Már kora gyermekségem idején politikusi attitűdök voltak felfedezhetők magatartásomban, azaz igen hamar áhítoztam a sikerekre és az azzal járó előnyökre. Ennek aztán meg is lett az eredménye, előbb a siker, majd későbbiekben a dráma.
A siker
Hatodikos lehettem, amikor, mint minden év késő tavaszán megszólalt a tízórai “nagyszünetben” az iskola rádió, és az igazgató bácsi meghirdette az úttörő őrsök közötti szokásos papírgyűjtő versenyt. Ez volt a szelektív hulladékgyűjtés őse. Kb. 8-10 napig tartott, és ilyenkor mindenki igyekezett kisajtolni a környezetéből minden gramm felesleges vacak újságot, – akkor még volt bőven – vagy elárvult papír dobozokat, stb… Autodidakta módon már korábban is gyakorta látogattam a MÉH Átvevőhelyét újságpapír csomagokkal, vasdarabokkal és rongyokkal, nemlétező zsebpénzemet pótlandó, és főleg élvezve Ani néni, a MÉH-es néni kedvességét, de ez a kollektív feladat mégiscsak más volt. Mivel már gyermekként tudtuk, kinek mi a politikai beállítódása a bérházban, és az utcában, ahol laktunk, így reménykedve csengettünk a “Népszabadság”-osoknál vagy a “Magyar Nemzet”-eseknél, stb… Voltak, akik nem fizettek elő újságra, azokat lenéztük. Igazi verseny és rohanás indult a házak, a lakók kegyeiért, és a remélt papírhalmokért. Mi voltunk a Sas őrs, amit Csali vezetett, én voltam az őrsvezető helyettes és nótafa. Ő egyben csapatdobos is volt, sajnos, bármiféle ritmusérzék nélkül, de apukája húsgyári igazgató volt, és ez kompenzálta a botfülűségét. Azt azért különleges ajándék lehetett látni, ahogy úttörőcsapatként nagyobb ünnepeken, mint valami háborús sérültek sántikáltunk Csali dobolására, össze-vissza. Na, de térjünk vissza a papírgyűjtéshez. Igencsak megcsappant reményekkel indultunk papírt “koldulni”, mert már megtapasztaltuk az előző években, hogy ebből nem tudunk sokat kitermelni, a “források” általában el voltak köteleződve, továbbá rendre megelőzött bennünket a Párduc őrs, ahol viszont olyan szülők voltak a háttérben, akik “papíros” helyen dolgoztak, így ők könnyedén összegyűjtötték már az elején a 30-40 kiló könyvelési kimutatás halmokat, remittenda horgász- és baromfitenyésztő szaklapokat, esetenként feleslegessé vált szakszervezeti brosúrákat, Pártélet kiadványokat, Belügyi Szemléket, stb, amelyek persze már kinyomtatásuk pillanatában is teljesen feleslegesnek bizonyultak. Ennek ellenére mi évről-évre becsülettel szorgoskodtunk, kerestük a “lelőhelyeket”, vajmi kevés sikerrel. A máshol nem elkötelezett lakók némelyike ugyan adott valamicskét, de a legtöbbször azt kellett hallgatnunk, hogy: “már sajnos odaadtuk másnak”, ami persze nem volt igaz, vagy: “nekünk is kell a befűtésnél”, ezt főleg a Népszabisok – későbbi rendszerváltók – mondták, vagy: nem adhatom, mert kell az ablakpucolásnál, stb…stb… A többiek egyre fásultabbak voltak a 10-15 kilós szerény kis papírhalmunk láttán, én viszont egyre dacosabb.
