várunk. Ez a hosszú élet titka.

Délutánonként, amikor Apu négy óra után hazaért a munkahelyéről, amit egy bürokratikus semmittevő „hivatalként” tiszta szívéből utált, megebédelt, és „élni kezdett”. A reggel fél nyolctól addig eltelt időt elvesztegetettnek tartotta és ilyenkor előtört belőle az újító vágy, valódi énje, az alkotó, a gondolkodó kreatív mérnök, vagy a festőművész, avagy mindkettő egyszerre. Persze, ezt megelőzően még néhány rituálén kellett átesnie. Ahogy ballagott a Naphegy utcán felfelé, én már az ablakból lestem őt, és gyorsan elbújtam a ruhásszekrényben. Aprókat csengetett a fülsiketítő és rémisztő hangú csengőn, Anyu engedte be. Első kérdése az volt: Oszika? Nahát, hol ez a gyerek? Anyu – én a ruhásszekrényből hallgattam – álnaivan mondta, gondolom közben erősen kacsingatott: Nem is tudom, biztosan elment valahová.
Na jó, akkor megkeresem. És hosszas keresgélés után, mert hát hová is lehetett elbújni egy ötven négyzetméteres, alig berendezett, félig üres lakásban, „megtalált”. Felemelt, magához ölelt, én meg közben benyúltam a zakója zsebébe, mert alig vártam, hogy hozzáférjek a „madárlátta” vajaskenyérhez, amihez már jócskán hozzátapadt a papírszalvéta, sőt néha egy-egy dohányszemcse is, ami a Terv-es cigisdobozból kiszóródott. Anyu csomagolt neki reggelenként uzsonnára egy vajaskenyeret, de Ő soha nem ette meg, mert tudta, hogy délután keresni fogom, és nagy boldogan megeszem, nem mintha nem lett volna otthon mindig egy egész vekni, de hát ez más… Anyu korholta ezért Őt is, engem is.

Mindig a szobában ettünk, mert a konyhában nem fértünk el az esztergagép (a „kisgép”) miatt. A bombatalálat miatt csálén álló ajándék kredenc eszcájgos fiókjában is szerszámok, vágó és köszörűkorongok meg fűrészlapok és egyéb kincsek voltak, csillogó evőeszközök helyett. Azoknak Anyu valahol máshol kerített búvóhelyet. A kis fűrészkorongok izgalmas, eredeti funkciójukat vesztett kék-fehér, henger alakú kemény műanyag dobozkákban rejtőzködtek, és csak sokkal-sokkal később tudtam meg, hogy a fedelükön kibetűzött Pessarium felirat nem a fűrészkorongok latin neve, hanem éppenséggel egész más típusú fűrészelések kelléke, amelyek lelkes használata foszthatott meg kisöcséimtől és képzeletbeli húgaimtól.
Ebédre legtöbbször csak egy tál étel volt, valami egyszerű, hús csak nagy ritkán. Apu ebéd után még elszívott egy cigit, ezzel kezdődött a napi időpocsékolás után az új időszámítás, és gondolatban máris kedvencének hódolt. Szerette volna kitalálni és megkonstruálni a helyből felszálló repülőgépet, ami akár meg is tud állni a levegőben, de mégsem helikopter. Pontosabban azt szerette volna kitalálni, miként lehet elkerülni a repülőgépeknél és helikoptereknél felhajtóerő híján a zuhanást, illetve megspórolni a költséges és hosszú kifutópályának legalább egy részét. Miként működik ez „egyeseknél” a természetben sikerrel. És itt kezdődött a baj. Rendszeresen tanulmányozta ugyanis az ilyen istenáldotta tulajdonságokkal már rendelkező természetes lényeket, amilyenek például a lebegőlegyek. Ezek valóban csodálatos kis lények. Hosszú ideig állnak a levegőben egy helyben, alig mozgatják kis kékes szárnyukat, aztán cikáznak egy nagyot, elrepülnek, visszatérnek, szóval ők már tudják a titkot. Apu pedig csodálta őket.

Az egyik ilyen ebéd utáni nyugalmas késő nyári délutánon is, hogy kiszellőztesse a fejét az „új gazdasági mechanizmus” csodás elrugaszkodást sejtető állami terveitől és meglátogassa a jó anyatermészet titkait tudó barátait, a lebegőlegyeket, kisétált a Tabánba. Sok volt arrafelé a lebegőlégy, mert akkoriban még jártak a lovaskocsik, azzal hordták a tűzifát, szenet, miegymást, és hát a lovaknak sem lehet megtiltani…
Jó idő volt, a zakó a széken maradt, csak a rövid ujjú fehér ing és a biztonságot nyújtó hózentrágerrel ellátott hosszúnadrág volt rajta, és elandalodva a gyönyörű délutánon, feltalálói gondolataitól vezérelve már ott is állt az általa már többször megfestett tabáni lankák tetején, szemben a budai Vár rommá lőtt, de még így is gyönyörű palotájával, tornyaival. A randi sikerült, a lebegőlegyek előkerültek az alkonyatban, hiszen ők akkor szoktak, ott „ácsorogtak” a levegőben, cikáztak, Apu meg teljes odaadással nézte őket, leste a titkukat, persze mindhiába. Hiába? Vagy mégsem? A tenyerét vízszintesen tartva egy-egy lebegőlégyhez közelített, néha szinte már rászálltak a kinyújtott tenyérre, ami hol emelkedett, hol süllyedt, a kis repülők mozgását követve. Hosszú félórák is eltelhettek így, némaságban. A Nap már lemenőfélben volt, Apu meg csak emelgette, süllyesztgette a tenyerét a néptelen és csendes tabáni délután nagy békességében az árnyas Kőműves lépcsőtől nem messze, háttérben a Várral, a lejtő tetején álldogálva, a lebegőlegyek kénye-kedve szerint, egészen el volt bűvölve tőlük. Hunyorított is néha egyet-egyet, hátha úgy előbb meglesz a titok.

