Kategória: Írások

A szüleim 1950-ben házasodtak meg. Tipikus története annak, amikor két, egymást szerető, ámde szegény összebútorozik. Persze, bútorról nemigen beszélhetünk, hiszen az albérletben semmi nem volt az övék. Ennek a két viharverte – mindegyiküket másként verte meg a sors – embernek egy nagy közös kincse volt. Szerették egymást. Ettől kezdve és mindhalálig.

Elképzelem, ahogy boldogan elmentek pár napra „nászútra” a Börzsönybe, a „messzi” Törökmezőre kisvasúttal. Élvezték, ahogy kiszabadultak kettecskén az albérlet áporodott, idegen levegőjéből, a város zajából.

Barangoltak a magasra nőtt hangában, a füves réteken, élvezték a napsütést, a csendet, a jó levegőt.

Apukám titokban magával vitt egy apró kis festő felszerelést, – nászút ide vagy oda – hátha…..

Ebből született – na, nem én – egy apró kis festmény a megkapó tájról. Kis falemezen gouache technikával, remek kis kép lett. Szerencsére a kis mű megmaradt mind a mai napig. Cinikusok mondhatnák, micsoda aszkéta alkat, még a nászútján is a falemezt simogatja apró kis mókus ecsetével, ahelyett, hogy…..

De legyünk reálisak és mértéktartók. A festmény egy-két óra alatt elkészült, és még így is maradt idő bőven a mézes napokra.

És milyen jó, hogy ez a kis kép elkészült.

Aztán eltelt húsz év. Mivel kedveskedhetne a közelgő házassági évfordulóra. Eszébe ötlött a kis kép. Ez éppen jó lesz vázlatnak, és az azóta kitanult és alkalmazott pointilista technikával megfesti ezt a törökmezői emléket nagyban, kiegészítve az ő saját álmaival, emlékeivel, és persze negörökítve álmaiból örök szerelmét virágcsokorral a mezőn.

Hetekig festegette nagy titokban és végtelen türelemmel, szeretettel a képet pontocskákból összerakva, és éppen a 20. házassági évforduló idejére, 1970 augusztusára el is készült. Ahogy elképzelte és szerette is volna, ez lett a kollekció “koronája”, Anyu leírhatatlan meghatódottságától és boldogságától övezve.

Nézd meg a festményt egy kis zenével, jól belenagyítva…..

/https://www.youtube.com/watch?v=UgnTTsbu9Cg

A Heti TV Pirkadat című reggeli műsorának vendége ezúttal dr. Egri Oszkár volt, aki édesapja, a 1917-ben született és 1982-ben elhunyt Egri Oszkár festőművész munkásságáról mesélt – és bemutatta azokat a képeket, amelyeket saját kiadásban, nagy szeretettel és mély késztetéssel foglalt könyvbe. A történet nemcsak egy különleges művészi hagyatékról, hanem az utólagos vezeklésről, az emlékezés erejéről és a holokausztot túlélő generációk belső világáról is szól.

Egy mérnök, aki képekben menekült a valóságból

Egri Oszkár – az idősebb – nem végzett művészeti iskolát, mérnök volt, de „istenáldotta tehetséggel” festett. A fia elmondása szerint ez volt számára a túlélés módja: „Túl kellett élni a holokausztot, és ki kellett ábrándulni az emberekből. Ekkor kezdett festeni. A művészet lett a menedéke.”

Először plein air erdőrészleteket festett, majd felfedezte a pointillizmus technikáját, amelyet Magyarországon csak kevesen műveltek – talán legismertebben Szinyei Merse Pál. „Képeit tulajdonképpen pixelekből rakta össze, és a néző szeme alkotja meg a képet. Ez egy interakció festő és befogadó között” – fogalmazott Egri Oszkár.

Későn jött a felismerés – de időben

A fia, dr. Egri Oszkár, bevallása szerint sokáig nem becsülte eléggé édesapja művészetét: „Makacs, önző, beképzelt voltam, nem alkalmazkodtam. Imádtam, de nem értettem igazán, mit alkotott.”

Csak évekkel később, egy betegség miatti élethelyzet fordította figyelmét a képek felé: „Amikor azt mondják, hogy már ne vegyél tartós tejet, akkor rádöbbensz, hogy mi az, ami valódi érték.”

A fordulópont péntek este jött el, a sábesz fényeinél: „Néztem a két gyertyát, és hallottam: Sámmor ve Záchor – őrizd meg és emlékezz. Rájöttem, hogy ez nemcsak a szombatra vonatkozik, hanem a képekre is.”

Egy képeskönyv: önvizsgálat és megváltás

A művész hagyatékából dr. Egri Oszkár egy gyönyörű albumot állított össze, saját kiadásban, saját költségen. „Ez volt a vezeklésem: nem pályáztam, nem kerestem mecénást. Én voltam a mecénás. Így próbáltam jóvátenni, amit évtizedekig mulasztottam.”

Az album összeállítása valódi csapatmunka volt: Kristófi Dániel fiatal festő és műtárgyfotós 180 megapixeles felvételeket készített a festményekről – olyan részletességgel, amit még a művész fia sem látott korábban. „A képek új dimenziót kaptak” – mondta elismerően.

A képeket személyes történetek is kísérik – a könyv így nemcsak művészeti album, hanem afféle képzőművészeti mesekönyv is lett, emlékekkel és családi narratívával.