Elkezdtem gondolkodni, és abból kiindulni, hogy ilyen kisipari módszerekkel ismét csak veszíteni fogunk. A sok gondolkodás meghozta gyümölcsét. Hiszen felismertem, hogy nem a lakóknál kell kilincselni, hanem el kell jutnunk a valódi forráshoz nekünk is, ha győzni akarunk a Párduc őrs felett, saját fegyverüket szembefordítva velük. Ehhez hozzá kellett tenni, hogy az egész iskolában mi, vagyis ez a két őrs volt mindig a legaktívabb és sikeres. Csak ez a második hely nekem nem volt elégséges. Nagyon bosszantotta az igazságérzetemet, hogy a Párduc őrs végülis csalt, mert nem ők gyűjtöttek igazán, hanem a szülők. Így a továbbiak alól felmentve éreztem magunkat, jobbik énem ellenére. Már szégyellem, hogy így gondoltam, de hát, amint a mondás tartja: ami történt, megtörtént.
Egy kora délután, gondolataim nyomán elindultunk hát Csalival, az őrsvezetővel a Budai Dobozgyárba, ami akkoriban a Mészáros utcában volt, közel a Hegyalja úthoz. Sajnos, ma már nem létezik, mégiscsak jobb az OBI-ban venni a dobozokat, az nem olyan fárasztó, viszont felettébb szép és hasznos társasházak épültek a helyén sok-sok lakással, amelyekből bonus track élvezetként lehet rálátni a Déli Pályaudvarhoz befutó sínekre, és a köztük magasodó gaztengerre. Viszont kárpótlásként vonatcsattogás ritmusára lehet fordulni az ágyakban éjjelente. A Dobozgyárhoz érve a portás be sem akart engedni bennünket, hiába volt a piros nyakkendő és a részletes magyarázat, közölte, hogy szó sem lehet itt papírgyűjtésről. Engem azonban nem lehet csak úgy elküldeni. Elővettem vajmi kevés humánpolitikai ismeretemet – és mivel a másik őrsnél többségében a pénzügyes anyukák szállították háttérből a papírokat, meggyőződésem szerint jogellenesen, – határozott hangon közöltem, hogy a főkönyvelővel szeretnénk beszélni, de azonnal. A portás telefonálgatott, majd, láss csodát, beengedett a főkönyvelőhöz, aki ezen koradélutáni órán is még benn volt. Nagyon kedvesen fogadott bennünket, elmondtuk, mi járatban vagyunk, és biztosítottuk, hogy mi megelégszünk a leeső darabkákkal, csíkokkal, bármivel, csak papír legyen és sok. Szomorkásan, képmutatóan tárta szét a kezét, és mondta, hogy nekik minden fecnivel el kell számolni, és ami leesik vagy selejt, azt össze kell gyűjteni, és el kell szállítsák a MÉH telepre. Na, gondoltam magamban, tudhattam volna, hogy főkönyvelő, tehát nem mond igazat, és Csalival csalódottan távoztunk, a portás vigyorától kisérve. De azért mégse, nem adhatjuk fel ilyen könnyedén.
Ugyan a házaláshoz továbbra sem volt kedvünk, de suli után Csalival, Porkoláb Lalival és további kb. 4-5 kiló papírral – az is valami – elindultunk az Attila útra, ahol, közel a Mikó utcához volt a MÉH Átvevőhely.