Egyszer csak egy súlyos kéz nehezedett a vállára: – Jó napot kívánok! Igazolja magát! Mit méricskéli maga a budai Várat? Elment az esze? Ilyen nyilvánosan próbál ellenséges tevékenységet folytatni, ember! De én látom ám, hogy nem bolond! Na, ide az igazolványt és semmi további gyanús mozdulat! Figyelem magát már egy jó ideje.
Igen, ez a természet láncreakciója. Mindenki figyel mindenkit. Apunál semmiféle igazolvány nem volt, itthon hagyta, de minek is, csak kisétált a pár száz méterre lévő Tabánba, a jól végzett napi hivatali semmittevés után, mit sem sejtve. Eközben mi sem tudtunk semmiről, a Nap meg már lement, kezdett erősen alkonyodni.

Anyu egyre idegesebb lett: Hol van már a Csoszi, nem szokott egy óránál tovább sétálgatni, merthogy ezt az „ellenséges tevékenységet”, azaz a lebegőlegyek megfigyelését rendszeresen csinálta ám… Észre sem véve, hogy a legyek mögött ott van a Vár, teljes romos pompájában. Apu, a gyanús elem ezalatt besétált a szervvel a rendőrségre. Eleinte javasolta neki, hogy menjenek talán a Naphegy utcán, így útba ejthetik a lakást az otthon felejtett igazolvánnyal és kész, de a rendőrnek nem volt ínyére, hogy két dombon is át kell sétálni, és határozott karjelzéssel a másik utcát, a Gellérthegy utcai lejtőt jelölte ki útirányként. Így masíroztak kettesben békésen, légvonalban cirka húsz-harminc méterre a személyi igazolványtól az alkonyatban. Apu állhatatosságát jelzi, hogy az elvtárs szót még ebben az igen kritikus helyzetben sem mondta ki. Jöjjön, aminek jönnie kell!
Útközben barátságosan próbált mesélni a rendőrnek a lebegőlegyekről, de az ettől egyre gyanakvóbb lett. Apu végérvényesen megadta magát, különben is, rendőrrel még nem sétált a Tabánban meg a Krisztinavárosban. Mindig van egy első eset…

Aztán úgy este hét felé megcsörrent a telefon. A Pauler utcai rendőrkapitányságról telefonáltak, hogy előállítottak egy „gyanús elemet”, aki a budai Várat méricskélte kézjelekkel hosszasan, igazolni nem tudja magát, de azt állítja, hogy ő egy Egri Oszkár nevű mérnök és festőművész, ráadásul súlyosbítóként valami Tervhivatalra is hivatkozott munkahelyeként, itt lakik a Naphegy utca 7-ben, és szerinte semmi rosszat nem tett. Nosza, Anyu lekapta a kötényét, és szaladt le Apu igazolványával a rendőrségre, hogy kiengedjék szegényt, meg különben is, kész a vacsora, finom kertészpecsenye lesz…

Na, nagy nehezen kiengedték Aput, a gyanús elemet a rendőrségről, de a lelkére kötötték, hogy ilyet többé ne csináljon, mert nagy baja lehet még ebből. Utána még sokáig nem tudtuk, sírjunk vagy nevessünk ezen a bárgyúságon, de mindenesetre Anyu, akinek nagyobb gyakorlati érzéke volt, ajánlotta Apunak somolyogva, hogy tényleg jobban vigyázzon, vigyen magával ilyenkor egy újságot, lehetőleg Népszabadságot, és heveredjen le a fűbe, lehetőleg kikerülve a legyek uzsonnázó helyeit, és nem baj inkább, ha bolondnak nézik, és persze legyen nála a „flepni”, azaz a személyi igazolványa.

Hát így úszta meg a budai Vár akkor az ellenséges tevékenységet. Arra maga a Szerv sem gondolt, hogy vajon a szarrábombázott Palotának mit árthat valaki, aki a túlsó dombról néha „integet” neki… de hát az ellenséges módszerek kiszámíthatatlanok, és valóban, „az a gyanús, ami nem gyanús”. Nagy kárunk nem lett az ügyből, mindössze annyi, hogy a kertészpecsenye kihűlt, ehetetlenné vált, így aztán aznap este is sült zsíros kenyér volt pirospaprikával.

