„Képek és gépek”
Egri Oszkár 1917 május 31-én Boldogkőváralján látta meg a napvilágot, akkor még mint Ellenbogen Oszkár. Szülei, Dr. Ellenbogen Ignác és Reschofszky Szerénke voltak. Anyai nagyanyja Fuchs Lea Lotti kis szatócsboltjából tartották fenn magukat egy félig földbe süppedt kis vályogházban. (Nagyanyja közeli rokona volt William Fox, a híres, 20th Century Studios filmvállalat megalapítója.)
A magyar Tanácsköztársaság bukása után kialakuló pogromhangulat miatt a család úgy döntött, hogy az atrocitások elől Pestre költöznek valamennyien, Oszkár addigra megszületett kisöccsével, Lászlóval együtt. A Pest felé vezető rozoga vasútvonalon, az árvíz következtében meglazult töltésről a vonat kidőlt, amelyen utaztak, így mindenük odaveszett, ők épp, hogy csak megmenekültek. Jószerivel a rajtuk lévő egy szál ruhában érkeztek meg a fővárosba, és megpróbáltak új életet kezdeni. Rövid pesti kitérő után Oszkár édesapja 1921-ben Sümegen nyerte el a közösség bizalmából a főrabbi széket, és ennek következtében az 1944-es deportálásig ott is éltek szerény körülmények közt, viszonylagos nyugalomban és békességben.
Oszkárról már ifjú korában kiderült, hogy remek műszaki érzéke van, és különféle technikai újításokon, találmányokon dolgozott, már középiskolás korában. Tanulmányi versenyeket nyert, és „csipkebogyó hámozó és tisztító, daraboló szerkezetét”, továbbá meggymagozó „gépét” maga a Magyar Királyi Akadémia Kémiai Intézete is elismeréssel nyugtázta. Hála ezeknek az eredményeknek, a numerus clausus ellenére minden további nélkül felvételt nyert a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemre.
Tanulmányait igyekezett a legjobb eredménnyel elvégezni, amit azonban kétszer is megszakított munkaszolgálatra történő behívása. Őmaga túlélte a háború borzalmait, de összes magyarországi rokona – László öccse kivételével – meghalt a második világháborúban. A háború után mérnökként helyezkedett el, és ismét igyekezett újításokkal, találmányokkal segíteni az újjáépülő országban. Ezek közül legkiemelkedőbb műve egy kesztyűkötőtűgép automata volt, amelyért 1955-ben Kossuth-díjra terjesztették fel, ezt azonban soha nem kapta meg, a 11 méter hosszú automata gépsort pedig „jótét kezek” lángvágóval szétvágatták és szemétdombra küldték, „politikai okokból”… 1949-ben ismerkedett meg munkahelyén leendő feleségével, Magdával, akivel 1950-ben kötöttek házasságot.
Karakterére leginkább – mások által mondottan is – az aszketizmus, az elvonulás és befelé fordulás volt jellemző, ami a háborúban őt ért borzalmak után nem is volt csodálható. Megvetette a politizálást, a látható társadalmi összefonódásokat. Nem volt vallásos, és a pártok által kínált kapcsolati rendszereket is kerülte. Családját imádta, különösen a haláltáborból visszatért László öccsét féltette szerető gonddal.
Az 1950-es évek közepe táján őt ért szakmai csalódások következtében egyre inkább a fiatal kora óta benne rejlő rajztehetséget és festői ambíciókat helyezte előtérbe, és próbálta kihasználni. Úgy gondolta, hogy a szellem, a tudomány és az érzelmek leginkább egy képzőművészeti alkotásban, egy festményben tudnak úgy megjelenni, hogy ne kelljen embereket, emberi magatartásokat ábrázolni külön, mégis megörökítésre kerüljenek a világ jelenségei. Ugyanakkor boldogságos békét és lelki nyugalmat is talált festészetének kiteljesítésében. Ez a percepció vezette abban, hogy környezetében, a tájképekben, a fákban, vizekben és természeti jelenségek megörökítésében kereste és találta meg ennek kifejezését. Ezek kétségkívül visszaigazolódnak műveiben, az általa alkotott több száz festményben, amelyek közül száz-egynéhány meg is maradt a család birtokában. Számos festménye került külföldre, ismerősök, barátok, vásárlók tulajdonába, ám ezekről lista nem maradt fenn. Néha-néha egy-egy külföldi aukción lehet találkozni festményeivel, amelyek érdemtelenül alacsony árra minősítve kerülnek eladásra. Ennek az az alapvető oka, hogy Egri Oszkár festőművész (az Egri családnevet 1946-ban vette fel testvérével együtt) soha nem végzett képzőművészeti tanulmányokat iskolarendszerben, nem gyűjtött erre vonatkozó igazolásokat és zsűrizéseket, mentorokat és mecénásokat. Röviden megfogalmazva mindössze csak tehetséges volt, és remekül tudott festeni, ráadásul az egyik legnehezebb szegmensben, ami azonban a társadalmi elvárások szerint „papírok nélkül” nem elegendő az elismertség megszerzéséhez. Ahhoz „valakik” hitelesítő pecsétje is kellett mindig is az elismertséghez. A „Csoszi” ragadványnév a Naphegy utcai házban „ragadt rá”, Oszi-Csoszi…kedveskedtek a szomszédok, barátok, és aztán így is maradt.