Csalinak, nevéhez méltóan támadt egy első hallásra is kiváló ötlete. Mi lenne, ha…. Megpróbáljuk? Nálam az ötlet azonnal testet öltött, hiszen a MÉH-es Ani néni “régi cimborám” volt, igaz, ő erről nem tudott. Mondtam Csalinak és a Porkolábnak, hogy kint várjanak, jobb lesz ez így, mégiscsak az én polkorrekt kapcsolatomat próbálom felhasználni. Bent a MÉH-es néni lemérte a kis köteget, alig moccant a nagy mázsáló mérleg, majd átadta a nyugtát és néhány forintot. Ott álltam előtte, nem moccantam, áhítattal néztem fel rá, megjegyzem, volt is miért. Egy gyönyörű, kékköpenyes teltkarcsú, szép keblekkel megáldott, szőke, kékszemű kedves nő volt, és én már régóta rajongtam érte. Máig sem értem, hogy egy ilyen potenciális szépségkirálynő-jelölt hogy lehetett abban a penész és ázottrongy-szagú helyiségben ilyen munkakörben. Némán álltam előtte, néztem rá, mint utolsó reménységemre, kegyelemért esdeklő tekintettel, mire megszólalt: Mi van kis kékszemű, mit szeretnél még? Hát, Ani néni, nagy bajban vagyunk, kéne egy kis segítség. Mire gondolsz, kis kékszemű? Oszi vagyok, tessék nyugodtan így hívni Ani néni, bíztattam bimbózó kapcsolatunk kiteljesedésében reménykedve, hát az a helyzet, hogy az iskolában papírgyűjtést hirdettek, de nagyon le vagyunk maradva, és a Párduc őrs csalással akar győzni szerintem. Nem tetszik tudni valamilyen megoldást találni, hogy behozzuk a lemaradást? Ezzel kezébe adtam sorsomat, és vártam a verdiktet. Ó, hát csak ez a probléma Oszika, és mennyi kellene? Nem tudom, de a Párduc őrs azt hiszem már 40-50 kilót is összegyűjtött. Értem én, mondta Ani néni, bátraké a szerencse, de jegyezd meg, sose kezdd kicsiben. Amit most kapsz, azt is hívhatjuk papírgyűjtésnek, csak a másik végéről. Na, kis kékszemű, ezt figyeld, majd átnyújtott 600, azaz hatszáz kiló vegyes papírhulladékról egy nyugtát. Ez bizony igaz, a nyugta is papír, és milyen értékes. Felnevetett: Na? Elég lesz? Elvörösödtem az örömtől, és nem győztem hálálkodni, kérdeztem, nem lesz-e ebből baj, de ő mondta, hogy nyugi, jönnek a nyugdíjasok, hozzák a sok papírt, nem kell nekik nyugta, felmarkolják a pár forintot, és mennek. Van tartalék bőven. El voltam ragadtatva, és már csak annyi erőm maradt, hogy pofátlanul megkérdezzem, és akkor pénzt is tetszik adni? Na, takarodj, mondta nagy nevetve, majd számolj be az eredményről. Hatalmas kézcsókkal távoztam, mégiscsak úr volnék, ő megölelt, valahogy érezte bennem a férfias vonzódást, amellyel szépségének a bizalmammal adóztam. Odakint Csaliék vártak, kérdezték, leadtam-e a papírcsomagot, és mi van a tervvel. Miért, láttok nálam bármit, de eközben a zsebemben tartottam a kezem a győztes papírt tapogatva. Volt nálam pár forint a papírköteg ellenértékén túl, és mondtam nekik: most aztán vendégeim vagytok egy fagyira.
Leültünk a Déryné eszpresszó teraszán, és elnyaltuk a világ legfinomabb fagyiját. A terasz korlátja mellett épp akkor tolt el egy kis kézikocsin kb. 20-25 kiló szülői könyvelési papírt a Párduc őrs java, azaz Paszulykaró és Attila, valamint Bami. Jólesően bíztattam őket: Hajrá fiúk, csak vigyétek, verseny van, mi már végeztünk mára. Ők a biztos nyerés tudatában még visszaszóltak pár nem túl kedves mondatot a nyalásról meg a nyerésről, de én csak somolyogtam. Na, srácok megettétek a fagyit? Hát persze. Akkor ezt nézzétek! Elkerekedett a szemük: Hogy csináltad? Ügyesen! Nem emlékeztek, mennyit cipekedtünk? Már elfelejtettétek? De jegyezzétek meg, többet ésszel, mint anélkül! Másnap még becsöngettem László nénihez is, aki az utcánkban lakott, és a férje a SAS légitársaság képviselője volt. Vele ugyanis már előzetesen egyezkedtem, hogy a lakásuk zárt erkélyén lévő óriás mennyiségű és nagyon nehéz, mélynyomott, ámde teljesen felesleges színes reklám prospektusokból hadd kapjak egy pakkot. Megkaptam, de én már nem mertem Ani néni szeme elé kerülni, így azt a többiek vitték el neki.