TV és egyéb szórakoztató médium nem lévén, egész este ezen röhögött a család, meg a fél ház, mert a nyitott ablakokból kikukucskáló csodálkozó, unatkozó és kíváncsi szomszéd fejeknek azonnal el kellett mondani, mi is az a rendellenesség, amiért az egyébként hivatalosan is régóta különccé nyilvánított Csoszi és folyamatos villámhárítóként működő hitvese, Magdi, azaz Anyu, ily késői órán, este fél nyolckor némileg feldúltan együtt trappolnak felfelé a Naphegy utcában. Egyvalaki azért rosszallóan odacsípett: „Magdi, ezt igazán nem kellett volna” – jegyezte meg a másodikról Ibolya néni, a pártsejt bizalmi – veletek mindig van valami.

Hogy ezen aztán tényleg sírtunk, vagy nevettünk, arra már nem emlékszem. Ha a befuccsolt kertészpecsenyére értette, akkor viszont esküszöm, igaza volt. A kertészpecsenye ugyanis a szegények igazi lakomája volt. Miből is állt? Egy szép nagy zöldpaprika kettévágva, kicsumázva és zsírban, vagy olajban kisütve. Jól megsózva, hagymával, pirítós kenyérrel, teával mennyei falatok voltak. Vagyis aznap csak lettek volna…

Jó, tudom, hogy az igazi kertészpecsenye az a téli sütőtök szelet, de mi akkor is ezt hívtuk annak, és kész. Egyébként találóbb is, szerintem. A le nem zuhanó repülőre pedig még várni kell egy darabig. Legyünk igazságosak, azért ez nem a rendőr hibája…

Arra jól emlékszem, hogy az iskolában, talán 1965 őszén, a tanév kezdetén mindenkinek el kellett mondani, mit csinált a nyáron, hol nyaralt, stb…. Én csak hallgattam, hogy a többiek hol s merre jártak, Balatonnál, külföldön, nagymamáknál vidéken (nekem olyan nem volt). Mire rám került a sor, már meglehetősen feszengtem, majd kinyögtem, hogy: Mi a Dunakanyarban nyaraltunk. Nem is füllentettem nagyot, hisz a Duna pár száz méterenként kanyarodik kicsit, de a tanító néni nem hagyta annyiban: Ó, az gyönyörű. És melyik településen? Hááát, a Római parton. Jaj, kisfiam, az nem a Dunakanyar, az csak Óbudán egy strandoló hely.

Hát, így kezdődött nekem 1965-ben a mai napig tartó szerelmem a Római-parttal, ami az 1970-es évek elején folytatódott… Apu festményei is ezt örökítik meg.

Anyu, mint a család külkapcsolataiért felelős diplomata a házban, azaz Ő hozta helyre, ha Apu véletlenül elküldött valakit melegebb éghajlatra valami kotnyeleskedés révén, a házban lakó volt kolléganőjétől és játszótársam édesanyjától kisírta – pénzünk utazásokra nem lévén – hogy ha lehetséges kapjunk egy szakszervezeti beutalót a Római-parton lévő Duna-terasz KGM üdülőbe, a híres-nevezetes Sajtházba. Nem volt az egy nagy különlegesség, az üdülő egy hétvégi pihenő és vízisporttelep volt valójában, de hát oda csak az “arra érdemes dolgozók” kaphattak beutalót, és Anyu már nem dolgozott ott. Jutka néni azonban elintézte, hogy mégiscsak kaphassunk egy szakszervezeti beutalót.

Igaz, nem az emeleti panorámás szobák valamelyikébe, hanem a földszintre, és a “kanyarba” tudott csak szerezni, ami azt jelentette, hogy a szoba hátsó része az gyakorlatilag legfeljebb egy méter széles volt, de mi annak is nagyon örültünk, hálálkodva Jutka néni és a szakszervezet jótéteményének. Mégiscsak nyaraltunk mi is. (Ennek tudható be, hogy Apu később az egyik ott készült festményt már otthon kinagyítva, a szakszervezetnek ajándékozta. Ezt én az 1990-es években “felfedezve”, a szakszervezet és a KGM kimúltával visszavásároltam igen nagy boldogsággal, úgyse kellett senkinek, jószerivel, azt se tudták, miről van szó. Látnák csak ma – mint a rendszerváltás egyik nagy vívmányát – a hetvenes években “bauxitbetonosnak” és bontandónak kikiáltott szebb napokat megért üdülőt és kertjét. Siralmas, és elborzasztó. Égig ér a gaz, az épület “kicsontozva” meredezik a parton, ajtók, ablakok kitépve és részben befalazva, de – hiába az állítólagos “bauxitbeton” és az életveszély – a ház dacol az idővel és a meggyalázottsággal. Néhány hajléktalan lakik benne nyaranta, és a romlás virágai dúlnak a környezetében. Sic transit gloria mundi.

Na de térjünk vissza oda, amikor még ez pihenést, kikapcsolódást és sportolási lehetőséget nyújtott az “átkos rendszer” polgárainak. Szóval, ha néha hozzájutottunk egy Duna-terasz beutalóhoz, elkezdtünk készülődni a nagy és hosszú útra, egészen a Római partig. Ez kicsit bonyolultabb volt egy valódi nyaralási beutalónál, mert ide szinte az “egész konyhát” vinni kellett, mivel a hely önellátó volt, …ha jöttök lesztek, ha hoztok, esztek… alapon.
Így hát Anyu a konyhát csomagolta, Apu a festő felszerelést, én a könyveimet és a gitárt, úgyhogy indulásra úgy néztünk ki, mintha evakuálnánk magunkat a lakásból. Ám, hogy jutunk el a messzi célpontig? Ennyi csomaggal villamos, busz szóba se jöhetett. Így hát végül egy taxi érkezett a ház elé, és a sofőr legnagyobb megdöbbenésére, a “megyünk nyaralni” szózat elhangzása után lábasok és hasonló mellőzhetetlen tárgyak végtelen sorának bepakolása kezdődött.