Az előbb leírtak következtében is elsősorban az impresszionista festőket csodálta, szerette és tisztelte, nagy érdeklődéssel tanulmányozta technikájukat, életüket és annak festészetükre gyakorolt hatását. Képes volt akár egész hét végén is esőköpenyben és esernyő alatt kinn ülni egy általa meglátott és jónak ítélt „témán”, hogy eredetiben adhassa vissza a látottakat, a hangulatot.
Családjával egyszerű, már-már szegényes életet éltek, mint annyian a sematizmus korában, a kitörési lehetőségek reményének legkisebb szikrája nélkül. Ennek ellenére nem voltak elégedetlenek, és sztoikus megnyugvással figyelték a köröttük zajló életet. Külföldön soha nem járt, igaz, egy alkalommal (az 1956-os események után) családjával együtt szeretett volna emigrálni az USA-ba. El is ballagott a budapesti amerikai Nagykövetségre, de ott olyan sokan álltak sorban vízumért, hogy inkább hazament, és ebben megnyugodott.
Ez aztán tükröződött festészetében, a helyszín és téma választásban, hiszen az általa megfestett témák négy-öt helyszínhez kötődtek. Imádta a lakóhelyéhez, a budai Naphegy utcához közel lévő Tabánt, Gellért-hegyet, Naphegyet és budai várat. Ha tehette a család, hét végeken kirándultak a Normafához, a budai hegyekbe, és ez a környék is számos témát adott tájképeihez. Ha néha munkahelye révén üdülési beutalóhoz jutottak a Balatonhoz, vagy a Római partra a Duna mellé, nagyon élvezte, és remekül kihasználta az adódó alkotási lehetőségeket. A többi ott üdülő legnagyobb csodálkozására, és persze állandó közvetlen érdeklődésére szinte egész nap festette a megtalált témákat. Ezeket a „barátságos érdeklődéseket” rendszerint keresetlen szavakkal igyekezett elhárítani. Ennek ellenére őszinte csodálattal adóztak művészetének. Nem szívesen festett embereket, portrét, vagy csendéletet, ezeket quasi megvetette, és ahogy Szinte Gábor tanszékvezető festőművész, díszlettervező és művészettörténész mondta róla: „a legnagyobb kihívást vállalta, amit festőművész vállalhat, fákat és tájat tudott és festett nagy előszeretettel, valósághűen”. Egy-két családi portrén és egy rózsa csendéleten kívül más ilyen jellegű műve nem maradt fenn. A Naphegy és Tabán megrögzött szerelmeseként örökítette meg főként impresszionista festményein a XX. század második felének ottani és akkori hangulatát, a tájat.
Ma már szinte kortörténeti dokumentumnak számít az azóta lebontott, romos Erzsébet híd roncsairól, vagy a Hilton szálló nélküli budai vár látképéről készített több gyönyörű festménye. A mai napig szinte életre kelnek a Tabán általa megörökített virágzó fái, az egykori, akkor még javarészt beépítetlen Naphegy utca, vagy a Kőműves lépcső, és a mostanra csak fájó emlékként és szájhagyományként élő Tigris utcai teniszpálya, vagy a ma már szinte elképzelhetetlen tabáni lóversenyek emléke.
Életének már említett törései egészségét sem hagyták érintetlenül, az 1970-es évek elején két szívinfarktuson esett át, amelyek következtében leszázalékolták, rokkantnyugdíjba került. Ezt követően már valóban csak legszűkebb környezetét festette. Tevékenysége során több technikát is kipróbált. Ilyenek voltak például a spaklival, vagy durva ecsettel történő festés, de végtelen türelemmel néhány gyönyörű pointilista alkotást is létrehozott. Szerénységére jellemző, hogy azokat a festményeket, amelyeket saját szemszögéből nézve nem tartott minden igényt kielégítőnek, sokak felháborodására, egyszerűen nem is szignálta. Anyagi lehetőségei hiányában gyakorta nem vászonra, hanem valahonnan összeszedett, „örökölt” falapokra festette műveit. Két festőkazettája volt, egy kisebb és egy nagyobb, amelyekkel kiült a természetbe festeni, elmaradhatatlan, ám meglehetősen kényelmetlen, összecsukható kis vászonszékével. Ezeknek a kazettáknak a mérete határozta meg legtöbbször az alkotások méretét. A festékek vonatkozásában azonban kérlelhetetlen volt. Inkább várt hetekig, vagy egy-két hónapig, hogy összegyűljön annyi kis pénz, amiből az igen drága, de nagyon jó minőségű, akkor még ritkán, de kapható olaj művészfestékeket megvásárolhatta. Ha vászonra festett, a vakrámát is maga eszkábálta össze, és feszítette rá, alapozta a vásznakat. Díszes keretre azonban már nem futotta, így festői hagyatékának jó része mappákba, tartókba simítva várakozott a szekrények mögött, már ami a család birtokában megmaradt. Ezeket a későbbiekben fia igyekezett restauráltatni, és méltó keretekbe elhelyezve megőrizni.
Egri Oszkár festőművész szíve – László öccse halála után néhány hónappal – végül 1982. december 25-én éjjel mondta fel véglegesen a szolgálatot. Halála percében vele együtt állt meg örökre a mindig csuklóján viselt egyszerű karórája is.