Tájak, fák, csónakok – egy el nem mozduló művész világa

Egri Oszkár sosem járt külföldön – a festészete mégis univerzális. Négy témakörben alkotott:

1. A Tabán és Naphegy – a környék, ahol évtizedekig lakott.
2. Balaton és Duna – vízparti tájak.
3. Család – intim, személyes jelenetek.
4. Erdő, természet, csónakok – az ember nélküli csend és emelkedettség.

A fiát egy ismert művészettörténész, Szinte Gábor, is megerősítette abban, hogy az apja valódi festő volt: „A maga apja tudott fát festeni. Márpedig fát festeni a legnehezebb.”

És most: kiállítást a festőnek, akit életében nem ismert el a zsűri

Mivel Egri Oszkár nem végzett hivatalos képzőművészeti iskolát, életében gyakran elutasították a képeit. „Megkérdezték: melyik iskolát végezte? Azt felelte: semmilyet. Csak tudok festeni.” – idézte fel fia.

Most azonban minden készen áll egy méltó kiállításhoz, amelyre az első kerületi Márai Sándor Kulturális Központban kerülhet sor, ha a terveket sikerül valóra váltani. A képek kiállításánál a könyv is megvásárolható vagy megszerezhető lesz – nem kereskedelmi célra, hanem a művészet megbecsülésére.

Egy örök életű művészet és egy végre megszületett hála

Egri Oszkár 1982-ben hunyt el – 42 éve, de képei, szellemisége és személyes története ma is él. A fia méltó módon őrzi az emlékét, és szeretné másokkal is megosztani: „Van egy pulóverem, egy ágyam, egy autóm – ezeket el lehet dobni. Elcserélhetők. De ilyen festmény nincs másnak. Ez örök.”

A beszélgetés végén Breuer Péter így fogalmazott: „Egri Oszkár működése ennél többet ér. Kár, hogy ő ezt már nem érhette meg. De mi még sokat fogunk erről beszélgetni.”

A festő, aki nem tanulta, de ösztönösen tudta. A fia, aki végül megértette. És a képek, amelyek most végre utat találnak a világ felé.

(Lejegyezte: Heti TV, Breuer Péter főszerkesztő).

* * *

https://filmhiradokonline.hu/watch.php?id=12003

Ezt – a filmhíradó bejátszásban látható – kötőtű gyártó automata gépsort (11 méter hosszú volt!) az édesapám, Egri Oszkár gépészmérnök, festőművész tervezte és kollégáival kivitelezte több évi lelkes munkával az Újításokat Kivitelező Vállalatnál (ÚKV), sok más találmánya mellett.

És működött! És jól!

Ezért a munkáért felterjesztették Kossuth-díjra, Munka Érdemrendre, de nem kapta meg egyiket sem, „valakik” (de inkább csak senkik) kihúzták a listáról.

Aztán jött valaki, aki „beszállt felesbe”…., igérvén, hogy ő majd a kapcsolataival sikerre viszi a találmányt, ami így már közös lett…Apám elhitte…., persze, hogy semmi nem lett belőle… 

A Könnyűipari Minisztérium Kötszövő Iparigazgatóságon féltékenységgel, félelemmel és irigységgel nézték, hogy egy automata – aztán majd sok-sok – beleköp a levesbe…….., esetleg egy új iparág alakulhat ki, brrr…. hát ilyen meg hogy lehet…. Talán innen íródott a Rákosi-titkárságra egy komoly, géppel írt névtelen levél, hogy édesapám és kollégái felesleges kiadásokba verik a népgazdaságot és vacak gépek, automaták előállítására pazarolják a nép vagyonát, amire semmi szükség, hiszen eddig is zökkenőmentesen lehetett a gépi kötőtűket és egyéb alkatrészeket Svájcból importálni a szakavatott kezek és zsebek által.

Aztán pedig egy hajnalon – minden előzetes értesítés nélkül – kék munkásruhás emberek érkeztek egy teherautón, és „felsőbb utasításra” lángvágóval szétvágták a gépsort, hulladékként szétdobálták és elvitték a szeméttelepre. Túl sok helyet foglalt. Útban volt….

Legszívesebben édesapámat is elhurcoltatták volna, de végül azért az életét – ideig óráig – meghagyták kegyesen (bár ez a kudarc örökre összetörte amúgy is megviselt szívét, lelkét. Ennyi elég is volt az elvtársaknak).

A dolog odáig ment, hogy magát a „veszélyes” Újításokat Kivitelező Vállalatot (ÚKV) is megszüntették (azóta sincs…). Marad a kérdés: ha egy évvel előbb „jön” az 1956-os változás, megmarad-e a gép. Tartok tőle, hogy ezeken a „fundamentális alapértékeken” a mi forradalmaink sem változtatnak….

Így aztán a „sértett fél” (az egyik kötöttárugyár későbbi vezérigazgatója, B. elvtárs…) továbbra is kiutazhatott Svájcba, hogy kemény valutáért kötőtűt hozhasson be mindenki által elismerten (Munka Érdemrend arany fokozata, inkább ő kapta, mint „ügyünkért” sokat tevő bennfenntes), dícséretben fürödve…..

Micsoda véletlen. 1955-ben szétvágták ezt a „tűgépet”. És pont 1955-ben létrejött a hódmezővásárhelyi Kötöttárugyár (a HÓDIKÖT)….. Persze import gépekkel, anyagokkal, alkatrészekkel….

Itt egy kis korabeli számítás, hogy némi befektetéssel mekkora hasznot hozott volna évente ez az egy kötőtű gyártó automata.