Végül aztán szerencsésen megérkeztünk, és csodálatos napokat töltöttünk ott. Apu kedvére festegetett, Anyu a délelőtti napozás után remek lecsókat és paprikás krumplikat főzött a közös konyhán, én pedig naphosszat kajakoztam a Dunán. Néha megörvendeztettem az üdülőben lakókat néhány tucat, a Szentendrei szigeten “talált” kukorica csővel, olyankor az egész üdülőt a főtt kukorica illata lengte körül, és a délutánt mindenki “szájharmonikázással” töltötte. Nagy-nagy szerencsénkre remek idő volt, egy-két borús, esős napot kivéve. Ennek főleg Apu örült. Ugyanis már induláskor otthon némi vihar támadt akörül, hogy Apunak nem volt melegítő ruhája. A helyzetet nehezítette, hogy pénz se volt arra, hogy elmenjünk egy melegítőt venni. Anyu kitalálta, hogy – szintén latba vetve diplomáciai tudását – a Budavári Sportegyesülettől, a raktárból kölcsönkér egy melegítőt Apunak a nyaraláshoz.
Boldogan hozta haza a szinte új, szép sötétkék melegítőt. Apu ránézett, és azonnal kijelentette, hogy na aztán Ő ezt fel nem veszi. Ugyanis a felső rész hátára szép nagy fehér betűkkel rá volt nyomtatva, vagy varrva, hogy melyik sportegyesület tagja viseli ezt. Apu pedig nem volt hajlandó semmilyen címkét, jelölést viselni magán, az előzményeket ismerve, kissé érthetően.

Most mi legyen? Anyu kitalálta, hogy az én egyik régebbi és hasonló színű melegítőmből egy téglalapot kivágva eltakarja a felírást, és egy csíkot varr a kölcsön melegítőre átmenetileg. Remekül sikerült, tényleg takart és diszkrét volt. A célnak megfelelt, nagyon elégedettek voltunk, de Apu ismét makacskodott, hogy Ő bizony “foltos és foltozott” melegítőben nem fogja ott csodásítani magát, szóval ez neki se így, se úgy nem kell.

Anyu végtelen türelemmel és nagy élettapasztalatával elvágta a vitát: “Jó, rendben. Nem baj. Én azért elviszem. Majd felveszed, ha fázol”. Így is lett.

Ezen a képen a már többször “megénekelt” Duna-terasz üdülő kertje látható a Római-parton. A festmény 1965-ben akkor készült, amikor a Duna szinte egyik napról a másikra elkezdett vészjóslóan emelkedni, és az előrejelzések alapján várható volt, hogy az árvíz a buzgárokkal együtt napok alatt elönti az egész területet.

Aput a látvány nagyon inspirálta, és nem érdekelte árvíz, eső, festett Ő már zuhogó esőben egy ernyő alatt, ha megkapta őt egy téma. A víz emelkedése miatt mást úgyse lehetett csinálni, így Ő festegetett az üdülő kertjébe “szorulva”, mi meg összepakolva vártuk, hogy a gondnok az elárasztásra kerülő földszintről “felengedjen” bennünket egy emeleti, a víztől már védett üres üdülő szobába. A gondnok fontoskodott, szigorúskodott: “Nem lesz itt semmi, maradjanak nyugton, ide már nem ér fel a víz, stb..”.
Így aztán végül egy hajnalon, bokáig érő vízben csoszogva csak felengedett bennünket egy emeleti szobába, ahol a hátralévő időt vidáman eltölthettük, a már védett napernyős, közös nagyteraszon hatalmas ping-pong bajnokságokat rendezve. A gondnok annyival lett csak “büntetve”, hogy alakja nem került fel még foltokban sem Apu egyetlen festményére sem, az Ő beosztását pár év múlva, mint üdülővezetők K. bácsiék vették át, helyes kislányukkal.

Apu valahogy nagy nehezen “vigaszágon” szerzett a munkahelyén egy családos szakszervezeti beutalót a Hivatal elegáns, balatoni üdülőjébe. Na persze előszezonban, ami a garantált részleges rossz időt is már sejtetni engedte, (szerencsére nem így lett), illetve a B épület földszint utolsó szobáját, stb… De mégiscsak a Balaton, és egy kedvezményes üdülés.

Lázas készülődés, és eljött a nagy nap. Apu a biztonság kedvéért még egy-egy snájdig redőnygurtnival átkötötte a két ócska vulkánfiber bőröndöt, amelyeket ezen kívül már csak a jóindulat tartott össze. Ehhez jött még Apu “nagykazettája”, amivel a balatoni festészetre készült lelkesen. Napokig járt a városban, hogy ehhez beszerezze a vásznakat, falapokat, vakrámát, terpentint, “kopál lakkot”, és a Nagymező utcai Művészellátóban a mérgdrága, de nagyon klassz minőségű festékeket.