Kb. másfél hét múlva, ismét a tízórai “nagyszünetben” megreccsent az iskolarádió: “Figyelem, figyelem! Szervusztok gyerekek, itt az igazgató bácsi beszél. Befejeződött a papírgyűjtő verseny, kihirdetem az eredményt. Mindenkit megdicsérek a szorgoskodásért, csak így tovább! Íme a végeredmény: Első helyezett lett a 6. A. osztályból a Sas őrs 646 kilogramm papírral, második a Párduc őrs 95 kilogramm papírral. Gratulálok, és a jutalmakat átvehetitek a tanári szobában”. Az első díj mindenféle reklám ajándék volt a MÉH-től, és fődíjként egy nagyon szép barna sakktábla a hozzávaló bábukkal.
A második díj egy MÉH feliratú váza volt, ceruzák és MÉH reklám ajándékok. Mindenki nagyon boldog volt a mi őrsünkben, a Párduc őrsben nem annyira, én pedig egyáltalán nem szégyelltem magam, hiszen csak a könyvelést és az adminisztrációt állítottam helyre a MÉH-nél, kár senkit sem ért, és hasonló módszerrel, csak kicsit nagyban, de visszavágtunk a Párduc őrs évek óta tartó álszenteskedésének. A sakktábla is megvan a mai napig, mert Csali rámbízta, hogy őrizzem, én szerettem sakkozni, ők nem, és majd néha másnak is adjam oda, ha kell. De nem kellett. Nagyon szégyellem még ma is ezt a „győzelmet”, de ami aztán következett, azt talán még jobban. Mert mindenért fizetni kell!
A dráma
Alig telt el pár hónap a „sikeres” papírgyűjtés, vagy inkább nyugta gyűjtés után, a tanév kezdetén meghirdetésre került a rongy-gyűjtő verseny az iskolában. Most már az előző „győzelem” dicsfényében nem hagyhattuk, hogy a trónról lelökjenek minket. Ismét tanakodni kezdtünk – persze rongyok híján – mi lenne a nyerő. Ani nénihez nem fordulhattunk, mert az ember ugye tartson mértéket, meg a kutyavásár és Buda, stb…stb… Nehéz ügy volt akkoriban a rongy-gyűjtés, hiszen – manapság már elképzelni is nehéz – olyan élet volt, hogy egyszerűen alig akadt felesleges rongy, illetve annak kikiáltható textilipari termék. Mindennek helye volt a családokban, a szomszédságban. A kisebbek „örökölték” a nagyobbak elnyűtt ruháit, a foltozott cucc sem ment a szemétbe, jó lesz az még valamire. A méretkülönbség sem volt probléma, olyankor a szomszédok valamelyikének gyermeke lépett elő örökösként. Végül, a már tökéletesen kiszolgált darabok, ha kellően nedvszívóak voltak, mint például a melegítő nadrágok és hasonlók, lábtörlő lett belőlük, hiszen nem voltak akkoriban fényes barkácsáruházak hívogató feliratú különféle elegáns kókusz és egyéb lábtörlőkkel, „welcome”, „lépj rám”, meg „pénzt hoztál?” és egyéb elmés feliratokkal. Á, olyanokat legfeljebb az igen-igen gazdag elvtársak ajtajai előtt láthatott a szegény kis földi halandó, ha arra merészkedett.
Mitévők is legyünk ebben a rongy-gyűjtésre szinte alkalmatlan világban. De ismét győzött a furfang és a kreatív megfigyelés. Porkoláb Lali felcsillanó szemmel közölte, hogy az ő mamája házmester. Csodálkoztunk, hiszen eddig ennek vajmi kevéssé örült, és öccsével együtt inkább nem nagyon hozta ezt szóba. A mamzi valóban egy aprótermetű, törékeny kis szemüveges néni volt, egész nap szorgalmasan takarított a Krisztina körúton vagy öt házban legalább. Néha Lali és a kisöccse is segített neki felmosni a lépcsőházakat, és az ott szerzett tapasztalat és tudományos megfigyelés, miszerint rengeteg rongy lábtörlő éktelenkedik teljesen indokolatlanul a lakások ajtajai előtt, immáron kezdett gyümölcsözni.