Az akkori számítások és néhány komolyabban gondolkodó vezető egybehangzó nyilatkozata szerint egész iparágat lehetett volna létrehozni a célra, hiszen keresettek voltak – és mind a mai napig azok – a jóminőségű acél kötőtűk az európai piacokon. Még kiszámítani is bonyolult, mennyi haszontól esett el az ország az elmúlt közel 70 év alatt. Nem maradt más, mint a zsebre dolgozók szép emléke és dicsőséges elismertsége.

De – amint a kis híradó bejátszásban is elhangzik 1955-ben!!! – kötödei üzemeink nagy várakozással tekintenek a magyar gyártású kötőtű érkezése elé. Azóta is…..

A rend helyreállt.

És ennek már 69 éve, és azóta is sikeres az import……valutáért (devizáért)……és csodáljuk a japán, német, olasz, svájci, kínai ipart…..és termékeiket. Egyben meg is nyugodhatunk, mert ma már nemhogy egy rebellis kötőtű automata nincs hazánkban, de az egész textilipar megszűnt a magyar ugaron. 70 év hátrányt behozni velük szemben: lehetetlen!!!

A sors furcsa fintora: már ügyvédként 1999-ben egy viszonylag ügyes – de a befektető által szintén nem honorált, csak inkább elcsent – ötlettel kimentettem az utolsó halálraítélt és felszámolásra kijelölt nyugat-magyarországi – korábban igen híres (szombathelyi Latex) – textilgyárat a felszámolók karmaiból. Aki vállalta, hogy megvásárolja és tovább üzemelteti, még mintegy tíz évig állta a sarat és bírta a versenyt, aztán ez a gyár is szépen összeomlott. Most gyógyvizet keresnek a helyén és talán egy wellness szállodát építenek oda egyszer, ahol majd megfáradt kelet-ázsiai textilmunkások pihenhetnek turistaként….

Apukám és a kötőtű automata sorsa bárcsak egyedi „kisiklás” lenne. De nem.

Sokan osztoznak ebben a sorsban. Ezt is érdemes megnézni, ha teheted:

A film címe: Nehéz emberek (1964, fekete-fehér). Öt másik feltaláló kálváriája. (és a hatodik nehéz ember, aki a filmet készítette 😊))…).

Egy néhány perces részlet a filmből (a kinyíló lapon lent..):

https://nfi.hu/alapfilmek-1/alapfilmek-filmek/dokumentumfilm/nehez-emberek.html

Kik is lakták ezt a 26 lakásos bérházat, amely ezeken a festményeken itt-ott szerepel, a környékkel együtt… Az egyik érdekes lakó M. bácsi volt…
A hatvanas évek lelkesedése, az illendő szerénységből hordott, kitaposott és letaposott sarkú barna félcipők és lódenkabátok jövőbe vetett töretlen hite egybeforrasztotta még a Naphegynek oly sokszínű, multikulturális, ámde a karámban békésen egymás mellett élő népét is.
Persze, hisz egy dolog közös volt a Naphegy lakóiban: mindenki hordta a nadrágja ülepén azt az egy vagy több cipő(csizma)talp lenyomatot, amiből tudható volt, megtanulta a bandungi egyezmény modernizált szabályainak ismerete nélkül is a buddhizmus öt fogadalmának alapelvét, a Pancsa Sílát. Így aztán ki hangosabban, ki némileg halkabban lelkesedve, a békés egymás mellett élés jegyében elfogadta a rendet, miszerint a házakban lakóbizottság működik, az utcának utcabizalmija, lakóbizottsági összekötője van, és a kerületi Tanácsba az utca delegál egy tanácstagot, akit négyévenként választ meg a népség. Voltak lakógyűlések, tanácstagi beszámolók, körzeti beszámolók, a pártbizottság aktivistái, a körzeti párt sejt (aki mindent sejt!) terelgette, de csak diszkréten a nyájat.

Így éldegélt a nép, és érezte a törődést. Majd mindenki hálás is volt ezért, de például M. bácsi, hát ő disszidált. Ma már valószínűleg egy ellenállási emlékérem vagy egy darab, a vasfüggönyből származó, számozott szögesdrót darabka boldog tulajdonosa lenne az örök vadászmezőkön, ám ez múlhatatlan érdemein nem változtat. A rút valóság, azaz a szomszédok hiteles elbeszélése szerint M. bácsi jós, egyesek szerint látnok, mások szerint vaskos szélhámos volt. Ezt ő rendszeresen kikérte magának, és hangoztatta, hogy asztrológus, a tudományos munkát pedig csak tangenciálisan segíti a kis csipketerítős asztalon elhelyezett koponya, gyertya, füstölő, üveggömb, és a félig (néha teljesen) lehúzott redőny. Ez – mármint a redőnyállapot – az éppen hozzá érkező hölgy korától és küllemétől függött erősen. Mert leginkább bánatba és kétségbe merült reménykedő hölgyek caplattak fel hozzá gyalog a harmadik emeletre, hogy megtudják, vajon rájuk ragyog-e a közeljövőben a fénysugár, amelynek nyalábjai közt csipog nekik a boldogság édes madara. Ennek szinte mindenkinél nagy lehetett a valószínűsége a behatóbb vizsgálatok és jövőelemzések szerint, mert többen gyakran vissza is tértek az emberpróbáló háromemeletnyi lépcsősor megmászásához, azután pediglen M. bácsi volt az utcában a legelső, aki egy szép Wartburg 311 típusú álom gépkocsi boldog tulajdonosaként még hatékonyabban végezhette jövőkutatói munkáját.