Nekem is kijutott egy rendkívüli tárgy: egy úszógumi, mert “majd a Balatonon végre megtanulsz úszni, de jó lesz..” Anyu varrt magának egy sikkes kis fürdődresszt, és minden együtt volt az indulásra. A Déli pályaudvarról indulva a sajátságos “illatú” másodosztályú vasúti kocsiban röpke néhány órát töltöttünk, amíg az leért a balatoni célállomásra. Egyetlen előnye a hosszú és büdös zötykölődésnek mindössze annyi volt, hogy ezalatt többször repetázhattam a barátságos Utasellátós bácsi fonott kosárban hozott kínálatából. Közben persze mindenki tódult az ablakokhoz, amikor végre megpillantottuk a csodás Balatont.

Az első, kicsit drámai meglepetés akkor ért bennünket, amikor lekászálódtunk a vonatról, és az üdülő felől érdeklődtünk. Ó, mondták a helyiek, nincs messze, itt van mindjárt a kanyar után. Na, ez falun annyit jelent, hogy félnapi járóföldre. Így is volt, ezt megerősítette a helyi fuvarozási társaság prominense, azaz egy idős ember, aki funkcióját tekintve vasúti hordárként működött az állomáson, egy kétkerekű kordé félig boldog birtokosaként, megbízókra lesve. Ő azért volt csak félig boldog, mert ugyan személyünkben fuvart szerzett, viszont tudta, hogy jó messzire kell kutyagolnia a kordéval, mire a kora nyári napsütésben a célállomáshoz érkezünk. Na, megalkudtunk, felkerült a sok ócska batyu a járgányra, a bácsi nekiveselkedett, mi pedig urakhoz méltóan próbáltunk utána sétálni, habár ez a későbbiekben inkább versenyfutás volt, mert az öreg igencsak erősen tolta, hogy túl legyen rajta.

Így trappolt és loholt hát a nyaraló különítmény az országút porában, miközben mellettünk elegáns hivatali autók száguldottak el. A java, a fekete leves azonban csak most jött. Azzal, hogy megérkeztünk.

Őrületesen disszonáns látvány volt, mert turnuskezdés lévén egymás után álltak be az üdülő kertjébe az elegáns hivatali fekete és egyéb színű Volgák, Warsavák, Pobedák, stb… Velük találkoztunk az úton, és aztán a hatalmas kertben lévő még hatalmasabb üdülőépület előtt. A csillogó fekete hivatali autók után végül mi is szó szerint “befutottunk” a hordár kétkerekű taligáját követve, ócska bőröndjeink társaságában. Az egyébként udvarias recepciósnak elég volt egy pillantást vetnie a jelenetre ahhoz, hogy határozottan el tudja dönteni, miénk a földszinten a leghátsó és legkisebb szoba, amelynek ablakát szinte teljesen benőtte a tőle egy méterre álló fenyőfa, terebélyes ágaival. Mindegy, mi így is boldogok voltunk.

Nem kellett néhány nap, és ugye “innen szép a győzelem”, Apu volt a legcsodáltabb személy az üdülőben, hiszen, hiába hozta az elegáns autók hada az elvtársakat, művészi képeket festeni egyikük sem tudott. Ő viszont nagyon elmerült a sok-sok témában. Sorra kerültek a vásznakra és fa lapokra a kerti tó vízililiomai, a kikötő vitorlásai, a part, a helyi bakter, azaz Kocsor bácsi nyírfákból eszkábált horgász stégje, vagy az alkonyatban itató lajtoskocsisok. Nem győzött festeni, és mindenki ajánlgatta, hogy megvenné, stb… De – szerencsénkre – Ő nem kötött üzletet. Mindig csak annyit mondott szerényen, némi malíciával a tekintetében: Ez sajnos nem eladó. Egy kis dicsőség neki is maradjon, nem igaz?

A Hivatal üdülőjének saját kis csónakkikötője volt, két mólóval, stéggel, apró kis büfével, nyugágyakkal, színes ernyőkkel és billegő bádog asztalokkal, kényelmetlen székekkel. A büfét nagyon találóan “Zanzi-bárnak” nevezték el, és a különféle tudatmódosító szereken túl, mint pálinka, bor, sör, stb… finom Bambi szörpöt is lehetett kapni, méghozzá valódi, télről eltett balatoni jégtömbbel lehűtve, narancs színre hasonlító kivitelben.
Kész Kánaán volt, főleg, hogy a stégnél ott virított csalogatóan egy nagy fa motorcsónak is, egy kiszolgált Johnson motorral a farán. A gondnok és egyben csónakmester, a napbarnított és kisportolt, idős H. bácsi minden reggel tíz óra előtt pár perccel egy tölcséres bádog megafonba többször bemondta: “Figyelem! Figyelem! Motoros hajó indul a Belvárosba!”
Ez annyit jelentett, hogy a stégtől mintegy tíz percre a falu központjában lévő tényleges hajóállomásra vitte az utasait, fejenként két forint ellenében, ahol aztán fagylaltot, lángost, napszemüveget, képeslapot és vattacukrot lehetett vásárolni rogyásig. Imádtam a vizet és a csónakázást, úgyhogy unszolásomra rendszeres utasai voltunk H. bácsi motorosának, amelyen kb. 10-12 picike fa ülés, inkább háttámlás sámli biztosította a kényelmes utazást. De nem csak mi, N. bácsiék is többször beneveztek kislányukkal, amikor felhangzott tíz előtt a felhívás.