Öt-hatemeletes házak lévén nem akármilyen trófea körvonalazódott. Lali a felcsillanó szemeihez és a reményhez rögtön kibontotta a javasolt stratégiát is. Szerez felmosói kapcsolatai révén kimustrált jutazsákokat a háztartási boltvezető bácsitól, és azokat mind jól teletömhetjük a zsákmánnyal. De szigorú időzítéshez kötötte az akciót, mellesleg itt lett a hiba a rendszerben. Kikötötte ugyanis, hogy amennyiben anyukájától „megszerzi” a házak kapukulcsait, az csak azután lehetséges, hogy a mami már a takarítás után biztosan eltávozott az épületekből, hiszen ha összefutnánk vele valahol, akkor a tisztítás keretében Lali lenne kiporolva elsősorban, de nagyon. További feltétel volt, hogy mindenképp délután kell csinálni, amikor még nem jöttek haza a munkából az áldozatok, de anyukája már végzett, és jó idő legyen, hogy ne töröljenek lábat lehetőleg. Ez a kitétel feleslegesnek bizonyult, ugyanis utána már úgyse lett volna mibe. Néhány nap, és Lali jelezte, hogy eljött az idő a győztes hadjárathoz. Megjelent a találkozóhelyen a kulcsokkal, zsákokkal, és őrült rohanásba kezdtünk. Remekül teltek a zsákok a használt lábtörlőkkel, kimustrált rongyokkal, melegítő darabokkal. Két délután alatt „végeztünk” a Krisztina körúti házakkal, jó sok kiló rongy összegyűlt. Nem vacakoltunk, azonnal vittük is a MÉH-be és kaptuk érte a szép kerek nullákat tartalmazó nyugtákat. Igenám, de a lakók is egyeztették sűrű káromkodások közepette tapasztalataikat, és könnyű volt rájönni, hogy nem a szél fújta el a sok-sok lábtörlőt, ráadásul néhány elegáns, tehát számunkra alkalmatlan darab meg is maradt, ezzel akaratlanul is társadalmi feszültséget generálva. Itt jött a baj. Mivel felmosós nap után történt a rongyok kiszabadítása méltatlan helyzetükből, egyből Lali mamája került a célkeresztbe, elhordván őt mindennek, csak éppen apácának nem. Így történt, hogy Lali hazaérvén a győztes hadjáratból azonnal két irdatlan pofon boldog birtokosa lett, minden előzetes kérdés vagy vizsgálódás nélkül. Ezen nincs mit részletezni, azonban történt ennél rosszabb is. Néhány lakó kielemezve a történteket, telefonált az iskolába, és szó szerint, pitiáner módon beköpte a számukra sajnálatos eseményeket. Az igazgató bácsi immáron nem az iskolarádióban hirdette a győzteseket, hanem rövid oknyomozás után beinvitálta mindegyikünket a tanáriba, és udvariasan kérte, hogy ha lehet, vigyük már magunkkal az ellenőrző könyvünket is, amelybe azonnal be is írtak hatalmas dorgálások közt egy-egy vaskos igazgatói megrovást, kilátásba helyezve, hogy legközelebb ki is rúgnak bennünket.
Értetlenkedtünk, mi csak valóban jót akartunk, mindenki hasznára és javára, hiszen a lépcsőházak is sokkal esztétikusabb képet mutattak, de védekezésünk süket fülekre talált. Sőt, végig kellett mennünk egyfajta vesszőfutásként, és minden ház lakóbizottsági felelősétől bocsánatot kellett kérnünk. Mentségünkre szolgáljon, hogy nem hagytuk cserben Lali barátunkat, mindannyian vállaltuk a teljes felelősséget, el nem árulva, ki is volt a kezdeményező, habár ezt erőteljesen firtatták, míg el nem fáradtak. Magunkban pedig reménykedtünk, hogy termelődnek már az új rongyok….
***
Így teltek hát a gyermekévek, míg eljutottunk a rendszerváltásig, ahol ezen régi „dicsőségeink” a csibészségeket illetően tökéletesen devalválódtak és inflálódtak. De az már egy másik történet.