A második, hogy hogynem szintén ugyanilyen Wartburg tulajdonosa az utcában a B. bácsi volt, (Ő a Naphegy utca 27-ben lakott) na de Ő orvos volt, az azért mégiscsak más. Akkor miért kellett mégis ennek a boldog férfiúnak disszidálnia magából a Kánaánból. Először is, az irigyek rendre feljelentgették, mint munka- és adóelkerülő, szocialista materialista rendünkkel össze nem férő tevékenységet folytató Wartburgost, aki jósdát működtet. Másfelől, valahol, ott fent, nehezen felejtették el neki azt a kis bibit, hogy ’56-ban ő volt az, aki meghívásos és tudományos alapon a Köztársaság téren orientálta a felkelőket, merre is ássanak mély gödröket, a kommunista rezsim embervesztő kazamatáit keresvén. Ő pedig nem élt vissza a beléhelyezett bizalommal.
Időt és fáradságot nem kímélve nap, mint nap járta körbe a Köztársaság teret (nagyon öregeknek: Lóvásár tér, kicsiknek: Őszentsége, Második János Pál Pápa tér, hogy a címfestők se morogjanak…), és kezében mindössze egy vékony kis gumimadzagra erősített gömb alakú szerkezettel mutatta a győzelem felé az utat. Ezt a gumira erősített gömböcskét proletár körökben csak similabdának nevezték a bugrisok, és nem ismerték fel ennek mágikus, mágneses, torziós (és majdan retorziós) jellegét, amely tudományos kézben csodát tesz, egy varázsvesszővel, fülhallgatóval, továbbá az ahhoz kapcsolódó rejtélyes dobozkával kiegészítve. A téren gyakorta jelzett is a kis színes gömb, ilyenkor hangos kiáltással kezdte ösztökélni a forradalmárokat: Itt-itt, itt ássanak. Gyorsan! Aztán másnap, új reményre virradva új helyen jelzett a tudós gömb. A similabdát és annak kézzelfogható kazamata-kutató eredményét már ismerjük, de azt, hogyan is került ő a térre, és az azt követő években miket írtak fel M. bácsi lapjára, azt már kevésbé. Tegyük hozzá, a hivatalosságok a látványos produkció és az évek múltával sem bántották személyét, de – tán csak Ő tudta, miért – a hatvanas évek közepe felé Nyugatra helyezte át pótolhatatlan tevékenységét.

Vásott kölykökként mi az elmaradó klienseket sajnáltuk és hiányoltuk őszintén és tiszta szívünkből, hiszen az arra érdemes hozzá érkezőket (kedd-csütörtök délután háromtól…) rendszeresen lestük alulról a lépcsőfordulókban, ahogy az izgalmas finom kis selyemharisnyák, lakkcipők, kivillanó habselyem kombinék vonultak a lépcsőn felfelé, megismerni a reményteli jövő számukra boldogító útját, és levenni a rontást, amely a szocializmus átmenetinek tekinthető boldogtalan sematizmusában késztette őket kielégületlen vergődésre. Nekem külön is volt egy kedvencem. Ő – nem törődve semmivel – mindig fekete csipkefátyollal lefátyolozva, krapplakk színű kabátkában érkezett, és a finom, térden felül érő sötétzöld dzsörzészoknya alatt mindig fekete bugyi volt rajta. Valószínűleg igen mélyen gyászolhatott. Soha nem volt nála ridikül, csak egy kis neszesszert szorított magához kesztyűs kezeivel. Maga volt a zárkózott titokzatosság, mint a Naphegyen annyi minden.

Aztán: mi csak azt vettük észre, hogy egy szürke reggelen két vámtiszt előzékenyen zárja és pecsételi M. bácsi duzzadó bőröndjeit, amelyeket a kapu előtt álló lapos, régi típusú Wartburgba gyömöszölt óvatosan, aztán kedvesen elbúcsúztak, talán még tisztelegtek is. Mi pedig soha többé nem láttuk sem őt, sem azt a szép, alul szürkés, felül vajszínű Wartburgot. Szégyenkezve vallom be, kár volt a képességeiben kételkedni. Az öreg mégiscsak a jövőbe látott…

M. bácsi disszidált. Mindenki dicsérte, szidta egyhangúan, attól függően, ki kivel beszélgetett erről. M. bácsi, a jós, azt már persze nem láthatta, mert az nem a jövő, hanem a kegyetlen jelen volt, miként tették ki a csábító méretű két és félszobás, erkélyes naphegyi lakásból itthon hagyott két gyermekét, Öcsit és a gyönyörű, mandulaszemű, lófarkas Évát. Mert a rendszer mégsem hagyhatta szó nélkül M. bácsi hűtlenkedéseit, amit először csak feleségén, majd később a hazán gyakorolt.

Így aztán a két gyermek a továbbiakban egy csepeli panelból kiindulva volt kénytelen a szocializmus teljes felépítésén fáradozni. A megüresedett csoda pediglen a kerületi lakásosztály körültekintő intézkedésére várt. El is telt vagy két év, mire kiutalták. A „történelmi lecke fiúknak” kategóriában vagyok kénytelen említeni azt a hihetetlen eljárást, miszerint nem az aktuális helyi hatalmasságok arra érdemes rokonságából került ki a szerencsés új bérlő, hanem egy háromgyerekes munkáscsalád költözött be, nagymamával megspékelve. Ez a kis töpörödött nagymamácska maga volt a csoda. Büszkén mesélte, hogy ő még „a Vízvári Mariskánál” tanult főzni és sütni, és azért ment csak nagyon későn, húszévesen férjhez, mert nem tudták addig letenni érte a „kóciót”. Ezt, ahányszor csak találkoztunk, elmesélte. Márpedig hetente többször is találkoztunk a lépcsőházban. A tény valós lehetett, mert mindig ugyanúgy mondta el, én pedig izgatottan vártam, hátha egyszer valami mást mond. De nem! Aranyos, szorgalmas kis néni volt, a család lelke. Nyaranként rendre „megfaggatott” vagy nyolcvan kiló paradicsomot, amit részletekben sajátkezűleg cipelt haza a messzi újpesti piacról, mert ott „kilaja” ötven fillérrel olcsóbb volt. Így aztán volt télire vitamin a családnak.