Olyankor az ott sétálók, napozók egymást előzve rohantak leróni a két forintokat, helyet foglalva, hogy le ne maradjanak a felejthetetlen és kalandos útról. N. bácsiék, azaz papa, mama és Ágika is gyorsan beültek a még szabad helyre, és már-már indult a teltházas járat, amikor N. bácsi felüvöltött: “Jaj, tessék várni, még ne! A pléden felejtettem a pénztárcánkat, anélkül mit sem ér az egész”. Kimászott a szárazföld biztonságához szokott testes papa a hajóból eléggé nehézkesen, és eltrappolt a napozóhelyük felé, miközben H. bácsi igencsak nagy türelmet erőltetve magára várakozott mindenkivel együtt a tűző napon.
A hajóban maradt N. néni szégyellte a dolgot, próbált az ügytől és megszégyenült férjétől elhatárolódni, és hogy ennek nyomatékot is adjon, fennhangon megjegyezte: “Én még ilyen hülye embert nem láttam!”.
A hajóban ülők ezt dícsérőleg nyugtázták, addigra N. bácsi is visszaérkezett, nehézkesen becsücsült a hajóba, és vígan eltöfögtünk a “Belváros” felé, igaz, némi “késéssel”, de semmiről le nem maradva. Apu meg addig végre nyugodtan festhetett a parton, a megritkult érdeklődők táborától nem zavartatva. N. néni mondása azonban még évekig jólesően visszhangzott az értő fülekben.

Tavasztól őszig hétvégenként, ha jó idő volt, gyakran felkerekedett a család, és a budai Normafától nagy kirándulásokat tettünk, keresztül az erdőn, néha egészen Budakeszi végéig. Persze, rengetegen tették ugyanezt, úgyhogy a meglehetősen ritkán járó 21-es autóbusszal, vagy a Fogaskerekű vasúttal felérni a hegyre kész emberpróbáló kaland volt már önmagában is. A gombászok a gombagyűjtő kosárral – őket külön is meg lehetett ismerni térdnadrágjukról, a bőr bakancsról, zöld térdzokniról, és a fejükön lévő zöld kalapról az azon lévő garmada jelvénnyel – mások labdával, kis napernyővel, esernyővel, hátizsákkal, és mi ugye az elmaradhatatlan festőkazettával és kisszékkel, stb… igyekeztünk valamennyien a különféle kirándulási célpontok felé.

A Normafát elérve azonnal rávetettük magunkat az ott lévő kör alakú kőbunkerből kialakított büfére, hiszen nagyon megéhezhettünk a hosszú és viszontagságos úton, és ezen csak az ott kínált málnaszörp és a pirospaprikával megszórt zsíros kenyér enyhíthetett. Ezen kötelező ceremónia után jött a nehezebb rész, elkezdtünk vándorolni az erdőben, nem titkoltan Apunak témát keresve képeihez. Ő általában inkább szeretett letérni a turisták által kitaposott és kirándulók általi forgalomnak kitett ösvényekről, így aztán gyakran gyönyörű tisztásokra, és szinte érintetlen természetre leltünk.
Egy-egy ilyen helyen végül letelepedtünk, Apu már vette is elő a kis vászonszéket, kazettát, és nagy örömmel festeni kezdett. Mi pedig Anyuval türelmesen vártuk, hogy kiélje festői vágyait, eközben – évszaktól függően – szép színes leveleket, bogyókat, kis gyümölcsöket fedeztünk fel, és gyűjtöttünk.

A kora ősz volt nekünk a legizgalmasabb. Akkor még rengeteg som bokor volt a Normafától Budakesziig vezető erdei ösvények mellett. Könnyű volt összekeverni a szúrós, de hasonló színű és formájú csipkebogyóval. Volt, hogy néha két óriási nejlonzacskóval is szedtünk a finom somból, amiből aztán otthon Anyu befőttet készített télire. Jól eldugta hátra a stelázsiban, de mégis, az unalmas és hideg téli vasárnapok némelyikén eltünedezett néhány üveg som befőtt. A tettes kiléte sose derült ki konkrétan, bár alapos gyanú gyakorta megfogalmazódott, bizonyíték hiányában azonban a kilátásba helyezett jókora verés rendre elmaradt.