Kellett is, mert mind a három gyerek sportoló volt, ki úszóbajnok, ki vízilabdás, és mindent felzabáltak, amihez hozzáfértek. Akkoriban még nem dotálták annyira a kiemelkedő sportolókat, de ha egyikük úgy félévente kapott egy fél rúd Pick szalámit valami bajnoki cím elismeréseképpen, akkor azt akkurátusan többrétegű zsírpapírba és nejlonzacskókba csomagolva elrejtette a WC-ben lévő vízöblítő tartályba a többiek elől. Nem csoda hát, ha naponta – igaz, tizenöt-húsznál nem többször – a nyitott ablakokon át hallható volt a konkrét kérdő mondat felkiáltásként: „Te, zsidó, hova dugtad a Picket?”
Érdekes módon, a lakók közül senki nem rohant a hatóságokhoz, inkább csak röhögtek, pedig a huszonhat lakásos házban legalább ötven százalékos volt az „érintettség”, és nem a Pick által. Az új család is aztán szép lassan beilleszkedett a multikulti félpolgári, pártvezérelt miliőbe, amit nagymértékben segítettek a nagymama utánozhatatlan és jó szívvel kínált almás pitéi, fánkjai és lekváros buktái. Ami még nagyobb csoda volt, a „pártsejt” kezdeti viszolygásai is alábbhagytak, ő is szerette az almás pitét. Sok porcukorral.

A családfő is hozzájárult a beilleszkedéshez, ugyanis ő a Sörgyárban volt meós (hogy én soha nem tudtam kifogni egy ilyen munkakört…), és ami a meózásból megmaradt, azt néha körbekínálta a házban. Igazi, finom, még nem pasztörizált házi sör volt. Valódi barátságok szövődtek a nagy, zöld csatos üvegek köré, és a zárkózott, sejtelmes jósdát felváltotta a vidám sörözgetés, az mégiscsak materialistább. Mindenki megnyugodott, nem lett rés az egységen. Csak az a fránya Pick nem került elő sose.

A család egy Naphegy utcai földszintes bérlakásban lakott. A dimbes-dombos vidék miatt a szoba egyik – a ház előtti kis térre néző – ablaka szinte egy emelet magasságban, míg a Lisznyai utcára néző kisebb ablak már a járdáról nézve vállmagasságban volt. A lakás “fényét” a szokásos asztal-székek, ágy, két szekrény, egy rongyszőnyeg együttesén túl, a falakon lévő képek adták. Késő tavaszi nap volt, a kisebbik ablak nyitva, és: megállt egy férfi az utcán, bámult befelé az ablakon rendületlenül. Apu odalépett az ablakhoz és megkérdezte: Jó napot, nos, mi tetszik? Mit néz? A férfi: Á, semmi, semmi, csak nézek befelé, nézegetem a falon a képeket. És bámult tovább befelé. Apám megszólalt: Tudja, mit? Jöjjön be, azt nézzen ki…, és ezzel nemes egyszerűséggel, rezzenéstelen arccal rácsukta a férfi orrára az ablakot.

Most mi van? Mi van? Stikkes maga? – mérgelődött az ember. Erre Apu, a nyomaték kedvéért még elhúzta a klöpli függönyt is az ablakon, jelezve, hogy részéről az ügy befejezve. A férfi nagy morogva odébbállt. Hát ilyen volt Apu barátkozási hajlama az emberekkel általában. Bár volt, akiket nagyon tisztelt, respektált és szeretett. Na, ők voltak kevesebben.

Másnap is gyönyörű idő volt, és az előző nap eseményén elgondolkodva, ő maga nézett ki az ablakon, és megtetszett neki a szemben lévő kert a virágzó fákkal. Odaült az ablakhoz festeni, ebből lett ez a kép.

Apu két kézzel, tíz körömmel kapaszkodott imádott testvérébe, Lászlóba, ami a tragikus előzményeket tekintve, nagyon nem csodálható. Eléggé egyoldalú kapcsolat volt ez, ne részletezzük, miért. De hát minden sikertelen férfi mögött áll egy hasonló, féldilis feleség, aki determinálja a mozgásviszonyokat. Ezért aztán szegény László csak nagyritkán “szabadult el”, és titokban jött el hozzánk, általában vasárnap reggel, jó korán, hogy kivívja apró csöngetéseivel a tovább aludni kívánók (én) dühödt rosszallását.

Így volt ez azon a téli reggelen is, amikor a szinte járhatatlanná vált Naphegy utcában “köszörült” a havon egy öreg Moszkvics, egyre jobban elkaparva magát a hóban. Már vagy egy félórája bámultuk az ablakból a küszködését, amikor úgy fél nyolc tájban László, az én bivalyerős nagybácsikám, Apu testvére befordult a Naphegy utcába. Odaért a Moszkvicshoz, szólt az embernek: “Tegye már egyenesbe a kormányt!” (Jó, ez egy soha el nem évülő általános ajánlás is lehetne..), majd letette az aktatáskáját a hóba, ami a nekem szánt óriás Tibi csokit és az Apunak szánt kiolvasott Búvár, valamint Élet és Tudományokat rejtette, néha egy-két krinolinnal megspékelve – László ugyanis vágóhídi főállatorvos volt, rajta múlt, mi az, ami “ehetetlen”, így hát… – és odaszólt a sofőrnek: “Most óvatosan adjon pici gázt”, majd: felemelte egymaga az autó hátulját, és… kitolta a hóból. Az autó vidám tülköléssel el tudott már menni. Kár, hogy kora reggel volt, mert egy nagy tapsot megérdemelt volna. De legalább Apu ezt is megfestette, mert imádta a testvérét. László jutalma nem is maradt el. Mire felért az emelkedőn a hóban, Anyu már betette a sütőbe az előre bedagasztott és kiszaggatott krumplis pogácsát, mert ez volt László kedvence.

Ilyenkor Apu napokig boldog volt, és még azt is elviselte, ha este becsöngetett hozzánk Zsül. Zsül, eredetileg K. Gyula bácsi volt, egy nagydarab, nagycsontú, nehézkes járású öreg, akinek a státusza a házban “az albérlő” címen volt aposztrofálva. Ez annyit tett, hogy az első emeleten Siftár bácsi lakásának cselédszobájában lakott, mint albérlő, és ezt a státuszát a világért el nem hagyta volna, kitenni ugyebár nem lehetett. Ez a több okból is kutya-macska “barátság” úgy teljesedett ki, hogy Siftár bácsi, a főbérlő, ágostai hitvallású evangélikus volt (jó, ezt is csak később, a halotti értesítőjéből tudtuk meg, mert Ő igen zárkózott volt), míg Zsül – állítása szerint – tetőtől talpig kommunista, és Franciaországban tevékenykedő ellenálló volt. Állítása szerint remekül kitanulta a borbély szakmát, ezt később bemutatva, a frizurám és jó néhány hajhagymám bánta, továbbá néhány pohár vörösbor mellett, amit szigorúan ő hozott, (hisz nálunk ilyesmi nem volt), elmesélte franciaországi ellenállói kalandjait, amelyek az elfogyasztott vörösborral egyenesen arányosan tudtak bővülni és kiteljesedni. Zsül, (a fentiek miatt így kellett őt szólítani), erős színekkel ecsetelte partizán múltját, amely – rosszindulatú gyermeki feltételezésem szerint – talán némi anyagi előnyökkel is járhatott akkortájt, francia nyelvű kifejezéseket szőve mondandójába, erősítette az általa elmondottakat. Apu rosszmájúan meg is kérdezte: “És mondja Zsül, nők is voltak az ellenállók közt?” “Mössző, ez csak természetes”, húzta fel szemöldökét a feje búbjára Zsül. “És magának is ellenálltak?” “A legkevésbé sem, Mössző” – hunyorított az öreg. Itt kell megjegyezni, hogy Zsül, a lehetőséget nem kihagyva Siftár bácsi Belvárosban lakó nővérének, Kamillának is udvarolt, ám összeköltözésre sosem került sor, ki tudja, miért is…

Az viszont tény, hogy Zsül nagyon értett a művészetekhez. Jókat beszélgettek Apuval a francia és egyéb nációjú festőkről, én meg ott settenkedtem, hallgattam őket. Zsül Apunak is adott tanácsokat, de nem részletezném, markáns elutasításban részesült rendszerint. Egyszer beállított hozzánk egy ajándékkal… “Mössző ezt Önnek hoztam, végre keretezze már be legalább az egyik festményét!” És a papírhalmazból elővett egy aranyozott, bár kissé rozoga keretet, amit a Teleki téri piacon “lőtt”, sok kutatás után, bevallása szerint. Apu nagyon megköszönte, majd Zsül távozása után beszórta az egészet Gezarollal, és kidobta az ajtó elé. Persze Zsül másnap észrevette, és ezután igen sok időbe tellett, amíg sértődöttségét apránként feloldhattuk némi vezekléssel…

A Krisztina téren régóta áll egy nagy hirdetőoszlop, szerencsére érintetlenül, és rajta egy óra, ami – láss csodát – nem áll, hanem általában pontosan működik. Az 1960-as években szinte minden eltűnt a környékről, a régi, földszintes Zöldfa Étteremmel a nagy kerthelyiséggel, és lombos fáival együtt. Helyüket átvette a beton és a téglarengeteg. De az oszlop az órával megmaradt.

Na de mi ebben az érdekes? Apu részéről annyi, hogy sokáig nem volt órája, de ez nem is zavarta, így aztán nem tudta, hogy „hány óra”, ott nézte meg, vagy inkább nem is érdekelte. Ebből azonban nem következik, hogy akit igazán szeretett, azzal ne lett volna figyelmes vagy gáláns. Magára ugyan sosem gondolt, de amikor egyszer kapott egy kis jutalmat, igaz, nem volt gyakori vendég nála ez a kategória, meglepte Anyut egy szép kis fekete számlapú órával.
Elegáns kis óra volt, karcsú fekete szíjjal, rozsdamentes acélházának szögletes formájával, aranyszínű felhúzójával és számaival. Külön izgalmas volt, hogy a számlapon alul középen egy szintén szögletes keretben járta végtelen köreit a másodpercmutató. Lehet, hogy más asszonyok, bűbájoskodó kis feleségek és egyéb bújós házimacskák nem örültek volna annyira neki, mert nem volt csillogó és hivalkodó, vagy nagyon értékes, csak nagyon határozott, korrekt, pontos és praktikus. Egyszerű, de a maga módján mégis végtelenül elegáns. Szóval, stimmelt.
El is kísérte Anyut évtizedekig, aki szeretve és féltve őrizte, de szüksége is volt rá, hiszen neki a családban nagy józansággal mindig tudnia kellett, hány óra, főleg a csekély kosztpénz vonatkozásában. Aztán, sok-sok év múltán az addigra elnyűtt, kis fekete karóra megállt, és jött ismét az elnéző órás mosoly, nem javítható. Pedig nem akárkihez vitte féltett kincsét megjavíttatni, reménykedve, hátha… A Krisztina körúton működött AZ ÓRÁS, nekem csak így, csupa nagybetűvel, maga Rill Imre órásmester.