Történt egyszer egy ilyen festős vasárnapon, valahol az erdő mélyén, hogy nem vettük észre, hírtelen beborult az ég, és egy kiadós nyári zivatar jött rohamléptekben. Mire észrevettük, már zuhogott az eső, dörgött villámlott. Lélekszakadva rohantunk ki az erdőből, magunk után vonszolva kellékeinket. Bőrig ázva értük el nagy sokára az Úttörővasút (ma Gyermekvasút) Előre állomását (ma Virágvölgy állomás, habár virágot a némileg elhanyagolt avartengerben keresve se lehetne találni…). M. bácsi és felesége, Aranka voltak az állomásfőnökök, segítőkészen kinyitották a már bezárt várótermet, ahol úgy-ahogy megszárítkoztunk. Látván didergésünket, mint ázott verebeket, beinvitáltak a muskátlikkal kirakott ablakú állomásfőnöki helyiségbe, ahol főztek egy finom forró teát, valahonnan pogácsa is került, és a nagy zuhé befejezéséig a felnőttek jól elbeszélgettek. A festőkazettát látván egyből felvetődött az érdeklődő kérdés, mit is rejt az magában. Apu szerénykedve mondta, hogy elkezdett festeni egy képet, de még nincs kész, mert a vihar elüldözött bennünket, és aggódik, hogy a következő héten visszatalálunk-e ugyanarra a helyre.
Arankáék addig kérlelték Aput, hogy vonakodva bár, de megmutatta a képet, ami persze, már akkor is, félkész állapotában gyönyörűnek ígérkezett. M. bácsi és Aranka csodálták, és amikor mondták, hogy indulnunk kell, mert mindjárt érkezik a délutáni utolsó kisvasút, felajánlották, hogy hagyjuk ott az egész festő felszerelést, ők vigyáznak rá, és majd a jövő héten kényelmesen érte jöhetünk.
Szépen félretették a helyiség egyik védett sarkába. Ílymódon, megszáradva és a cipeléstől is megszabadulva felkapaszkodtunk a kisvasútra, és hazatértünk. Rá egy hétre már mint régi ismerősöket köszöntöttük M. bácsiékat, az idő is gyönyörű volt, és aznap nem áztunk bőrig, a kép is elkészült, és valahogy kialakult egy kis barátság Arankáékkal.

Aztán gyakran találkoztunk velük, ha épp szolgálatban voltak. Sőt, annyira, hogy egy vasárnapi szabad délutánon meg is hívtak magukhoz vendégségbe, mivel kiderült, hogy M. bácsi is nagy kedvelője és tisztelője a képeknek. Valahol a VII. kerületben laktak, talán a Dembinszky utcában. Elmentünk hozzájuk, és Apu, aki azért nem volt mindig morózus és elzárkózó, az önzetlen emberi jólelkűséget és segítséget nagyra értékelte, mint ritka madarat, azzal hálálta meg, hogy az ominózus festményt ajándékba elvitte nekik. Sőt, kedvességből még előtte az erdő szélénél kibukkanó kis piros vonat egy részletét is odavarázsolta vázlatosan, ha már… Óriási volt az öröm, így hozott össze egy barátságot a nyári vihar. Hogy mi lett a kép sorsa, rejtély.

Nem mindig végződött ilyen viharosan a kirándulás és a festegetés. Általában kora délutánra eljutottunk az ösvényeken Budakesziig. Csodáltuk a falu határában a szépen megművelt kerteket, szőlősorokat. Érdekes felfedezés volt, hogy a szőlősorok elején néhol gyönyörű rózsák virítottak. Aztán egyszer egy gazda elárulta, hogy ennek nem esztétikai okai vannak, hanem a szőlőt védik ezzel.
Legnagyobb csodálkozásunkra elmagyarázta, hogy az odaültetett rózsa hamarabb érzékeli és mutatja, ha peronoszpóra veszély közelít a szőlősorokra, és így még időben tudnak ellene permetezéssel védekezni. Sok évtized múlva ugyanezt láttam Itáliában, Toscanában is, akkor már nem csodálkoztam ezen annyira. De a látvány ennek ismeretében is megkapó és gyönyörű volt.

Amikor beértünk végül Budakeszin a házak közé az útra, ami a buszvégállomás felé vezetett, az örökre belém vésődött. A házakból nagyon finom pörkölt és friss sütemények illata szállt felénk, néhány házból kiszűrődött a “Jó ebédhez szól a nóta”, és én fáradt lábbal, éhesen, elcsigázott kisgyerekként bandukolva megfogadtam, hogy ha felnövök, festészet ide vagy oda – én is inkább ezt szeretném, nem pedig a folytonos gyaloglást, szomjasan és korgó gyomorral, csaláncsípésektől vakarózva.
Igazságtalan voltam, mert mindig vittünk magunkkal uzsonnát és vizet, de ugye én is impresszionista voltam a magam módján, és a finomságok csábító illata felülírta a realitást. A buszvégállomáson volt egy kút, ott kicsit rendbe hoztuk magunkat, ittuk a finom, friss és jéghideg vizet, de az illúzió azért végig elkísért.
Aztán eljött az idő, amikor felnőttként már inkább mosolyogva néztem vissza erre az élményre. Eltűnt a kis házak sütemény és pörkölt illata, elmaradt a rádióban is a nótaműsor, autóval járunk kirándulni, azért gyalog is bejárva a legszebb tájakat az országban, de ami a lényeg és a legfontosabb: az örök érték, a sok szép erdei festmény, tájkép – nagyjából – megmaradt.

Apu imádta a természetet, a tájat, a fákat, az istenadta jelenségeket megörökíteni. Az embereket inkább csak messziről bámulgatta, mint valami nagyító alatti csodabogarakat, a kellő távolságtartással. Különösen szerette – ha tehette – az éledő tavaszi természetet festeni, kint az erdőben, a virágzó és zöldellő tájon, és a friss tavaszi levegővel együtt beszippantani a festékek, a hígítók és lakkok illatát. Ez valami különös vonzalmat ébresztett benne. Talán ennek is köszönhető, hogy a megörökített virágzó fák és bokrok szinte éltek a képein.