Az üzlet ott fészkelt stabilan, mint a kábakő a Déryné eszpresszó, az Alkalmi méterárubolt és a könyvesbolt között, stílszerűen szólva időtlen idők óta. Már az üzlet portálja is tiszteletet ébresztő volt talán száz éve is, két árkolt, vésett oszloppal oldalról, köztük az ajtóval, két oldalt hatalmas üvegportállal, amelyen gyakorta a portál szóból leginkább csak a por szótagocska volt domináns. A kirakat nem volt túlzottan dizájnos vagy megálljt parancsoló, sőt, inkább kissé unalmas, de ott volt minden, amire egy valamirevaló tradicionális órásmester szakmai életében oly büszke lehet. Na de kérem, nem is a külcsín számít, hanem a belbecs. És valóban.

Rill mestertől, a Rillek és az órás szakma örökösétől és örökös letéteményesétől óra vonalon alig lehetett olyat kérni az üzlet ketyegő fali csodái és lencséi közt, amelyhez apró lupéjával, lötyögős órás csavarhúzójával és egyéb titkos szerszámaival ne találta volna ki a megoldást, tiszteletet parancsoló snájdig köpenyében dolgozgatva. Sajnos, azonban ezúttal fájó szívvel kellett közölnie a megfellebbezhetetlent, ennek a kis fekete karórának lejárt az ideje. Fáj, de vége.

Apu, akkor már nagybetegen, elment és a nyugdíjából, de az is lehet, hogy ez a szó itt több hónap kuporgatást takar, vett Anyunak egy másik kis karórát. Ez már hűen tükrözte a kor letisztult világos vonalait. Egyszerű, barna NDK-s kis kerek, világos karóra volt, semmi extra, kis barna bőrszíjjal. Ez is szolgált tisztességgel, míg tehette, nem romlott el, nagyjából pontos is volt. Abból se lett örökség. DE valahogy mégiscsak emlékezni kéne erre is.

Később, néhány év múlva, szintén egy nyári napon azon feszengtem, mit vegyek a lányomnak születésnapjára. Néztem a kirakatokat. Töprengtem. A Bartók Béla úton tipródtam a hőségben egyre idegesebben, mert szorított az idő, mi legyen az ajándék, amikor egy kis ékszerbolt kirakatából rám kacsintott az „emlék”. Egy kis egyszerű, barna, világos számlapú kerek kvarcóra, diszkrét kis szíjjal, barátságos számokkal. Ellentmondást nem tűrően hívogatott. Ez az. Meg kell vennem. A kis gömbölyű eladónő, mintha csak érezte volna, hogy egy történelmi léptékű vásárlásról van szó, szinte családias kedvességgel és készséggel kiszolgált, gyönyörű bársonytokba helyezte a szerzeményt, sőt, ki tudja miért, még tíz százalék kedvezményt is adott az árból.

Nagy volt a születésnapi öröm, tetszett a lányomnak, azóta is hordja hűségesen. Hogy éppen egy ilyet? Ő nem tudja, miért. Én tudom, hogy miért…

Sok évtizeden át pattogott itt vidáman a teniszlabda, és zajlottak a mérkőzések háborítatlanul a képen látható Tigris utcai teniszpályán. Az MTK-Vörös Meteor Sportegyesület pályája sok embernek adott önfeledt szórakozást és sportolási lehetőséget. Akinek éppen nem volt teniszpartnere, a falnál egymaga is “adogathatott”, edzhetett. Aztán később már “adogatógép” is segített. Jó kis hely volt. A pályával szemben a Tigris utcában állt a Tabánból megmaradt legidősebb ház. Mellette egy lóistállóval, apró kis zöldségesbolttal a sarkon. A rendszerváltás aztán ebbe a környékbe is beleállította a csákányt. Most éppen egy már nagyon hiányzó további társasház épül a megszüntetett teniszpálya helyén. A teniszpálya mögött, a Czakó utcában született még az 1960-as évek közepe-vége felé egy gyönyörű sportpálya, és attól meg egy kilométerrel lejjebb, egy feszültség levezető “Ketrec”.

Történt, hogy egy napsütötte délután – persze, hogy napsütötte, a Naphegyen mindig sütött a nap – focizni indultunk a „Ketrecbe”. Ez a leaszfaltozott és dróthálóval körbekerített krecni a Tabán aljában volt (és van!), a zöld parkból kihasítva, a Krisztina körút és a Hadnagy (ma Kereszt) utca sarkán. Nyilvánvalóan a Hadnagy utcát vissza kellett „Kereszt”-elni, biztos csak komenista Hadnagyok léteztek s léteznek. A Ketrecet afféle átmeneti megoldásnak szánták – megjegyzem több, mint hatvan éve „működik”, ma is – a kis- és nagykamasz vagabundoknak, hogy legyen végre hol focizniuk és ne a babakocsit tologató anyukákat meg öreg néniket riogassák a labdával a szolid játszótereken. Valamelyik szociálisan érzékeny lakóbizottsági elnök javasolhatta, megunván az „utcakölykök” miatt reázúduló panaszáradatot, és elgondolásának sikerét gyorsította, hogy akkor még nem voltak vétózó környezetvédők, meg ellenzék, stb.. Vagyis volt, de…

Létezett már egy gyönyörűséges sportpálya a Czakó utcában, a Hegyalja út mellett, a piros salakos teniszpályával szemben, szinte a Naphegy tetején, amit javarészt társadalmi munkában mi magunk építettünk fel, de oda a „Tilos az Á…” szabályt alkalmazva nem mehettünk be. Erről a gyorsléptű, vállból mozgó zord és keménylelkű gondnok, Jenő gondoskodott, sajátos szabályokat hozván és alkalmazván a pályán. Először csak „Most nem lehet, mert nyírom a füvet”, avagy „ Most lett belocsolva a pályán a gyep, tilos rálépni”, illetve a kicsit már keményebb: „ Hülye utcakölykök, ez nem azért van, hogy Ti kirugdossátok a gondozott füvet, különben is meccs lesz nemsokára, itt nem játszhattok” felkiáltásokkal zavart minket a francba, majd később már szervezeti és személyi döntéseket hozott, megszerezvén hozzá az I. kerületi Tanács Sport Osztályának, azaz magának M. elvtársnak a hozzájárulását.
Attól kezdve zárt kapuk mellett csak szervezett – általában felnőtt és fizető vagy haveri – csapatok és iskolai „foglalkozások” látogathatták a féltve őrzött gyepet, szólt a gyöpös gyöpmester begyöpösödött verdiktje, aki ily módon átvette a korlátlan uralmat egykori munkánk felett. Persze, valójában mindezt azért, hogy kevesebbet kelljen dolgoznia, és semmibe vehesse a bennünk dúló igazságérzetet, miszerint: „Mi dolgoztunk benne társadalmi munkában, talicskáztuk a sittet, romokat, planíroztuk a terepet, azért, hogy sportpálya legyen ebből a háborús romhalmazból, gaz- és sitt halomból, most meg ki vagyunk zárva belőle”.
Nem is sejtettük, hogy próbababái vagyunk a harminc évvel későbbi privatizáció és globalizáció rendszerének, amikor is szinte az összes társadalmi javakkal már ezt tették a ’90-es évektől kezdődően. Ha Jenő tudta volna, hogy kitalálta a rendszerváltást 1965 körül, biztos szabadalmaztatja. Ma gazdag lenne. De Jenő ma is, 50-60 év elteltével is – valahonnan fentről – gondnoka és elkötelezett őre a sportpályának. Ez az ő örökös büntetése. De élvezi. Biztosan élvezi. Szívünk mélyén utáltuk, de nem haragudtunk rá igazán, mert ösztönösen éreztük, Ő ezt meggyőződésből, hittel teszi. Azt hiszi, az úgy jó. A Jenőség persze jelenség, hány és hány Jenő forog együtt a jó öreg bolygóval napszámban…

Szó, mi szó, ma is gyönyörű a gyep és néha még emberek is mozognak rajta a megszabott rendben. Ma már zordon „kőtábla” hirdeti a kapu mellett, ki és hogyan használhatja a sportpályát. Én viszont most már jól kitolok Jenővel. Így öreg fejjel és lábakkal már nem is akarok besettenkedni focizni a gyöpre, hiába is tiltaná.

Szóval, ilyen megoldandó társadalmi feszültségek pofonegyszerű levezetésére hozták létre ezt az életveszélyes és idétlen Ketrecet, ahol az aszfalton nyugodtan dühönghettünk, törhettük kezünket-lábunkat, tudomásul véve az íratlan szabályt, hogy aki oda a kis nyitva hagyott részen belép, saját felelősségére teszi… Míg fent a tetőn, üresen állt akkor a sportpálya, viszont nagyon szép volt. De ezen ifjúkori morgásaim és ellenállásom felnőtté válásom után sem maradtak el. Folyton kerestem az igazságot, nem ismerve a mondást: Nagyon szeretik azt, aki az igazságot keresi, de gyűlölik azt, aki meg is találja.

Egy később óriási karriert befutott főnökömmel vitáztam – apai örökségként – egyszer egy „disznóság” kapcsán, én, mint állami ellenőr, és Ő, mint a nagyfőnököm. Mondtam neki látván, hogy kezd bagatellizálódni az általam feltárt társadalmi visszásság, hogy: Főnök, kérlek, legyünk keményebbek. Hisz ismered a mondást, hogy „vétkesek közt cinkos, aki néma!” Csak nem hagyjuk szó nélkül ezt a disznóságot… stb… Gyorsan jött a válasz: Jaj, barátom, kérlek, hidd el nekem, hogy a mondás valójában úgy helyes és célravezető, hogy: „Vétkesek közt hülye, aki beszél!…” Nagyon frappánsnak tartottam és jót nevettem rajta, ahelyett, hogy tanultam volna belőle.

Ma már elképzelhetetlen lenne, de az 1960-as évek elején még volt lóverseny a Tabánban. A Krisztina körúttal párhuzamos pálya – színes gerendákkal, akadályokkal – a viszonylag egyenletes zöld gyepen került kialakításra, és tavasztól őszig hétvégenként gyakran ugratták a lovakat a pályán, az összegyűlt közönség legnagyobb örömére.

Ez a kis kép ezt örökítette meg. Később a motorizáció, a környék átépítése véget vetett ennek a szórakozásnak. A területen egy nagy transzformátorház épült, a lovakat pedig amúgy is kitiltották a városból.