Ennek egy nagyon realista visszaigazolása történt egy koradélutáni vasárnapon. A család már reggel kirándulni indult a budai Irhás árokba, a nyolcas busz végállomásától bandukolva a dombokon felfelé. Apunak a hétvégi házak sorát elhagyva nagyon megtetszett egy téma. Egy elhagyatott kertben csodálatos mandulafa virágzott, rózsaszín virágaival kedveskedve az arra járó turisták szemeinek. Apu a kis vászonszéket kicsattintva, a kazettát az ölébe szedve nekiült festeni, mi meg, mint magára hagyott türelmes családtagok kavicsokat és kis virágokat gyűjtögettünk, közben elmajszolva a magunkkal hozott vajas zsömléket, illetve a fű közt Anyu kedvenceit, a biztos szerencsét hozó négylevelű lóheréket keresgéltük. Ez a néphit, mint annyi minden más természetesen nem vált be. A lottó 1957-től szedte “áldozatait”, és Anyu megrögzötten azóta is ugyanazzal az öt számmal játszott, ám soha nem nyert. Ezt megörökölve én is játszom ugyanezen számokkal, de még nem sikerült Fortuna istenasszonnyal közelebbi kapcsolatra lépnem nekem sem. Pedig ennek most már így összesen hatvanhét éve.

Apu kora délutánra végzett egy gyönyörű festménnyel, szinte élt a tavaszi kert, benne a mandulafa virágaival, és a kert többi gyönyörűségével. Bepakolta a friss képet a kazettába, összecsukta a kis vászonszéket, és elindultunk lefelé a buszhoz, de már igen szomjasak voltunk. Jó lett volna egy kis friss víz. Ismertük a már sokszor megtett utat, tudtuk, hogy kb. félúton lesz egy kút, addig csak kibírjuk. Úgy is lett.

De a legnagyobb megdöbbenésünkre, a kút nem működött. Beérve a házak közé láttuk, hogy egy néni a kertjében hajladozik, ápolja a virágait, a bokrokat. Megszólítottuk, és kértük, adna-e egy kis friss vizet a szomjúságunkra. Kedvesen beinvitált a kertbe, beszaladt egy korsó vízért, poharakért. Visszatérve érdeklődve nézte Apu oldalán a kazettát, kérdezte, mi az ott. Apu elmesélte, hogy festegetni szokott, éppen a dombtetőn festett egy virágzó mandulafát.

A néni kérte, láthatná-e. Apu örömmel kivette a kazettából a festményt, és letette egy bokorhoz az árnyékba, hogy jobban lehessen látni. A néni odavolt a csodálattól, és dicsérte a festményt, hogy milyen gyönyörű, a megszólalásig eredeti, stb… Úgy látszik, a néni apró kis borzas kutyája is naturalista realista elveket vallott, és nagyon valósnak tűnhetett számára is a mandulafát ábrázoló festményt, mert értékelve a jelenséget odaszaladt, és már emelte is a lábát, hogy a képen látható mandulafát “megjelölje”, és birtokba vegye. Szerencsére Apu figyelt és nem hagyta cserben sportos alkata. Azonnal odaugrott, és még épp az utolsó pillanatban felkapta a képet a csalódott kiskutya elől. Ettől aztán az egész társaság annyira nevetett, hogy a néni még néhány frissen kisült lekváros buktával is megjutalmazta Apu művészetét.

Hazafelé a buszon Apu meg is jegyezte, hogy ez bizony többet ért néhány műértő esetlen kritikájánál és recenziójánál. Ebben maradtunk, és aztán sokáig közszájon forgott ez a történet. Sajnos, az a kép nincs meg, úgy látszik, másnak is tetszett, és Apu esetleg nem tudott ellenállni a kérésnek. Ahogy az Irhás árokból is – elegáns, parkosított házakkal beépülve – lassan eltűnnek a virágzó kis kertek.

Arról már volt szó, hogy Apu és Anyu 1949-ben ismerkedtek meg, 1950-ben összeházasodtak, és ez a házasság szeretetben eltartott végig, egészen Apu 1982-ben bekövetkezett haláláig. Volt ebben a házasságban azonban egy festészetileg fontos és maradandó dátum. Elérkezett az 1970-es esztendő, és Apu szeretett volna valami igazi különlegességgel kedveskedni Anyunak, de nem az obligát virágcsokorral, vagy valami kommersz vásári tárggyal, hanem – azt találta ki – egy festménnyel, ami örök kapcsolatukat is megjeleníti egyidejűleg. Mi mást is adhatott volna.

Elővette egy 1950-es kis apró törökmezei festmény vázlatát, amit a helyszínen festett akkor. Ezt a kis képet “álmodta át” egy nagy, 60×70 cm-es pointilista festménnyé, egy boldogságot sugárzó nyári tájképpé, virágcsokorral a kezében odaképzelve és megfestve a húsz évvel azelőtti választottját. Hetekig festegette nagy titokban és végtelen türelemmel, szeretettel a képet pontocskákból összerakva, és éppen a 20. házassági évforduló idejére, 1970 augusztusára el is készült. Ahogy elképzelte és szerette is volna, ez lett a kollekció “koronája”, Anyu leírhatatlan meghatódottságától és boldogságától övezve.